Megígértem apámnak, amikor kórházban volt, hogy ha hazajön, meglepem egy rövid írással a Családi Szóba. Ennek az újságnak lelkes – tényleg Lelkes – olvasója vagyok, amióta olvasni tudok. Főleg csomagolópapírra készített rajzos változatát szerettem, abban is a másokról készített karikatúrákat. (Milyen jó, hogy nincsenek nosztalgia kiadások, így a rólam készült rajzokon már nem vihoghat a család ifjúsága.) Mellesleg a készítők könnyen nevethettek a markukba – róluk nem készültek gúnyrajzok. Bár néha „öngúnyt” gyakoroltak, de ezt nagyon kesztyűs kézzel tették.

Nem tudom ki, hogy van vele, de ha gyerekkoromra gondolok képek, illatok, hangulatok villannak be kusza összevisszaságban. Sok kellemes, sok zavarba ejtő, és néhány kellemetlen.
Az, hogy vannak kellemes és kellemetlen emlékeim, gondolom nem lepte meg az olvasót.
De mi lapul a „zavarba ejtő” emlék-dobozban?
Mivel így belebonyolódtam ezek közül mesélek el néhányat – időrendi összevisszaságban.

Anyai nagyszüleimet jól ismertem, mert velünk laktak, nagyi (Nanci) volt a családi étkezések felelőse, nagyapámra már csak ágyban fekvő betegként emlékszem. Apai nagyszüleimmel viszont ritkán találkoztam, ennek okáról soha senki se beszélt nekem, pedig nagyon furdalt a kíváncsiság. Azt hittem nem vagyunk elég előkelőek nekik, egyszer ugyanis úgy 6 éves korom körül elvittek az Állatkertbe, ami előtt kulturált étkezési leckéket kellett vennem műveltebb családtagjaimtól. Ugyanis az állatkerti látogatás után ebédre is hivatalos voltam egy igazi étterembe. Bár ebben az időben minden ehető dolog – zöld barack, borsóhéj, a forralt tej föle stb.- a csemegéim közé tartozott, az étteremben lázasan kerestem, melyik ételt tudnám elegánsan elfogyasztani. Ha Kálmán nagyapa és Stefi nagymama még ma is élne, megmondhatnám, hogy igenis nagyon szeretem a rántott húst – és nem csak a kanállal is ehető krumplipüréért rajongom. Hozzá kell tennem ma is kézzel szeretek enni a legjobban, bár már a csigafogó használatát is elsajátítottam.

Azt sem értettem sokáig – régen felnőtt voltam mikor apám hosszas unszolásomra lerántotta a leplet néhány családi titokról – anyám miért neheztelt rájuk. A családban ugyanis szigorúan tilos volt a gyerek – mármint én – előtt bármilyen pletyka vagy felnőtteknek szóló információ megemlítése. De engem se kellett félteni, órákat töltöttem a szekrényben (!), az ágy alatt, az ajtó mögött hallgatózva. Az ágy alatt különösen komfortos volt – berendeztem egy kis fekhelyet takaróval, zseblámpával és olvasva hallgatóztam – általában eredménytelenül – lehet, hogy a zseblámpa fénye árult el?
Azok a titkok, amikre kíváncsi voltam sokáig titkok maradtak előttem, mivel a háború alatt időszakig értek a gyökereik, így régen nem voltak beszédtémák a családban.

Szép emlékeim is vannak Stefi nagymamáról – ezek egy része természetesen az evéshez kapcsolódik. Náluk sok finom málna érett nyáron, amit málnalevelekkel díszítve hozott át, úgy hogy minden málnaszem külön-külön ült az üvegtálon. Azóta se láttam olyan szépen feldíszített tálat olyan gyorsan kiürülni. Stefi nagymama híres volt a családban a „meggyboráról” is. Minden karácsonykor – lehet, hogy egyéb ünnepeken is – ezzel koccintottunk, és én is kaptam belőle egy kortynyit. Sajnos halálával együtt ennek készítése is a sírba szállt, bár néhány évig kísérleteztem vele, de sohasem lett olyan finom, mint az övé volt.