Lovaglás

Hétfőnként lovagolni járunk, Tamás bácsihoz Szigetmonostorba. (Ott van a lóistálló, ami tulajdonképpen egy apró tanyaszerű hely, nomád körülményekkel a lovaknak és az embereknek. A lovak úgy tűnik, élvezik, koszosak a sok földön hempergőzéstől, és a nagy sártól, de ez nem zavarja őket, és a gyerekeket sem.) Egész héten a hétfőt várják, amikor felhívjuk együtt Tamás bácsit, és a lányok „megrendelik” kedvenc lovukat, Berillt, Csillagot, Szellőt, vagy Kamillát.

Amióta megszülettek, máshol is voltunk „lovagolni” – vagyis lovakat nézni. De Tamás bácsinál olyan kezesek a lovak, hogy itt ragadtunk. Lovagláskor, a lovakon csak egy pokróc van, nem nyereg. A lovak, szeretik, ha simogatják, almával, répával kényeztetik őket. Már az első lovagláskor, a két nagyobb először egy kézzel fogta a lovat, majd elengedett kézzel lovagoltak, különböző gyakorlatokat végezve: ablakmosás, csillagleszedés, teakészítés stb. (A lényeg, hogy megtanulják térdükkel „fogni” a lovat, és természetesen ülni rajta.) Jobbra, balra hajladoznak a lovon, előre és hátra fekszenek a hátukon, sőt felguggolnak, majd felállnak rajtuk. A mutatványok alatt énekelnek, és sokat kacagnak. Szofi eleinte, csak „ült” a lovon, de egyre gyakrabban utánozta a nagyokat.

Bár már mindhárman leestek a lóról – nagy rémületemre – nem esett bajuk, sőt lelkesedésük töretlen… Csak egy dologra hajlamosak elcsábulni, a közös játékra.

Lovaglás előtt megebédelünk. Addig, amíg melegszik az ebéd játszhatnak, amikor szólok, menjetek kezet mosni, kész az ebéd, alkudozni kezdenek: nem maradhatnánk itthon?, olyan jól játszunk …

Ennek ellenére mindig jól érzik magukat, kinn a tanyán, és jót lovagolnak, de kikötik, ha visszajöttünk, még legyen idő a közös játékra.

Így folytatódik hétről hétre, várakozás, megtorpanás, lovaglás, és újra várakozás …

Szofi – éjszaka a nagyszülőknél

A nagyok – Anna és Vera – szeretnek nálunk aludni, mert sok mindent lehet, amit otthon nem. Például:

  • hárman fürödni együtt (Anna, Vera, Szofi), nagy habot csinálni a kádban, a habból főzni (előzékenyen úgy csinálok, mintha megenném)
  • a padlóra tett nagy matracon aludni, (előtte ugrálni)
  • és a legnagyobb szenzáció: ágyban filmet nézni. (Reményeim szerint, közben elalszanak, de ez még soha sem fordult elő.)

Szofi minden nap megkérdezi: Nagyi ma nálad alszunk? de a nemet lakonikus nyugalommal elfogadja. Ha a szülőknek dolga van nagy az öröm, „ittalvás lesz”.

Az „ittalvás” nemrégiben új szenzációval bővült: Áronnal. Először kicsit szorongtam, hogy fogja bírni Áron a szülők hiányát. De meglepetésre jól. Sőt olyan jó volt, hogy meg is lepődtem, szavát se lehetett hallani, első szóra mindent megcsinált. Szépen vacsorázott, egyedül levetkőzött – pedig ezt nem is kérték – fürdött. Bár a kádból nem akart kijönni. Le kellett ereszteni a vizet, csak így lehetett megtörölni. Szó nélkül lefeküdt, semmi kecmec, semmi kifogás. A mesefilmet mindig más- más választja, most “Csingiling és a nagy versenyt” néztük meg (kb. 1 óra), Áron olyan csendben volt, hogy azt hittem elaludt (gondolom észrevétlen akart maradni, nem hitte el, hogy neki is „mindent” lehet, amit a nagyoknak). Végigaludta az éjszakát, csak reggel kezdte mondogatni – miután a lányok elmentek az óvodába – Anya, Anya.

Áron „ittalvása”, Verának és Szofinak is nagy örömet okozott. Vera gyakorolhatta, a nagy testvér szerepet, (Szofi erre nem jó, Ő mindent jobban tud, mint a nagyok.) Áron így, Áron úgy, játszunk ezt, vagy azt szeretnéd, minden megengedett neki, amit a húgának is csak ritkán, bármelyik gumilóra felülni, bármelyik játékot elvenni. Etette a vacsoránál, apró falatkákkal kínálta, – szerencsére Áron jó közönség volt.  (Okos!)

Szofi, meg megélhette, hogy nem ő a legkisebb, a nagyokhoz tartozik, kétféleképpen is ismerteti: Ő nagyobb Áronnál, Áron kisebb nála (végül is igaz, de arra nem gondoltam, hogy ez ilyen fontos.) Ő is szárnyai alá vette Áront, de másképpen, mint Vera. Kis lekezeléssel. Gyere Áron megmutatom, hogyan kell ezt, vagy azt. (kezet mosni, ugrálni, labdát gurítani) – mert Szofi már „nagy”, ma nem ő a legkisebb). Ilyenkor arra, gondolok, nem tudtam, hogy ilyen „teher” legkisebbnek lenni.

Anna pedig bölcsen átengedi Áront az unokatestvéreinek, tudja az a legnagyobb öröm, ha megosztjuk másokkal amink van.

Sztenderd kérdések

Egy hetes Maribori vakációnk mindennapos alap kérdései.

Anna
Reggel: Ugye megyünk ma sielni? Mikor megyünk már?
Kora délután (délelőtti sielésből hazatérve): Ugye megyünk délután sielni? Ugye nem akarunk kirándulni/várostnézni?
Délután (alvás, városnézés, vagy kirándulás után) Ugye megyünk az esti sielésre (van kivilágított pálya)? Mikor megyünk?
Bármikor (ahogy mennek a napok egyre sűrűbben) Miért csak egy hétre jöttünk? Ugye most már minden nap sielni akarunk (nem kirándulni, várostnézni vagy egyéb unalmas tevékenységet folytatni)?

Apa
Déltől folyamatosan: Anna, valld be, hogy most már tényleg elfáradtál!
Este: Ugye ennél többet már nem lehet egy nap sielni, ugye Anna? Te is elfáradtál, nem? (A választ gondolom sejtitek.)

Persze eddig minden nap sieltunk 2-3 órát, esti sieléssel minimum 4-et, de Anna szerint a jóból nem árt meg a sok (egyedül azt fájlalta ma már, hogy éjszaka csak kék pályát nyitnak ki, ami “bébikönnyű”).

Sielés Mariborban – day 3

2014-03-11 12.52.11
2014-03-09 15.41.26

A Németh család síel. Szokásos módon a szokásoktól eltérően – anya csak este hajlandó (van este kivilágított sípálya, juhééé:),  apa pálinkát hoz (hátha anyának kell, de inkább neki), Anna egyedül, mint a golyó le a felnőtt pályán, a végén padlófék, befordul a felvonóhoz, kártyát előveszi, tányéros felvonóba be, fent kiszáll majd lesuhan és újra előröl az egész –  teljesen önjáró, akárcsak otthon, a szülők beletörődtek már, hogy nem lehet az iramot tartani vele. Németh Áron, a család legkisebb és leghangosabb tagja a háti hordozóban dohog, elégedetlen, mint mindig…

Anya és apa leereszkedik a libalegelőnek csúfolt pályára, ahol apa kezébe veszi anya sítechnikájának a csiszolását. “Anya, kérsz egy kis páleszt?” – kezdődik az óra. A kezdőlökés megvolt, anyának nagy szüksége van Viktor tegnap nálunk hagyott házi készítésű szívmelengetőjére, mert ő az aki a teljesen sík pályán is képes egy akkora hátast dobni, hogy utána jöhet az “ügyelet”. Áron nem marad meg a hátihordozóban, apa ölébe száll át, a hordozó pedig új lakót kap a hegy tetején: a páleszt. Apa meglehetősen nagy nyugalommal tanítja anyát, aki az utolsó kanyarnál négykézláb landol a pálya szélén, ahol az olvadó hó saras dagonyát csinált. “Na egész jól megy már ez a kanyarodás” – mondja apa. Én vajon miért nem így érzem? De felemelő érzés, hogy apa megpillantotta bennem az őstehetséget! Közben Anna suhan el mellettem. “Nézd anya, így kell csinálni – pizza utána sültkrumpli!” Kiscsillagom – gondolom magamban – ha én ilyen sebességgel mennék, akkor a pálya végén beleszállnék a Hüttébe! Az óra megy tovább, a pálesz fogy, a feszültség csökken, a kanyarok jobban kanyarodnak, Áron keze viszont lilára fagyott, mert a kesztyűt mínusz tízben sem venné fel…szóval mennünk kell. Most Anna dohog, ő még síelne (megjegyzem, fél kilenc van és lassan zárnak a pályák). Mi apával felkaptatunk a pálya szélén, léc, bot, Áron kézben – a páleszt Anna viszi – mit kapnánk a gyermekvédelmitől otthon. Mondom is apának, hogy elképzelhető hogy az emberek a felvonón azt gondolták, hogy ez a két alkesz lejött ide a pályára szórakozni, hogy jól összezúzzák magukat.

Azért mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy elvonókúrára még nem kell mennünk, maximum Annának síelvonóra – tiszta megszálott ez a gyerek – nem tudom, kitől is örökölte? Az ügyességét, biztos nem tőlem. A nap tanulsága: bárcsak egyszer úgy síelnék, mint Anna. A ‘kölök” négy nap alatt megtanulta azt, amihez nekem évtizedek kellenének.

Így volt, nem így volt, mese volt…