Úgy döntöttem, hogy azokat a régi cikkekek a papír kiadásokból, amelyek a család történtét írják le, ismét “kiadom”. Az első ilyen a kezembe akadó Családi szókból a 2003. júliusi kiadásban Miki papa Fényképek múltból, jelenből sorozata.
Gyerekkor, nyár. Hőség – akár ezekben a 2003-as júniusi napokban. A pulikutya ott döglik a keramitkockákon. Kedves, hűséges, de undorító kinézetű állat. Hosszú, piszkos szőre cafatokban lóg le róla. Rossza szót mégsem merek mondani rá: ezek az ötvenes évek – a Lelkes-családban is.
Megjelenik Anyám. Rosszat várok, be is következik. Elküld a közeli boltba, kenyérért, vajért. E megbízatást kelletlenül fogadom. Anyám azt gondolja: lustaság okán. Persze, azért is, de nem ez a főok. Nem szeretem a felnőttek világát, a boltban sem. Lenézik, háttérbe szorítják a gyerekeket. Anyám e főokot nem is sejti. Részben már volt az Ő gyerekkora, részben pedig nem lát bele a gyermeki lélek rejtelmeibe. Miért is látna?
Öröm az ürömben: a boltban ezúttal nincs ott a megszokott tolongásos, életre nevelő életkép. Viszem haza a meleg kenyeret és a vajat. A kenyér melegétől és a Nap élmunkás, túlzásba vitt infravörös sugártermelésétől a vaj buzgón olvadozik. Ez igen érdekes, szeretettel nézem a sárga zsírtavacskát, de sajnos az olvadó vaj csúszik is. Nagynehezen befordulok a kertkapun. Átadok mindent: kenyeret, vajat, visszajáró pénzt. A fénykép szélén túl nem látom mi történt. Lehet, hogy kaptam vajaskenyeret “jutalmul”.
Anyai Nagymamám kedvemre való feladatot ad: öntözzem meg a virágokat. Szívesen teljesítem, sőt túlteljesítem. Lelocsolom az öcsémet, aki visít, szitkozódik. Meleg van ugyan, de a hideg vízcseppek mégis “sokkolják”. A visszataszító kinézetű (de kedves, hűséges) pulikutya hasonló sorsra jut. Élvezem a dolgot, csudamód. Kicsit elgondolkodom kegyetlenségemen, lelkiismeretemet is furdalja a dolog, de távolról sem annyira, hogy emiatt kilyukadjon. A virágok is kapnak a vízből. Az elburjánzott kanadai aranyvessző (szépnevű, sárgavirágú gyomnövény) nagyon köszöni. A menekülő pók, érthetően, nem: most szőhet új hálót. Anyám kijön a házból, mérsékelten éles szavakkal figyelmeztet: Nagymamám kertlocsolásra kért meg, nem özönvíz előidézésére. Kritikáját bosszúsan fogadom, de az öntözőcső ismét helyes irányt kap. Félek Apámtól, az “ítéletvégrehajtótól”.
Anyám bemegy a házba, ezt követően az öntözőcső (csúnya nevén slaug”) ismét visszatér a helytelenített irányba. Tócsatavacskák keletkeznek, menekülő hagynanéppel. A tavacskák vize ring, ring, évtizedek múlt mesébe ring át a romániai NAPSUGÁR lapjain.
A múlt fényképe eltűnik, a jelené megjelenik. Szilvike locsol a pilisszántói telken. Nagypapuska lánya! Nicsak, lelocsolta Fannykát! Az özönvízért nem szólok rá a kis költőnőre, a magyar irodalom reménységére, de a szívencsücske-Fannykát biztos helyre menekítem. Locsolj csak, Szilvike, de kíméld meg Fannykát!
Egy lyukból csuromvizesen mászik elő La Fontaine tücske. Írj róla verset te is, Szilvike! Szilvike azonban éppen fut, mert most Fannyka őt “sokkolja” hideg vízzel. Kölcsönvíz visszajár!
A víztől kibújik házából egy CSIGÁ-BIGÁ is. Ily különösen mondta Szilvike valamikor, talán úgy hároméves korában, csodálkozó, meglepett felkiáltással, furcsa hangsúllyal: – Nini, ez a CSIGÁ-BIGÁ!
Múlt, gyerekkor. Az orgonabokron rigó fészkel. Feketerigó. Látni akarom mi van a fészkében: tojás, kis feketerigó-fióka vagy még semmi? Én látni akarom, de a feketerigó nem akarja, hogy láttam. Látni fogom, CSAKAZÉRTIS!
Folyt. köv.