Családtörténeti kutatásaim

Egy Czeizel könyv hatására kezdtem el, de beleszerettem. (Írta is a neten valaki: Vigyázz, függőséget okozhat!).

Nekem mindenhez filozófiai mélységű indoklás kell, ezért megalkottam magamnak: Mielőtt elmész, tudd meg, honnan jöttél.

Szerintem általános oka van annak (gondolom, főként életkori), hogy az ember nem kérdez időben, nem pusztán az én hülyeségem. Tény, hogy a családi ősökről szerezhető információk nagy része megtudható lett volna a szülőktől, ha az ember időben kérdez. Mivel ezt nem tettem meg, az információk egy része örökre elveszett, más részüket meg utólag keserves munkával gyűjthettem össze.

A szüleim sem kérdeztek időben, és azt feltételezem, hogy a gyerekeim, unokáim sem fognak, ezért én leírom, amit tudok, vagy amit megtudtam. Ha minden generáció folytatja, többé nem fognak utólag hiányozni az időben fel nem tett kérdések, és főként az azokra kapható válaszok, vagy az időben el nem készült fotók.

Lelkes nagyapa is erre gondolhatott, amikor megírta a Lelkes család történetét.

Időutazás

A családkutatás felér egy időutazással. A még élő rokonok meséi, vagy a régi anyakönyvek tanulmányozása bepillantást engednek a régi korokba. Van valami hátborzongató abban, hogy a látott feljegyzések Mária Terézia, a francia forradalom, vagy a szabadságharc idején születtek.

A mesélni tudó élő rokonokból már alig van, de az anyakönyvek teljes körűen elérhetők interneten. Ez az amerikai mormon egyháznak köszönhető, aki vallási céljának tekinti a családok egyesítését, ezért finanszírozta az összes felekezeti anyakönyv 1895-ig, valamint az állami anyakönyv 1895-től napjainkig terjedő időszakának mikrofilmre vitelét és elektronikus közzétételét. Ezt hívják levéltári körökben mormon adatfelvételnek.

Én a 18. század végéig, 19. század elejéig kerestem vissza a család eredetét, de az egyházi anyakönyvek a 18. század elejétől-közepétől érhetők el.

Helyszíni (levéltári, parókiai) kutatást a Pannonhalmi Főapátsági Levéltárban, a Tatabányai Városi Levéltárban, a Somogy Megyei Levéltárban, a Komárom-Esztergom Megyei Levéltár esztergomi épületében és a Cseszneki Katolikus Parókián végeztem. Mivel az adatok digitalizálása (indexálása) jobbára nem történt meg, minden érintett település és időszak anyakönyveit át kellett néznem. Ez – figyelemmel az esetenként két-háromszori átnézésre – több százezer(!) bejegyzés elolvasását jelentette. Ennyi anyakönyvi adatból ezen időszak történelmét is ki lehet olvasni. A világháborúkat, az Amerikába „kitántorgást”, a holokausztot, a kommunista rendszerváltást, a TSZ-esítést, stb. Ki lehet olvasni az akkori élet jellemzőit, a nyomorúságot, az egyéni tragédiák sokaságát. A mai korban hajlamosak vagyunk elfelejteni azokat a körülményeket, amik között a 18-19. században és a 20. század első felében éltek. Nem volt autó, telefon, közoktatás, közegészségügy, nyugdíj, antibiotikum, fájdalomcsillapító, fogamzásgátló és még sorolhatnánk. Különösen nem falun, ahol az én őseim éltek.

Rendkívül magas volt a csecsemő és gyermekhalandóság. Még a 20. század elején is csak minden 2-4. gyerek élte meg a felnőttkort. Apám, anyám fiatal testvéreinek haláláról (öt ilyen volt) még hallottunk, de pl. hogy a nagyanyámnak négy testvére csecsemőkorban meghalt, erről nem is tudtunk, „szóra sem érdemes” volt, vagyis mindennapos, megszokott.

Az őseimnek számító Vida család egyik mellékágában Vida Józsefnek és Hutvágner Matildnak (Vida Miki nagyszülei) 17(!) gyermeke született, és csak 7 élte meg a felnőtt kort.

Teljesen általános volt az a gyakorlat, hogy a meghalt gyermekek keresztneveit újra használták a később született gyermekeknél, ezért pl. Vida Ferencnek 3 Júlia lánya született.

A II. világháború utánig nem volt betegellátás. A szülést bábák a házaknál, otthon vezették le. A halál beálltát, és okát általában a hozzátartozók állapították meg.

A 20. század közepéig hatvan éves kor felett mindenki öregkori végelgyengülésben halt meg, vagyis természetesnek (kívánatosnak?) tartották, hogy hatvan éves kor felett meghalnak az emberek.

Rendkívül kicsi volt a mobilitás, a szó minden értelmében. Ha valaki halálának helyszínét megtaláltam, majdnem biztosan ugyanott, vagy egyik közeli faluban a születési bejegyzés is megvolt. A házassági anyakönyvezések mindig a menyasszony lakhelyén voltak.

A bejegyzések bemondás alapján születtek, nem voltak személyi okmányok, ezért a házassági és a halotti anyakönyvekbe beírt életkorok pontatlanok. Számtalan esetet találtam, amikor a születési bejegyzés több évvel eltért a házassági vagy halotti bejegyzésben szereplőtől. Kirívó volt Pethő Mariska néni apja esete, akinél 13 év volt a különbség, és a sírfelirata is ennyivel rossz volt. A 18-19. században jellemző volt az írástudatlanság, ezért a neveket is hangzás alapján írták, az érintettek nem tudták ellenőrizni, ezért gyakori az elírás, ami megnehezítette a keresést. Pl. az anyai üknagymamám Téringer Erzsébet, akit írtak Géringernek, Tiringernek, Kéringernek, Tillingernek is, vagy az ő férjének, Vida Ferencnek az anyja, aki helyesen Huronitz Erzsébet, de a fia születésekor Kuruntz-nak írták.

Tanulmányút

Sok mindent meg kellett tanulni, vagy nem kellett, de megtanulta az ember.

Meg kellett tanulni a magyar anyakönyvi rendszert. 1895. november 1-jétől van kötelező állami anyakönyvezés, előtte egyházi volt. Kezdetben csak a katolikusoknál, később felekezetenként. Felekezetenként és parókiánként más küllemmel és más tartalommal. Az anyakönyvi nyomtatványt, előnyomtatott fejrovattal és vonalakkal először a 19. század utolsó harmadában alkalmazták. A bejegyzések latinul, majd magyarul, majd újra latinul, majd újra magyarul történtek. 1895-től egyaránt van állami és felekezeti anyakönyvezés.

Mivel az anyakönyvezés nem településenként, hanem anyakönyvi körzetenként (állami és egyházi egyaránt) történt, ki kellett nyomozni, melyik község melyik időszakban melyik felekezet melyik anyakönyvi körzetéhez tartozott. Az egyházi és az állami anyakönyvi kerületek nem estek egybe. Pl. a cseszneki és szentkirályi római katolikusokat 1872-ig Oszlopon, 1873-1895-ig Cseszneken, 1895. november 1-től Szentkirályon, a reformátusokat végig Szentkirályon anyakönyvezték. Vagy a varsányi, sikátori és péterdi római katolikusokat 1773-ig mind Láziban, majd Varsányt külön, Péterdet továbbra is Láziban, de Sikátort Varsányban, a varsányi evangélikusokat Sikátoron anyakönyvezték. 1895-től Lázit és Sikátort Varsányban, Péterdet Romándon.

A 18-19. században és a 20. század elején a házasságot többségében a menyasszony lakhelye szerint anyakönyvezték. Ez csak szokásjog volt, mert találtam eltéréseket. Ez az anyakönyvezési gyakorlat nagyban nehezítette a férfiak keresését.

Az elesett katonák halálát a születési hely állami anyakönyvébe írták be, az egyháziba nem.

1895-től az állami anyakönyvi kerületek többször változtak, de az anyakönyvek formátuma és tartalma egységes volt, bár az is többször változott.

Tanulmányozni kellett a 19-20. századi település szerkezetet. Egyrészt ki kellett találni, hogy melyik községnek melyek voltak a szomszédjai, másrészt ki kellett nyomozni, hogy melyik puszta, major melyik községhez tartozott a 18. vagy 19. században. Egyesek azóta meg is szűntek, ma már nem léteznek.

Meg kellett ismerni a levéltári törvényt, a magyar levéltári rendszert, a kutatási tilalmakat. Ehhez tanulmányozni kellett a személyes adatok védelméről szóló törvényt (hogy aztán megszegjük).

Kicsit meg kellett tanulni latinul. Legalábbis a kulcsszavakat. Gyermek, szülők, keresztszülők, vagy, fiú, lány, hely, halott, lakos, gazda, házastárs stb.

Speciális történelmi tanulmányokat kellett folytatni. Anyai nagyapánk bátyjáról, Fehér Elekről nagyapánktól úgy tudtuk, Bécsben a Mária Terézia Őrezredben szolgált. (Mint mondták, szép szál legény volt.) Nos, ez nem lehetett igaz, mert ez nemesi őrezred volt, Eleknek meg nem volt kutyabőre. Ráadásul az I. világháború kezdetén az őrezred megszűnőben volt, alig 20 főt számlált. Ennek kiderítéséhez tanulmányozni kellett az őrezred történetét.

A holtak nem kérnek helyreigazítást

Néha családi legendák, vagy feltételezett történések alapján lehetett keresni. Ezek sokat segítettek, mert el tudtam indulni, de utólag sokszor kiderült, hogy a „fele sem igaz”, ezért sok volt a vakvágány és az üresjárat. Ahol az adatokat nem tudtam ellenőrizni, vagyis nem tudtam bizonyosságot szerezni, ott az életrajzban ezt jelzem. A holtak nem reklamálnak, ezért bármit beírhattam volna, nagy is volt a kísértés, de végül is, amit tényként közlök, azt annak el lehet fogadni.

Az egyenes ági ősöket, és azokat a rokonokat kutattam, akiket személyesen ismertem. A testvéreket csak a nagyszülőkig kerestem, a korábbi ősöknél nem (a rokonság távoli foka miatt). Ha valahol mégis szerepel ilyen, arra véletlenül akadtam rá.

Nem tudtam mindent elvégezni, amit akartam

Vannak fájdalmas és érthetetlen hiányok az adatokban, bár nyilván én nem kutattam elég kitartóan, ezért nem tudtam mindennek a végére járni.

Nem tudtam kideríteni apai nagyapám és apai nagyanyám Ferenc, illetve Pál nevű testvérének házasságát (ha volt ilyen) és halálát, vagyis apám unokatestvéreinek egy részét nem tudtam kutatni.

Nem találtam meg a Vida Júlia holttá nyilvánításáról szóló bejegyzést (a férjéét sem, aki a II. világháborúban az orosz fronton tűnt el), pedig ez nyilvánvalóan megtörtént, mert a lányának hagyatéki ügye volt.

Nem mindenki működött együtt

Legtöbb segítséget a húgomtól, Németh Edittől kaptam. Ő őrizte meg leginkább a családi történeteket és legendákat, amelyek fontos kiinduló pontjai, támpontjai voltak a kutatásoknak. Ő őrizte meg a családi fényképeket is. Konkrét kérések teljesítésében keveset tudott segíteni.

Segítőkész volt az anyai nagynéném és egyben keresztanyám, Fehér Margit (lázi-i keresztanyám). Tőle tudtam mindazt megkérdezni, amit anyámtól elmulasztottam. Ő a legidősebb élő rokonom, 93 éves.

Mindenben segített, amit kértem a bátyám, Németh Miklós, az unokatestvérem, Németh Éva, és az egyik apai nagynéném unokája, Pleszinger Ibolya.

Szóbeli segítséget kaptam, de semminek nem néztek utána Forstoffer János és Béla, másod unokatestvéreim.

Nagyon készséges volt, de keveset tudott segíteni Katica nénénk menye, Francziszti Mária.

Telefonos szóbeli segítséget kaptam Vida Miklóstól és Fodor Lászlóné Ringhoffer Máriától. Utóbbit Veszprémben meg is látogattam (89 éves), a Fodor család amerikai ágainak kutatásában segített.

Ígérték, de nem segítettek Imre bátyám feleségének unokái, Ihász István és Zsigrai Gyöngyi.

Sok szakmai segítséget és bátorítást kaptam a Pannonhalmi Főapátság levéltárosától, Boros Zoltántól.

Eleinte lelkesen, később fogyó lendülettel segített Simon István atya, cseszneki plébános.

A sírok fényképezése

Egy amerikai honlap adta az ötletet, Amerikában ennek nagy hagyománya van, szolgáltatásként is elérhető.

Eddig nem jutott eszembe a sírok lefényképezése, pedig teljesen logikus. A sírok nem nagyon maradnak fenn 60-70 évnél tovább (a nagyszülők sírját még csak-csak, de a dédszülőkét már nem nagyon őrizzük meg), ezért a családtörténet szempontjából fontos a megörökítésük.

A kutatásban is igen nagy segítséget jelentettek a sírköveken lévő adatok, és a temető helyszíne. Ezért kezdtem el én is fényképezni a sírköveket. Ahol nincs fotó, ott a sírt sem találtam meg. Van, ahol hibás a felirat, van, ahol nincsenek születési nevek, vagy évszámok, volt, ahol kezdetben azt sem tudtuk, hányan, és kik fekszenek a sírban, de mégis fontos dokumentumok.

A sírok keresése és lefényképezése egyfajta emlékezés és tisztelgés is volt az ősök előtt. Korábban soha nem jártam a pannonhalmi, bársonyosi, bakonybánki, cseszneki, bakonyszombathelyi, bakonyszentkirályi temetőben.

A kinyomtatott változatban csak azokat a sírfotókat szerepeltetem, amelyek felirata nem teljes, vagy nem kellően informatív, ezért magyarázatra szorul. Benne vannak továbbá azok a sírfotók is, amelyek nem a varsányi, vagy a lázi-i temetőben vannak. Varsányban és Láziban könnyen látogathatók, a többiben nem.

Apu testvéreinek sírja, lázi-i temető

Kép 2 / 7

Németh József és Németh István. A két kőkereszt befelé van fordítva, az egyiken Németh Józsefné, a másikon Németh József (az apa) szerepel. Korábban az övék volt. Ez a legrégebbi ismert rokonsír, 1915. évi.

Családi fotók

A családi emlékezet fontos részei a különböző hagyatékokban fellelhető fényképek és iratok, ezek egy részét a My Heritage családfájára is feltettem. A családfa szerveren van a „Németh László” felhasználó névvel, nlaszlo1976@gmail.com e-mail címmel (jelszóért nálam lehet jelentkezni, akit érdekel). Papíron nem jeleníthető meg, úgy van készítve a program, hogy ne lehessen jól nyomtatni. A családfa leszármazási nézetét ki tudtam nyomtatni, ezt használtam az egyes személyek megjelenítésénél. Egy családfát Edit kinyomtatott változatába tettem (ollóval összevágtam), ott megtekinthető.

A családi fotók egy részét ismertem, de nem gondoltam volna, hogy pl. Fekete nagymamáról, Németh nagyapáról, vagy apám gyerekkoráról találok fényképeket.

A fotókat a kinyomtatott változatba nem tettem bele, az elektronikus változatba mindenkihez tettem néhányat, akiről volt.

Feleségem családfája - Lelkes Zsuzsanna

Nem mindenki Vereckénél jött be

Az írásom elején mondtam, a családkutatás egyik célja az volt, hogy mielőtt elmegyek, megtudjam, honnan jöttem. Azt nem tudom, az őseim hol és mikor jöttek be a Kárpát-medencébe, de azt sikerült kiderítenem, hogy mindkét ágon falusi parasztcsaládból származom.

Apám mindkét ága (a Németh és a Fekete) már az első lázi-i anyakönyvekben (1722-től) szerepel, és kisebb kitérőkkel, de napjainkig jelen van.

Anyám anyjának Vida ősei szintén Láziból származnak, később kerültek Bakonyszentkirályra és Veszprémvarsányba.

Anyai nagyapám nagyapja Tápon keresztül Nyalkáról származik és Győrszentmártonból (ma Pannonhalma) második házasságként nősült Veszprémvarsányba.

Mind a négy ág minden férfitagja (egy kivétellel, anyai ágon egy csizmadiát is találtam) földművelésből élt és minden nőtagja háztartásbeli volt.

Hiedelmek, családi legendák és a valóság

A családi hiedelmek egy része igaznak bizonyult, egy részük megdőlt. Mindkét kategóriára igaz azonban, hogy a szóbeli emlékezet nagyon pontatlan és hiányos.

Itt két megdőlt legendát hozok fel.

Vida Júliáról (nagymama testvére) úgy tudtuk, hogy gyűrűs vőlegénye volt a lánya születésekor (1931-ben), csak eltűnt a háborúban, és egy lakástűz és füstmérgezés miatt megbomlott az elméje, ezért „ment az erdőnek”. Ezzel szemben: Nem volt menyasszony a lánya születésekor, lányanya volt, az apa kilétét nem sikerült bizonyítani. Aki eltűnt a háborúban (Bauernhuber Károly), az 1939-ben feleségül vette, és 1942-ben tűnt el. A szülői ház valóban kigyulladt, ahol enyhe füstmérgezést kaphatott, de ez 1932-ben volt, amikor az „erdőnek ment” az meg 1947-ben.

A másik megdőlt legenda Bézsenyi Árpád sorsa. Úgy tudtuk, azért szökött Nyugatra, mert leventeként a nyilasok katonai szolgálatra osztották be, és félt a felelősségre vonástól. Ezzel szemben az derült ki, hogy az apja elől menekült, aki kicsapongó és vele goromba ember volt.

Azt sem tudtuk, hogy anyai dédnagymamánk lányanyaként 4 gyereket szült.

Más csontvázak nem nagyon dőltek ki a szekrényekből, de azért a tágabb család történetében két gyilkosság elszenvedése, egy eltűnés/öngyilkosság, egy halálos vadászbaleset, egy halálos autóbaleset, két hősi halál, öt törvénytelen gyerek (korabeli terminológia) és tíz Amerikába „kitántorgás” (és három visszatántorgás) is előfordult.

A Lelkes ág

A Lelkes ágat dr. Lelkes Miklós (Nagyapa) más kivitelben – folyó írással – régebben elkészítette, és a Családi Szó című világlapban elolvasható.

Zsuzsi nem igényelte az átdolgozást, ezért nem foglalkoztam vele.

Mi lesz a folytatással?

Ez a gyerekeken, unokákon és a majd születendő dédunokákon múlik. Senkire nem akarok kötelezettséget róni, senkinek nem kötelessége folytatni. Én azért csináltam, mert kedvet kaptam hozzá és késztetést éreztem rá. Az, és akkor folytatja, akinek, és amikor kedve lesz hozzá.

Azt tapasztaltam, hogy egyes családokban van egy nagy könyv, amibe a születéseket, házasságokat, haláleseteket, neveket beírják. Ez az én nagykönyvem. Teljesebb minden általam látott nagykönyvnél.

Németh László
Budapest, 2021. január

Vélemény, hozzászólás?