Emlékek – Peti papa

Kedves Család!

Szeretnék Húgomhoz csatlakozni a szepezdi emlékek felidézésével. Édesanyánk kollégájáé volt egy kis nádtetős ház, és neki havi 2 Ft-ot fizetett, hogy egy hetet ott  tölthessünk. A megérkezésünk valóban regényes volt. Csak a címet tudtuk és azt, hogy az állomás közelében nádtetős ház a cél. Amikor Szepezd-Alsóhoz értünk, a szüleim úgy döntöttek, hogy ha nem mondta a kolléga, hogy több állomás van, akkor az elsőnél kell leszállni. Körülnéztem, és körben csupa új, cseréptetős ház volt. Rögtön visszaugrottam a vonatra a csomaggal, de Apám leszedett róla. Kiderült, nekem volt igazam, de csak késő délután jött a következő vonat. Így legyalogoltukaz egy vonatmegállónyi távolságot. Ekkor kapta utunk a “Teherhordók útja” nevet.

A templomhoz érve egy háromszögletű téren négy út indult négyfelé, mind a négy út “Árpád-vezér” út volt. Bármerre indultunk, a számozás sehogy sem stimmelt. Odamentem a kocsma előtt a lépcsőn üldögélő idős bácsihoz, megkérdeztem, milyen a Balaton. Azt válaszolta, hogy gyerekkorában egyszer volt lenn a parton, ami kb, 100 méterre volt. A keresett házra vonatkozó kérdésemre azt válaszolta, hogy éppen egy ház előtt állunk, amelynek kertjében található egy másik kert, és ott van a keresett kis ház.

Napi foglalatosságunk – mint ahogy erről Zsuzsi már irt – gombaszedés volt. Útvonalunk Szepezdi “S” betűs rét, Három-repce rét, “Kakás-nadrág pihenő”, “Ugatós kutya háza”, “Hajas-nyaf-út”. Rengeteg gombát szedtünk, olyanokat is, amelyek ma már csak ritkán láthatók. A körülményeknek megfelelően változatos volt az ellátás: reggel tojásos gomba, délben gombapaprikás, este rántott gomba. A helybeliek — látván, hogy a harmadik napon is életben vagyunk–, szintén szedni kezdték a gombát és a szüleim tanítgatták őket, melyik ehető. (Szeretném megcáfolni azt az aljas rágalmat, hogy a távozásunk utáni gombamérgezésekhez bármi közünk lett volna. Ha bűnöst keresnek, akkor a szép piros sátántinóru vagy a fehér-húsú gyilkos galóca a felelős.)

A tulajdonosnak volt egy kb. 7-8 éves lánya, aki folyton verekedett. Mi nagyok nem akartuk bántani, legfeljebb talicskáztattuk, hogy a  keze elfáradjon. Huligánnak hívtuk, de Édesapánk nehezményezte, hogy a házigazda lányát csúf szavakkal illetjük, ezért azt kérte, hogy nevezzük “Szepezdi bédekker”-nek, mert a faluban mindenkit ismert és a többség rokona is volt. Ezen aztán nagyon megsértődött, mert nem tudta, mi az a bédekker.

Balatonszepezdre nem lehet már ráismerni, de a kis ház (gyerekkorunk üdülőkastélya) megvan, rendbe hozták. Előtte a kút, amely a fürdőszoba tisztét töltötte be. Mellékletként ide másolom Gitta fényképét a kis ház 2016.10.06-ai állapotáról, amelyet egy Balaton-felvidéki kirándulásunkon készítettünk. 

Szeretettel emlékszem minderre …

Péter

Emlékek – Zsuzsi

Kormos, a kutya

Kormos, a fekete pumi kutya talán születésem óta élt nálunk. Nagyon szerettem. Sokszor öleltem át a bejárati lépcsőn ülve és magyaráztam neki, milyen szomorú vagyok. Megszidtak, pedig nekem volt igazam. Ő mindig türelmesen meghallgatott.

Minden játékban benne volt és évente kétszer megajándékozott 4-5 gyönyörű kiskutyával, amelyeknek az apja a szomszédban élő fehér pumi volt. A fekete-fehér foltos kiskutyák aztán gyorsan gazdára találtak, mert aki elment a házunk előtt megcsodálta a selymes szőrű apróságokat. A kedvencem Berta volt – a nevet apám adta – egy majdnem teljesen fehér dundi kutyus, akinek csak a farka volt fekete, és úgy nézett ki, mint egy dugó, amit, ha kihúznánk leeresztene.

Emlékek

Főzök. Rakott kelt, az unokáim és Laci fiam kedvencét. Előveszem a húst. Sertés comb, dió. Eszembe jut, hogy tetszene a hús a nagymamámnak, szép szeleteket lehet belőle vágni rántotthúsnak. Mindig engem küldött a henteshez és diót vagy sluszt kellett hoznom. (Vajon van még, aki tudja a sertéscomb melyik részei ezek?) A nagyi szerint nekem szebb húst adtak. Ez sajnos nem volt igaz, bár a hentes egy fiatal fiú volt, de nem csípett. Külön volt hentesbolt, pék, tejbolt és a kedvencem egy édességbolt, amit csak kívülről szemléltem, mert ide nem küldött senki vásárolni.

Én vettem a kenyeret, amihez foghatót azóta sem ettem, mióta megszűnt a hagyományos, fával és szénnel fűtött kemencével sütő pékség.  Szakaszosan sütötték a kenyeret, be kellett állni egy hosszú sorba és vagy volt kenyér amikor sorra kerültem, vagy meg kellett várnom a következő sütést, de a kenyér friss, forró, foszlós és ropogós héjú volt.

Zöldséges gyerekkoromban nem volt, egy bolgár – így hívták, de nem hiszem, hogy ténylegesen bolgár volt – kertészetbe jártunk, amelynek a telke a kertünk hátsó szomszédja volt. Csak szezonális zöldséget és gyümölcsöt árult, borsót, babot, krumplit, uborkát ….

A cseresznyét és az epret csak sóvárogva néztem, nekünk nem telt rá.

Nyaralás Balatonszepezden

Egyetlen közös családi nyaralásra emlékszem. Balatonszepezdre mentünk, egy nagyon szerény WC és fürdőszoba nélküli házba, ami anyám kollégájának a rokonáé volt. Annyira izgult apám, hogy egy megállóval előbb szálltunk le a vonatról Révfülöpnél és az összes csomaggal legyalogoltunk a következő vasúti megállóig. Ezt apám elnevezte a “teherhordók útjának”. A ház a falu közepén állt a Bakony egyik dombjának leejtőjén. Lefelé a Balaton, felfelé az erdő.

A ház egyik szobájában egy idős bácsi lakott egy velem közel egykorú kislánnyal. Mi a másik szobában kaptunk helyet.

Apám nagyon szeretett kirándulni, ezért nap mint nap pokróccal, elemózsiával felszerelkezve irány az erdő. Gombát, szamócát, malinát (szeder) szedtünk. A gombából ebéd készült, vagy darabokra vágva megszárítottuk télire. A szamóca elfogyott útközben, de a szederből nagymamám szörpöt készített. A szamóca olyan kedves emlék, hogy évekkel ezelőtt hoztunk néhány tövet haza az egyik kirándulásról, amelyeket azóta is a kertben nevelek.

A balatonszepezdi kirándulások elmaradhatatlan kelléke volt a fényképezőgép.

Szép emlék ez a nyaralás, bár a Balatonpart még nem volt kiépítve, hosszú pallón végig menve, a nádason át értük el vizet. A parton nagy fűzfák voltak, a fákra felmásztak a siklók (bátyáim szerint kígyók) és a félelem is emlékezetes maradt.