Újrakiadás – 2000 karácsony – Niki: “Intenzív” tudósítás II.

“Intenzív” tudósítás II.

Azok kedvéért, akik nem tudhatják, 1994-ben írtam az I. részt a Szabolcs utcai kórház kardiológiai intenzív osztályáról. (Zsuzsi még további VIII folytatást remél, a hat éves ciklusidőt figyelembe véve.)

Érdemes volt visszalátogatni, a fejlődés szembeötlő. Már a fogadtatás is egész más volt. Nem kellett a saját lábamon bekutyagolni, helybe jöttek értem autóval. A gépkocsivezetőt sem kellett a megkülönböztető jelzés használatára utasítanom, mint egyes szegény minisztereknek, és Trabantot sem gázoltunk út közben. Az autóban külön fehér köpenyes hostess leste minden kívánságom. (Pl., hogy kérek-e a nyelvem alá nitroglicerint.)

A kórház megújult, amióta nem láttam. Igaz, az épületek ugyanolyan kopott, koszos-szürkék voltak, de pl. a neve teljesen új lett.

Az ellátás kitűnő volt! A la carte választhattam kacsa, ágytál, infúzió, vagy vérvétel között. De pl. liba már nem volt. Enni nem ettem, ezért ágytálat sem kértem. Így megdőlt egykori jánoshalmi katonaorvosom – ahol 57mm-es könnyűlégvédelmi tüzér voltam – elmélete, miszerint enni kell, de sz…ni muszáj. (Azok kedvéért, akik nem voltak katonák, az 57 mm nem a tüzér magassága, hanem a löveg ürmérete volt.). Vérvételt pl. kérés nélkül is csináltak, és repeta is volt.

Egyedül a társaság volt csapnivaló. Az intenzív osztályon csupa szótlan-sótlan, hallgatag, magába és a cellájába zárkózó ürge volt. Semmi dumaparti, viccmesélés, vagy hasonló, csak néha hallatszott egy-egy jajkiáltás, vagy halálhörgés és aztán a csend. Dög unalom.

A koszorúér tágitás nem egy nagy kunszt, mindenkinek tudom ajánlani. (Azok kedvéért, akik nem orvosok a családban, az érfalban nincs ideg, ezért nem érezni semmit.) A műtőbe eljutás és az utókezelés rosszabb volt, mint maga a beavatkozás. Ugyanis a hideg udvaron keresztül, talpig egy szál lepedőbe öltözve toltak át az egyik épületből a másikba. Ezt mínusz 15 fokban is így csinálják? – kérdem a műtőst. Nem! – válaszolja, olyankor a műtősök kabátot vesznek, mert hideg van.

Az utókezelés a katéter bevezetési pontjának reparálása volt. Ennek lényege, hogy erős szorító kötéssel zárják el az éren a vágást, nehogy vérzés keletkezzen. Ezt a műveletet egy satuval végzik. Nem vicc, a pácienst – a továbbiakban munkadarabot – ráfektetik a satu egyik pofájára, a másik pofát pedig szoros csavarkötéssel rászorítják a munkadarabra, pontosabban a vágás helyén a sebre. (Azok kedvéért, akik a családban nem gépészmérnökök, laza kötés a gépészetben az, amikor a csavaron annyit húz az ember, amennyit bír, szoros kötés az, amikor az ember annyit húz, amennyit bír, és utána még kettőt.) Én munkadarabhoz méltatlanul ordítottam. Még szerencse, hogy egyéb megmunkálási művelet (reszelés, fúrás, fürészelés) már nem következett, fél óra múlva szabadultam.

A vicc az, hogy ha nem vagyok elég éber, ezt kétszer végzik el rajtam! Az érfestést az egyik nap, a tágítást a másik nap végezték, mert közben egy konzílium döntötte el, hogy tágítanak, vagy bypasse műtétet javasolnak. Az érfestés napjának estéjén egy buzgó ügyeletes segédorvos be akart fogni a satuba, de egy rögtönzött konzílium – ez a segédorvos, egy tökös nővér, és a beteg részvételével zajlott – a beteg javaslatára úgy döntött, hogy megvárjuk a másnapot, hátha kell még az a lyuk valamire. Kellett.

Másnap úgy döntöttek, hogy egy ilyen izgága beteget nem tűrnek tovább az intenzíven, meg én is untam már, hogy ingyenes terápiás tanácsokat adjak segédorvosoknak, ezért közös megegyezéssel elváltunk egymástól.

Január közepén megyek vissza izotópos terheléses EKG-ra. Majd meglátom, mit tehetek akkor értük.

2000-12-22
Niki

Vélemény, hozzászólás?