Mikor legközelebb ránéztem az órámra furcsamód pont annyi idővel mutatott többet, mint
amennyi eltelt. S habár várakozásom ellenére volt e pontosság, nem keltett különösebb
riadalmat, csupán értetlenséget. Hiszen du. fél hatkor a Deák téren időutazáson vettem részt.

A gimnázium első osztálya, vagyis hogy inkább csak a hangulata. Az angol órák. Persze mára
nem maradt meg semmi. Vagyis dehogy. Zoli. A novella, a galambok odafelé, reggel persze
hogy még ma is látom őket, visszafelé már nem, igaz akkor sem. A plátói szerelem, melynek
megtestesítője voltam; az igazán gyönyörű szenvedés, pont az a fajta, melyet az ember csak
utólag ismer (f)el. Az amelyik elmúlik fájdalom nélkül, s mely mégis újra és újra átvérzi az életem szövetét. Poszterbolt, ajándékvásárlás, az utolsó nap és a búcsúzás. Valami Micimackó is rémlik meg a Zabhegyező. A cím és a telefonszám, melyen elérhető, majd a sors ökölcsapása az arcomba, és hosszú csönd.
Egészen fél hatig, vagyis a Deáktérig; és kezdődik elölről minden, az írás, az első év, a plátói szerelem, persze az a fajta, amelyet az ember csak utólag ismer fel. Puszi van, elválás van, de
búcsú nincs, se cím se telefonszám.

És pont annyi idő telt el. Habár az időutazás nem fantazmagória.

N.K.