Lelkes Miklós: Apám költészete

Ez is egy fajta újrakiadás. Miki papa bár a felkérésemet visszautasította, hogy írjon magáról/magukról, de a facebook-on nagyon aktív és több olyan jellegű írása van, ami akár a Családi Szóba írt cikk is lehetne, így most egy ilyet teszek közzé, hátha valakinek ott elkerülte a figyelmét. Bevallom én kifejezetten szeretem Miki papa ilyen jellegű írásait, mert valami olyat mutat meg nekem egy teljesen más szemszögből, aminek én is szemtanúja/fültanúja voltam.

Apám nem nevezte verseit költészetnek, sőt, világosan látta: ez neki csak szórakozás, és egyébként sokáig, – egyetlen fiatalkori verse kivételével, – nem is írt szépirodalmi műveket, csak nagyjából élete utolsó évtizedében kezdődött „költői korszaka”. Utóbbiakat viszont, bíztatásomra, ő maga tette fel az internetre, vagy pedig én, egyszer-kétszer pedig együtt. Öcsém is segítette az internet akkori rejtélyeinek megoldásában, mint az informatikához értő.

Apám magas életkort ért el, ezt, genetikai örökségén túl, családjának gondoskodása is segítette, többek között Feleségem is sokat tett érte, nagy szeretettel. Apám nem akarta, hogy neve bármilyen formában zavarja az enyémet „költői téren” (nekem már 1989 előtt sok írásom jelent meg újságokban, folyóiratokban, antológiákban, 1989 után pedig, – olykor egyetértések mellett, – sok gyűlölködő, rosszindulatú kritikát is kaptam, több internetes fórumtól meg kellett válnom, ezek a szitkozódó ellenvélemények később azért szűntek meg, mert egyre inkább látszott: nekem volt igazam, és a „bírálók” elhallgattak). Így Apám, megegyezésünkként, L. Miklós Péter néven közölte írásait. Én azért szeretem Apám verseit, mert, ha egyszerűek is, bennük van a mindennapok sok kis és nagy igazsága, formailag tökéletesek, és nagyon kedvelem őszinteségüket is. Kétségtelenül nem „nagy versek”, nem olyanok, amelyek az örökkévalóság polcára tartanának igényt, – különben: létezik-e az örökkévalóság? Ebbe most nem érdemes belemenni, mert, ha nem létezik, az is elszomorító, ha létezik, az is. Ám Apám fordítgatott is németből, franciából, ezeket szöveghűség tekintetében Sógornőm ellenőrizte, én meg egyébként fordításait igen jó műveknek tartom szépirodalmilag.

Verseiről Ő maga írta ARS POÉTIKÁM címmel:

Írogatok, mert ez a kedvtelésem. 
Nem értékelem nagyon nagyra én sem. 
Akit érdekel, annak felolvasom, 
Amikor adódik arra alkalom. 
Ez elég. Nem is akarok egyebet, 
Nem szándékozom szerezni hírnevet 
A nagy irodalmi versenypiacon 
És ehhez én a nevemet nem adom. 
A hírnév úgyis oly elillanó, 
Elolvad lassan, mint tavasszal a hó. 
Előfordul, legfeljebb annyit ér el, 
Hogy lesz belőle érettségi tétel, 
Vagy egynéhány sor majd a lexikonban, 
Amit az idő kitöröl majd onnan. 
Lehet, valakik valahol esetleg 
Fejet bólogatva még emlegetnek. 
De nekem nem kell a verseimtől több, 
Adjanak nekem még csendes örömöt.
/2005.02/

A JÓZSEFVÁROSI KISGYEREK-ben múltjáról tűnődik:

Józsefvárosi régi kisgyerek,
Mostanában gyakran kerestelek.
A régi képeket fel-felidézem,
Egykori arcodat hosszan nézem.
Az elfutó évek csak mentek-jöttek,
Nem változtál, engem meggyötörtek.
Vénült arcommal nem ismernél meg,
De más nincsen, aki ismer téged.
A régmúltat idézem fel ma itt,
Csak én vagyok, ki tudja dolgaid
Amelyről a múlt még számot adhat,
Hiszen több mint nyolcvan éve annak
És a múlt az nem változik soha.
Mennünk kell és együtt megyünk oda
Ahol semmi nincsen és ha én megyek,
Téged már többé senki nem keres.
/2005.04./

Egykori emlékként mesélte el azt a józsefvárosi epizódot, amikor Édesanyja a hozzájuk benéző „átkozott költőnek”, Somlyó Zoltánnak, valami egyszerű ételt adott, és azt az éhes költő kézcsókkal köszönte meg.

Édesanyánk volt Apám egyetlen szerelme, igen nagy, hűséges szerelem volt köztük, megismerkedésüket idézte fel PERC és PERCEK c. verseiben.

PERC
Eljönnek a percek és csak gyorsan futnak egyre,
Idő országútján el a végtelenbe.
Gyors és sűrű a sor, még észre sem veszed,
Később deríti fel csak az emlékezet,
Hogy akkor ez a perc döntötte el sorsod,
Nem is tudtad akkor, valóban mi volt ott.
Az ifjú koromból itt egy régi példa,
Azt a régi percet felidézem néha.
Harmincegyben történt, október volt talán,
Hogy egy varrónőnél ruhát rendelt anyám.
A ruhát egy kislány hozta a kezében,
Már csak a szép hosszú hajára emlékszem.
A percet, a leányt másnapra feledtem,
De hatvanhét évet éltünk együtt ketten.
Most a régi percet lehunyt szemmel látom,
Percek tengeréből újra kihalászom.
/1999/

PERCEK
Sokszor rejteget perceket az élet,
Melyek tulajdonképpen semmiségek.
Már ismertük egymást, hozzájuk jártam,
Délután volt, ott ültünk a szobában.
Ő varrt valamit, én mellette ültem,
Hallgattunk, ő dolgozott elmerülten.
Alkonyi fények játszottak az égen,
Mély volt csend, én szívdobogva néztem.
Homlokára hullt egy utolsó sugár,
És ereszkedett már az esti homály.
Nem tudtam szólni, csak néztem őt némán,
Ő is hallgatott és nem nézett énrám.
A jövőt éreztem, a jövőt vártam
És olyan mély volt a csend a szobában.
Lassan lépdelve az est megérkezett,
Az élet sokszor rejteget perceket,
Melyek tulajdonképpen semmiségek,
Talán mégis, mégis, ez volt az élet.

Karácsony (2) c. versében ott van az a világ, ami most is:

Karácsony van. A kis Jézus született.
Öldöklik egymást vadul az emberek.
Betlehem felett fényes csillag ragyog.
Repülőgép bombát egy városra dob.
Leteszik egy jászolba a szalmára.
Romok közt anyját siratja egy árva.
A pásztorok imádják, letérdepelnek.
Az utcán mindenütt holtak hevernek.
A három királyok is megjönnek még.
...és a kisgyermeket is lelőtték.
A karácsonyfán kis gyertyák kigyúlnak.
Az égő házak közt jajgatva futnak.
A szeretet ünnepe ez a mai nap.
Lőnek és gyilkolnak és robbantanak.
Mohón nyeli el a föld a tengernyi vért.
Jézus született. Meghalt az emberekért.
/2004/

Apámat finom humor is jellemezte, mint az alábbi verse is mutatja:

A MACSKA MONDJA /én jegyeztem/
Jó volt a fotelban a nyugalom.
A gazda valamit az asztalon
Éppen ide-oda sétáltatott.
Ez felkeltette figyelmem legott.
Közben egy zsinór lógott és mozgott,
Meg kellett néznem ezt a dolgot.
Kötelességem, és ez így igaz,
Megnézni, hogy ami mozog, mi az?
A zsinórt ezért meghúzogattam
És erre mi történt? Szidást kaptam.
Igazságtalanság ami engem ér,
Mert ami mozog, lehet hogy egér.
Ez a tapasztalat olyan régi
És ezt a gazda mégsem érti.
Hát ilyen dolgok történnek itten,
A gazda nem oly okos, mint hittem.
/2002/

Szeretett kártyázni, de csak családi körben, ünnepeken került erre sor. Én egyetlen kártyajátékot sem voltam hajlandó megtanulni, de a kártyalapokon levő képek érdekeltek. Apám néha egy-egy sakkjátékra rákényszerített, ám a sakkozást is, már a parti közben, meguntam. Ám Ő szeretett volna időnként sakkozni, de a családban nem akadt partnere. Talán az Öcsém időnként, de én, ha tehettem, elkerültem ezt, – inkább a sakktábla és annak figurái érdekeltek csak.Egyik versében mégis egy sakkparti jutott eszébe, egy régi emlék:

SAKK
Kint a téli este már lépked lassan.
A kályha mellett ülök egymagamban.
Kintről a fények játszanak a falon,
Nézem őket és a múltat kutatom.
És előbukkannak régi emlékek
Mit maguk alá temettek az évek.
Nem tudjuk hol voltak, hova tűntek,
Apró epizódjai életünknek.
Nagyapámról, akit távolból nézek,
Nem őrzök már csak néhány fakó képet.
Még ott a józsefvárosi lakásban
Lakunk, amikor néha-néha láttam.
Mi a konyhában voltunk, látogatni jött,
Anyám az ebédet főzte délelőtt
És kihívott engem egy sakkcsatára,
Sámlin ültünk, hokedlin volt a tábla.
Mikor is volt? Több mint nyolcvan éve.
Már nem tudom, mi volt a parti vége.
Már teljesen mindegy. Az esti csendben
A képet a múltba visszaejtem.
/2005.02./

A KÓRHÁZI FOLYOSÓ egyszerű szókimondásával megrázó:

KÓRHÁZI FOLYOSÓ
Rosszul lettem és idehoztak,
Hogy szemébe nézzek a sorsnak.
Idehoztak. Ő is itt feküdt,
Magam előtt látom mindenütt.
A folyosó falán egy fakorlát,
Lábadozó betegek fogják.
Emlékszem, ezt Ő is fogta,
Amikor elém jött mosolyogva.
Most én is a folyosón járok.
Simogatom a fakorlátot.
/2002/

Emlékező vers a FIÓK is. Nem sokkal halála előtt halála előtt „nagytakarítást”. csinált fiókjaiban.

FIÓK
Mint riasztott nyulak futottak az évek,
Már alig látom, ha utánuk nézek.
Régi emlékeim még felkeresnek,
Eltöltsék velem a magányos estet.
A régi emlékek, úgy sincs egyebem,
Néha nem jönnek, magam megkeresem.
Lapulva bújnak sokszor egy fiókban,
Ha nincsen kedvük, nem jönnek ki onnan.
Az aljáról nekem kell kikotorni,
Versek, fényképek, csupa régi holmi.
Mennyi lim-lom, fakult, kopott darab!
Elnézem, talán most vigaszt nyújtanak.
Előlép onnan egy ifjú barna lány.
Tizenhat, vagy tizenhét éves talán
A hosszú haja koszorúba fonva,
Ajka nyílik egy rejtelmes mosolyra.
Mint akkor, most is szívdobogva nézem,
Sóhajtok, ilyen volt valaha régen.
Most egy fiatalasszony jön helyette,
Nem rám mosolyog, de egy kisgyerekre.
Ez már később volt, asszony lett a lányból,
Őt is nézem, a szívem újra lángol.
Másik asszony jön, aki már idősebb.
Hol vannak? Egy fehér urnába szöktek.
Itt hagytak engem, egyedül, magamra.
Már csak én vagyok. Az emlékek foglya.
Mennyi régi fénykép és holmi volt ott!
Megnéztem. És most zárom a fiókot.

Édesanyám halálát Apám saját halála utolsó percéig gyászolta.

A "KÖNNYEK"-BÕL /1/
VERSEK 
A versek belőlem csak ömlenek
És olyanok, mint a vérző sebek,
Mint egy hete, mikor csak folyt a véred.
Elfolyt a vér, elfolyt az élet.
A véres könnyek tovább peregnek.
Nem fogynak el, sohasem feledlek.
 
A FÉSŰ
Tört fésű hever az asztal alatt.
Egyszer leesett, aztán ottmaradt.
Csak fekszik ott, törötten, árván.
Miért kell sírni egy fésű láttán?
 
CSONKASÁG
Az, aki elvesztette a lábát,
Az talán mankóval még járni fog.
Nekem az egyik felem levágták
És én soha többé már nem én vagyok.
 
TITOK
Az utcákon járkál egy halott,
Pont úgy néz ki, amilyen én vagyok.
Mintha élne, beszél és mozog,
Gép mozgatja, szíve nem dobog.
 
HALOTT HÁZ
Világosodik, fel kell már kelni.
A szomszéd ágyban nem fekszik senki.
Csak magam ődöngök a szobákban,
Nem szól senki, furcsa némaság van.
Némák a szobák, falak, bútorok,
Ráébredek, ez a ház halott.
A halott házban nincs más csak emlék,
Ami régen volt és most csak nemrég.
Emlékek közt pusztában járok,
Végül magam is emlékké válok.
/1999/

Ezen a linken nagyapa dokk.hu-n publikált versei találhatóak.

2020, Lelkes Miklós (Miki papa)

Kivel mi történt nagyapa halála óta?

Emlékszem az utolsó “ünnepélyesre” nagyapa halála után. Talán a temetése napján volt? Emlékszem, ahogy állunk az “ebédlő szobában” és Miki papa kiosztja a papírt, hogy milyen feltételekkel vállalja a Családi Szó szerkesztését. Másra nem emlékszem, de ez volt az utolsó a Pilóta utca 5-ben. Aztán még voltak Karácsonyok Zoliéknál és talán egy utolsó még anyáméknál is, de ezeken már nem volt ott mindenki és aztán ezek is elmaradtak.

Aztán évekkel később megcsináltam a csaladiszo.hu oldalt és próbáltam teret adni annak, hogy valamilyen szinten folytatódjon a hagyomány. Az elején még lelkes voltam, de most már lassan 3 éve született az utolsó cikk és csak az évenkénti tárhely és domain hosszabbítás maradt. Ahogy idén is megkaptam a tárhely hosszabbításról az értesítőt arra gondoltam, hogy az idei hosszabbításnak legyen valami haszna. Így írtam mindenkinek (akinek még nem, az is számítson rá), hogy írna-e egy oldalt ide arról, hogy mi történt vele, hogyan változott az élete az utolsó “ünnepélyes” óta.

Remélem mindenkitől kapok majd valamit 🙂

Újrakiadás – 2003. július – Fényképek múltból, jelenből 1.

Úgy döntöttem, hogy azokat a régi cikkekek a papír kiadásokból, amelyek a család történtét írják le, ismét “kiadom”. Az első ilyen a kezembe akadó Családi szókból a 2003. júliusi kiadásban Miki papa Fényképek múltból, jelenből sorozata.

Gyerekkor, nyár. Hőség – akár ezekben a 2003-as júniusi napokban. A pulikutya ott döglik a keramitkockákon. Kedves, hűséges, de undorító kinézetű állat. Hosszú, piszkos szőre cafatokban lóg le róla. Rossza szót mégsem merek mondani rá: ezek az ötvenes évek – a Lelkes-családban is.

Megjelenik Anyám. Rosszat várok, be is következik. Elküld a közeli boltba, kenyérért, vajért. E megbízatást kelletlenül fogadom. Anyám azt gondolja: lustaság okán. Persze, azért is, de nem ez a főok. Nem szeretem a felnőttek világát, a boltban sem. Lenézik, háttérbe szorítják a gyerekeket. Anyám e főokot nem is sejti. Részben már volt az Ő gyerekkora, részben pedig nem lát bele a gyermeki lélek rejtelmeibe. Miért is látna?
Öröm az ürömben: a boltban ezúttal nincs ott a megszokott tolongásos, életre nevelő életkép. Viszem haza a meleg kenyeret és a vajat. A kenyér melegétől és a Nap élmunkás, túlzásba vitt infravörös sugártermelésétől a vaj buzgón olvadozik. Ez igen érdekes, szeretettel nézem a sárga zsírtavacskát, de sajnos az olvadó vaj csúszik is. Nagynehezen befordulok a kertkapun. Átadok mindent: kenyeret, vajat, visszajáró pénzt. A fénykép szélén túl nem látom mi történt. Lehet, hogy kaptam vajaskenyeret “jutalmul”. Egy kattintás ide a folytatáshoz….