A Németh család síel. Szokásos módon a szokásoktól eltérően – anya csak este hajlandó (van este kivilágított sípálya, juhééé:), apa pálinkát hoz (hátha anyának kell, de inkább neki), Anna egyedül, mint a golyó le a felnőtt pályán, a végén padlófék, befordul a felvonóhoz, kártyát előveszi, tányéros felvonóba be, fent kiszáll majd lesuhan és újra előröl az egész – teljesen önjáró, akárcsak otthon, a szülők beletörődtek már, hogy nem lehet az iramot tartani vele. Németh Áron, a család legkisebb és leghangosabb tagja a háti hordozóban dohog, elégedetlen, mint mindig…
Anya és apa leereszkedik a libalegelőnek csúfolt pályára, ahol apa kezébe veszi anya sítechnikájának a csiszolását. “Anya, kérsz egy kis páleszt?” – kezdődik az óra. A kezdőlökés megvolt, anyának nagy szüksége van Viktor tegnap nálunk hagyott házi készítésű szívmelengetőjére, mert ő az aki a teljesen sík pályán is képes egy akkora hátast dobni, hogy utána jöhet az “ügyelet”. Áron nem marad meg a hátihordozóban, apa ölébe száll át, a hordozó pedig új lakót kap a hegy tetején: a páleszt. Apa meglehetősen nagy nyugalommal tanítja anyát, aki az utolsó kanyarnál négykézláb landol a pálya szélén, ahol az olvadó hó saras dagonyát csinált. “Na egész jól megy már ez a kanyarodás” – mondja apa. Én vajon miért nem így érzem? De felemelő érzés, hogy apa megpillantotta bennem az őstehetséget! Közben Anna suhan el mellettem. “Nézd anya, így kell csinálni – pizza utána sültkrumpli!” Kiscsillagom – gondolom magamban – ha én ilyen sebességgel mennék, akkor a pálya végén beleszállnék a Hüttébe! Az óra megy tovább, a pálesz fogy, a feszültség csökken, a kanyarok jobban kanyarodnak, Áron keze viszont lilára fagyott, mert a kesztyűt mínusz tízben sem venné fel…szóval mennünk kell. Most Anna dohog, ő még síelne (megjegyzem, fél kilenc van és lassan zárnak a pályák). Mi apával felkaptatunk a pálya szélén, léc, bot, Áron kézben – a páleszt Anna viszi – mit kapnánk a gyermekvédelmitől otthon. Mondom is apának, hogy elképzelhető hogy az emberek a felvonón azt gondolták, hogy ez a két alkesz lejött ide a pályára szórakozni, hogy jól összezúzzák magukat.
Azért mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy elvonókúrára még nem kell mennünk, maximum Annának síelvonóra – tiszta megszálott ez a gyerek – nem tudom, kitől is örökölte? Az ügyességét, biztos nem tőlem. A nap tanulsága: bárcsak egyszer úgy síelnék, mint Anna. A ‘kölök” négy nap alatt megtanulta azt, amihez nekem évtizedek kellenének.
Így volt, nem így volt, mese volt…
Szombaton megérkeztünk több, mint 22 órás utazás után New Orleansba… Chicago-ig minden rendben ment – attól eltekintve, hogy a laktózmentes tejünket kidobatták velünk (1 dl folyadéknál többet nem engednek fel a repülőre, mert bombát lehet készíteni belőle… ) és minden átszállásnál alaposan átvizsgáltak minket és a kézipoggyászunkat (cipőt is le kellett venni), mondtam Lacinak, hogy kezdem úgy érezni magam, mintha terrorista lennék…New Orleans-i felszállásnál nem kapta meg a gép az engedélyt a mostoha időjárás miatt, így szerintem kb háromnegyed órát kőröztünk a kifutópályán – szerencsére Anna és Laci végigaludta ezt az időt. Én is bele-belealudtam a történetbe és amikor negyedszerre felébredve sem szálltunk fel elméláztam, hogy valóban jó ötlet volt-e ide jönni. Az útikönyvben gyorsan lecsekkoltam, hogy a hurrikán időszak júniusra esik, ekkor megnyugodtam és végre felszálltunk -végül is nyaralunk vagy tavaszt várunk, fő az optimizmus?
A Chicago-i mínusz 3 fok után New Orleansban plusz 17 fok fogadott és rettenetesen párás volt a levegő, a reptér teljesen kihalt volt (lágy jazz szólt a hangszórókból, adnak a külsőségekre), a kijáratnál egy fekete fickó taxit hívott nekünk, és beszálltunk egy szintén fekete férfi által vezetett múlt századi járgányba – ekkor már sejtettük, hogy itt minden más lesz, mint otthon:) Másnap irány a francia negyed, az utca tele utcazenészekkel, zsonglőrökkel, Tarot kártyából jósoló cigányasszonyokkal, pénzért verset író, jobb napokat látott költőkkel…és ráadásul Mardi Gras van (valami tavaszünnep féle helyi hagyomány karneváli hangulattal) az egész egy nagy felfordulás, hatalmas buli és mindenhol szól a Jazz. Sörrel és Long Island Ice-tea-vel a kezünkben hallgatjuk a zenét, nézelődünk, ennyi érdekes embert még sehol nem láttam, a kutyákat beöltöztetik mindenféle vicces ruhába a Mardi Grass tiszteletére – itt mindenkinek hiányzik egy kereke. Imádom az egészet !!!
New Orleans egy más dimenziója az életnek (állítólag a többi amerikai államtól is merőben eltér Louisiana állam, ahol vagyunk) az emberek az utcán ülnek a járdán és iszogatnak – Lacit kicsit feszélyezik a kéregetők 🙁 Anna táncikál az utcazenére.