Peti papa írását olvasva és a Gonzlik József és Lukics Irma fényképét látva eszembe jutott, hogy ez a kép hol lógott: a folyosóról balra nyíló első szobában a fésülködő tükrös asztal felett (legalábbis én így emlékszem). És hirtelen bevillantak azok a sokat használt kifejezések, amelyek a lakás egyes helyiségeit jelölték. Voltak ugye a hideg szobák, amelyeket olajkályhával fűtöttek be, de csak ünnepélyesek idejére. Egyik volt az ebédlő szoba, ahol egy hatalmas asztalt az unokák ültek körül az ünnepélyes ebédjén (a felnőttek a konyhában ettek/veszekedtek). A másik hideg szobának nem tudom volt-e neve, én nem emlékszem. Ebben lógott a fenti kép, valamint ebben volt két hatalmas ágy, amelyekben nagymama a friss befőtteket dunsztolta.
Nagymama és nagyapa szobáját TV szobának hívtuk. Ezek kívül különleges helyiségként csak a mélypince jut eszembe. A kertben pedig volt a vár közvetlenül a lépcső mellett, amelyet az ott lévő erősebb bokrok törzsén alakított ki nagyapa az unokák nagy örömére (vagy a Zoli volt az?). Bár külön neve nem volt, de a folyosó végén szemközt (a Napóleonné felé) volt egy nagy szekrény, amelyben nagyapa “raktára” volt. Itt tárolt mindenféle finomságot, illetve a későbbiekre az unokák számára tartogatott apróságot, játékot. A folyosón lévé retesszel zárható WC fölötti nagy ablak és a mögötte lévő tároló szintén gyerekkorom különleges emléke, mintha még egy pár régi síléc is lett volna ott.
Kicsit távolabb, kilépve a kertkapun ott volt a mackós, valamint a farkasos erdő, kettő között a varázsló házával, a Cziráki kastéllyal, amelyet mára gyönyörűen felújítottak. A varázsló házával szemközti lakótelep közepén lévő játszótér mellett az aszfalton egy nagy vörös festékfolt volt, a varázsló vére, amelyet menekülés közben cseppentett a földre.
Ki milyen neveket, helyeket őriz még az emlékezetében? Írjatok és beleírom a cikkbe!
Amire még rájöttünk a mai napon a kalandok során az, hogy felesleges volt síbérletet vennünk összesen kb. 60ezer Ft-ért kettőnknek egy hétre. Ezeken a belső pályákon ugyanis nem voltak kapuk, senki nem kérte a bérletet (feltételezték gondolom, hogy az areh-i vagy bolfenk-i pályákról síelnek át, ahol a bérletet már úgyis megvették. Viszont ha az ember reggel felmegy Areh-ba a busszal (ami szintén ingyen van), majd onnan lesíel ezekre a helyekre (közben nem kellett felvonózni), akkor Videc tetején végezve le tud csúszni Bolfenkbe a kiindulópontra úgy, hogy bérletes felvonó nem járt aznap.
Tegnapra Kriszti kissé jobban lett, Áron viszont elfáradt így a délelőtti síelés helyett bevásároltunk egy maribori bevásárló központban, kora délután pedig Annával kettesben mentünk síelni egy másik pályarendszerre. Mariborksko Pohorje síterep két nagy részből áll: Bolfenk (képen balra) és Areh (kép jobb szélén). Mi Bolfenkben lakunk, közvetlenül a felvonók tetejénél. A pályák egészen Mariborig lemennek, de Mariborban lassan tavasz van, így az alsó pályák már nem üzemelnek, csak a fenti kék és piros pályák. Mi Annával viszont Areh felé vettük az irányt, ahol tavaly is sokat síeltünk. A csákányos felvonó mellett kék (15) pályán keztünk, majd felmenve a csákányos felvonón a másik oldalon található piros pályán síeltünk két kört (16). Ezután átsíeltünk a Pisker II-nek nevezett 6-os ülőlifthez, amit Anna már nagyon várt, ez ugyanis egy piros pálya egy nehéz, tavaly “fekete-pirosnak” elnevezett szakasszal, aminek tavalyi többszöri besíelésére Anna azóta is nagyon büszke (tavaly az első menetet ezen a szakaszon a hátán tette meg, így nagyon kellett győzködni, hogy újra megpróbálja, de annál nagyobb lett a sikerélmény).
Szóval miután a 19-es kék szakaszon átsíeltünk, indultunk lefelé a felvonó aljához. Idén viszont további nehezítést kaptunk, mégpedig olyan ködöt, hogy kb. 5-6m volt a látótávolság. Azt, hogy hol a pálya csak onnan tudtuk, hogy amikor a széléhez értünk megláttuk a kijelölő karókat. Ahogy beértünk a ködbe Anna már kérdezgette, hogy “ez nekem biztosan menni fog”? De én bíztattam, hogy persze, főként azért, mert átléptük már a “point of no return”-t, vagyis kb. 50m-el a pálya közepéig leérő tányéros felvonó alját, vagyis választásunk már csak az volt, hogy lécen megyünk le, vagy nadrágféken. Végül szépen óvatosan lesíeltünk az aljára, ahol Anna kijelentette, hogy ő nem is tudja hol volt ebben a “fekete-piros” rész, ez egyszerű piros pályának tűnt. Egyébként az aljára érve én ijedtem meg kissé, ugyanis egy lélek nem volt, ahogy a pályán sem láttunk, és a felvonó sem látszott a ködtől, így egy pillanatra azt hittem, hogy a köd miatt egyszerűen nem vettük észre, hogy le van ma zárva ez a pályaszakasz (egy egyszerű táblával szokták jelezni a pálya közepén) és a felvonó nem üzemel. Szerencsére nem így lett. Ahogy a felvonó a felénél kiért a ködből, nagyon szép napsütés lett, akkor készítettük a jobb oldali “selfie”-t. Felérve síeltünk egyet a 22-es kék pályán, majd a tányéros felvonó aljáig (ez az a régi “csehszlovák” rugós-tányéros, így Anna a léceim között utazott), aminek mi voltunk az aznapi utolsó utasa, ahogyan a 22-es kék pálya felvonójának is, amelynek tetejétől csúsztunk vissza Arehbe, az autóhoz.
