Pilóta utcai helyek

Peti papa írását olvasva és a Gonzlik József és Lukics Irma fényképét látva eszembe jutott, hogy ez a kép hol lógott: a folyosóról balra nyíló első szobában a fésülködő tükrös asztal felett (legalábbis én így emlékszem). És hirtelen bevillantak azok a sokat használt kifejezések, amelyek a lakás egyes helyiségeit jelölték. Voltak ugye a hideg szobák, amelyeket olajkályhával fűtöttek be, de csak ünnepélyesek idejére. Egyik volt az ebédlő szoba, ahol egy hatalmas asztalt az unokák ültek körül az ünnepélyes ebédjén (a felnőttek a konyhában ettek/veszekedtek). A másik hideg szobának nem tudom volt-e neve, én nem emlékszem. Ebben lógott a fenti kép, valamint ebben volt két hatalmas ágy, amelyekben nagymama a friss befőtteket dunsztolta.

Nagymama és nagyapa szobáját TV szobának hívtuk. Ezek kívül különleges helyiségként csak a mélypince jut eszembe. A kertben pedig volt a vár közvetlenül a lépcső mellett, amelyet az ott lévő erősebb bokrok törzsén alakított ki nagyapa az unokák nagy örömére (vagy a Zoli volt az?). Bár külön neve nem volt, de a folyosó végén szemközt (a Napóleonné felé) volt egy nagy szekrény, amelyben nagyapa “raktára” volt. Itt tárolt mindenféle finomságot, illetve a későbbiekre az unokák számára tartogatott apróságot, játékot. A folyosón lévé retesszel zárható WC fölötti nagy ablak és a mögötte lévő tároló szintén gyerekkorom különleges emléke, mintha még egy pár régi síléc is lett volna ott.

Kicsit távolabb, kilépve a kertkapun ott volt a mackós, valamint a farkasos erdő, kettő között a varázsló házával, a Cziráki kastéllyal, amelyet mára gyönyörűen felújítottak. A varázsló házával szemközti lakótelep közepén lévő játszótér mellett az aszfalton egy nagy vörös festékfolt volt, a varázsló vére, amelyet menekülés közben cseppentett a földre.

Ki milyen neveket, helyeket őriz még az emlékezetében? Írjatok és beleírom a cikkbe!

2006-2021 Laci

2007-ben született a lányom, Anna. Erről még nagyapa is tudott. A Kriszti már terhes volt nagyapa halálakor. Ebben az évben még egy tragédia ért bennünket, Kriszti apukája egy gyors lefolyású hasnyálmirigy gyulladásban szintén meghalt.

Anna születése után pár évvel (2010) döntöttünk úgy, hogy elég volt a zuglói Ilka utca belvárosiasságából és elkezdtünk házat keresni a XVI. kerületben. Házat nem, de végül telket találtunk az Ikarus sportpálya mellett, a Blaha Lujza utcában. Ezután hosszas tervezés következett, majd tervek birtokában pedig hosszú, nehéz, szorongásos időszak, hogy bele merjünk-e az építkezésbe vágni. Ebben az időszakban, 2012-ben született meg a fiam, Áron.

Végül az építkezésbe is belevágtunk 2013 végén, amit 2015 tavaszán fejeztünk be. Az építkezés nem volt egyszerű, de úgy gondolom nem ezen múlt, hogy megromlott a házasságunk Krisztivel, hanem hogy a gyerekek születésével valahogy más irányba változtunk, ami végül akkora ellentéteket okozott, hogy végül 2015 végén, kb. fél évvel az új házba költözés után a Kriszti arra kért, hogy átmenetileg költözzek el. Egy évet laktam Ómátyásföldön, a Mészáros József utcában albérletben, de már 2016 tavaszán 4-5 hónap sikertelen próbálkozás után, hogy mentsem ami menthető megismerkedtem a mostani feleségemmel, Évával és megkértem a Krisztit, hogy akkor váljunk el. Ez a fejezet 2016 végén zárult, amikor aláírtuk az ügyvédnél a gyerekek és a vagyon megosztásával kapcsolatos megállapodásainkat. Közös felügyeletben, vagy másképp váltott gondozásban állapodtunk meg, a gyerekek fele-fele idejüket töltik nálam és nálunk Évával. Én visszaköltöztem a házba, Kriszti pedig megvette a lakást, amiben albérletben voltam és ez a helyzet jelenleg is. Az osztott felügyelet, de még inkább az osztott nevelés, egyenlő jogok, meg persze a mozaik család sok kihívást tartogat azóta is.

Majdnem 3 év után 2018. szeptemberben összeházasodtunk Évával. A COVID előtt rengeteget utaztunk, jellemzően sátorral, túrázva. Voltunk Izlandon, Törökországban, de bejártuk a balkánt is (Albániát, Boszniát, Montenegrot). Nászúton egy chile-i nemzeti park túrán voltunk. Szintén a COVID előtt rendszeresen jártunk falat mászni és továbbra is rendszeresen futunk (2 éve lefutottam az első félmaratonom, egyenlőre az utolsót is :)). Éva gyerek nélkül, egy kutyával érkezett és közös gyerekünk úgy néz ki már nem lesz. A gyerekek mellett, akik most két hetente laknak itt nálunk 2 hetet, van két örökbefogadott kutyánk, egy macskánk és két nyulunk.

Anna Waldorf oviba járt, majd szintén Waldorfban kezdte az iskolát, de aztán 4. év végén besokalltunk a túl nagy szabadság (számomra inkább bizonytalanság) miatt. Izgalmas volt, mert a Waldorf rendszer nem igazán NAT kompatibilis és Annának egy kis tanulási nehézsége (diszlexiája) is van, de végül csont nélkül váltottunk iskolát és Anna már első évben az osztály legjobbjai közé küzdötte magát. Most 7. osztályos ott, ahol az uncsitesók, Vera és Szofi 6. és 4. osztályba jár és ahol aztán tavaly Áron is elkezdte a sulit, a XVI. kerületi Lemhényi Dezső Általános iskolában. Most már a középiskolai felvételi miatt izgulunk, egyenlőre ez is nagy mérföldkőnek tűnik, remélem visszanézve olyan lesz, mint az iskolaváltás. Anna a suli mellett 6 éves kora óta ritmikus sportgimnasztikázik és versenyez.

Áron szintén Waldorf oviba járt, de nála már meg sem próbáltuk a Waldorf iskolát, az Annával tapasztaltak miatt. Nem a legjobb az állami oktatás, de annak legalább egyértelműek a buktatói. Áron szívesen megy iskolába, Annával ez nem volt ennyire egyértemű. Áron aikidozik, ami most szünetel a COVID miatt, valamint többször vittem boulderezni, falat mászni, de most egy éve erre sincs lehetőségünk. Viszont most kezdett teljesen saját akaratból zongorázni járni. A vele járó szolfézs már nem annyira saját akarat, de egyenlőre ott is lelkes.

A gyerekekkel minden évben síelünk, bár ebből is kimaradt az utolsó kettő (az idei és a tavalyi), sőt két éve az Annával elmentünk snowboardozni tanulni, így most már egy szezon snowboard is van a hátunk mögött. Nekik is próbálok átadni valamit abból a sátras, kocsiban alvós életérzésből, amit Éva mellett úgy megkedveltem (meg vagány is, na!), úgyhogy az őszi fix eseményem velük valami ilyen kiruccanás (idén horvátországi kempingezés, tavaly kocsiban alvós legoland volt).

A munka frontja az egyetlen, amiben az elmúlt 15 évben nincsen változás. Ugyanannál a magyar kis (most már 50 fős) cégnél dolgozom, amit Netvisor Zrt-nek hívnak. Voltam programozó, vezettem programozó csapatot, aztán IT rendszerintegrátor csapatot, most pedig kiemelt projekteket vezetek és térinformatikával foglalkozom. A cégnek 15 év alatt a résztulajdonosa is lettem. Zolival (Lelkes) 2004 óta van egy közös cégünk Optasoft Kft. néven, először mindenki csak munka mellett csinálta, de aztán Zoli rájött, hogy neki ez több ennél és szívét-lelkét beletette és átvezette a legnehezebb, legbizonytalanabb időszakokon és egy most már kifejezetten sikeresnek, szellemiségét tekintve pedig unikumnak számító céggé tette. Az utóbbi 6-8 évben inkább csak csendestárs vagyok.

Fekete pálya

2015-02-19 11.03.52Tegnap délelőtt szánkót kölcsönöztünk és szánkóztunk Annával és Áronnal. Anna persze inkább síelt volna, de ez nem újdonság. Áron férfihoz híven az elején kijelentette, hogy ő csak elöl hajlandó ülni a szánkón és “ő vezet”. Ezen persze Anna jókat kuncogott, mert abban merült ki, hogy fogta a szánkó kötelét, mint kormányt. Ahogy viszont az életben is szokott lenni, Anna nem ingatta meg Áront abban a hitében, hogy ő vezet, hanem mögé ült és a háttérből a lábával kormányzott 🙂

Áron még szánkozott volna, de egy óra elteltével vissza kellett vinni a kölcsönzött szánkót és igazság szerint rólam is csurgott a víz, miután 8-10 alkalommal felhúztam Áront a hegyre …

Ebéd után aztán  következett a tervezett fekete pálya síelés. Elmentünk autóval Areh-be, majd átsíeltünk Partizankara, ahol egy kellemes piros pályán síeltünk, majd továbbcsúsztunk Videcre a fekete pályára. Ezekről a pályákról az derült ki, hogy tényleg csak sílécen lehet őket megközelíteni, vagyis ügyelni kell arra, hogy legyen idő visszasíelni oda, ahonnan indultunk. Mi Videcbe 3 óra körül érkeztünk, a felvonók 3:45-kor zárnak, így nyugodtan felmentünk és kissé félve, de elindultunk óvatosan lefele a fekete pályán, amin aztán Anna is simán lesíelt (szerencsére nem volt jeges), így a kitűzött célt teljesítettük. Amikor azonban leértünk a pálya aljára láttuk, hogy nem megy a felvonó, gyűlnek az emberek. Ez 5 percig teljesen átlagosnak tűnt, de az emberek csak gyűltek és a felvonó csak nem indult. 15 perc után a kezelő motoros szánra ült és elhajtott felfele. Végül kb. 25 perc várakozás után indulhattunk fel. Mivel már 3:40 volt, reméltem, hogy szónak a többi pályának is, hogy menjenek 10-15 perccel tovább a felvonók, de ennek az ellenkezője történt. Mire felértük, a visszavezető út Arehba már le volt zárva. Már választásunk nem lévél Bolfenk felé kellett vennünk az irányt lécen, az autó viszont Arehban volt. Szerencsénkre Bolfenkbe érve pont indult a síbusz Arehba, így felpattantunk és visszabuszoztunk az autóhoz, sikeresen zárva ezzel a napot.

2015-02-19 19.54.41Amire még rájöttünk a mai napon a kalandok során az, hogy felesleges volt síbérletet vennünk összesen kb. 60ezer Ft-ért kettőnknek egy hétre. Ezeken a belső pályákon ugyanis nem voltak kapuk, senki nem kérte a bérletet (feltételezték gondolom, hogy az areh-i vagy bolfenk-i pályákról síelnek át, ahol a bérletet már úgyis megvették. Viszont ha az ember reggel felmegy Areh-ba a busszal (ami szintén ingyen van), majd onnan lesíel ezekre a helyekre (közben nem kellett felvonózni), akkor Videc tetején végezve le tud csúszni Bolfenkbe a kiindulópontra úgy, hogy bérletes felvonó nem járt aznap.

Este a családdal még lementünk a kabinos felvonóval Mariborba egy rövid sétára, majd vissza. A kabinban készült az alábbi “selfie”.

 

Síelés 2015 – Esti menet

Ma nem síeltünk napközben, hanem múzeumban voltunk, amit az interneten néztünk ki. A múzeum Maribor történetét mutatta be. Nem volt rossz, de kissé tulsúlyban voltak az I. és II. világháború eseményei, ami nem igazán gyerekes látnivaló. Valószínűleg csoportok szokták látogatni, nem lehet sok a betévedő turista, ugyanis a mi kedvünkért nyitották ki a termeket, kapcsolták fel a világítást és fűtést … Pár kép ami ott készült.

2015-02-18 12.25.19

2015-02-18 19.36.59
Miután megebédeltünk Mariborban délutáni alvás következett kivételesen Annának is, ugyanis a pályák délután 4 órás zárása miatt nagy sielést már nem tudtunk volna csinálni, így a 6-tól 9-ig tartó esti sielés mellett döntöttünk. Ilyenkor csak Bolfenk van nyitva, de mint kiderült majdnem a teljes pályarendszer, így síelhettünk kivilágított piros és kék pályán is Annával. Kicsit hideg volt és a pályák is jegesek voltak, de azért majdnem két órát síeltünk Annával és kivételesen a végén ő mondta, hogy elfáradt. Csináltunk egy képet a kivilágított piros pályáról és Maribor esti fényeiről.

Síelés 2015 – folytatás

Maribor_palyakTegnapra Kriszti kissé jobban lett, Áron viszont elfáradt így a délelőtti síelés helyett bevásároltunk egy maribori bevásárló központban, kora délután pedig Annával kettesben mentünk síelni egy másik pályarendszerre. Mariborksko Pohorje síterep két nagy részből áll: Bolfenk (képen balra) és Areh (kép jobb szélén). Mi Bolfenkben lakunk, közvetlenül a felvonók tetejénél. A pályák  egészen Mariborig lemennek, de Mariborban lassan tavasz van, így az alsó pályák már nem üzemelnek, csak a fenti kék és piros pályák. Mi Annával viszont Areh felé vettük az irányt, ahol tavaly is sokat síeltünk. A csákányos felvonó mellett kék (15) pályán keztünk, majd felmenve a csákányos felvonón a másik oldalon található piros pályán síeltünk két kört (16). Ezután átsíeltünk a Pisker II-nek nevezett 6-os ülőlifthez, amit Anna már nagyon várt, ez ugyanis egy piros pálya egy nehéz, tavaly “fekete-pirosnak” elnevezett szakasszal, aminek tavalyi többszöri besíelésére Anna azóta is nagyon büszke (tavaly az első menetet ezen a szakaszon a hátán tette meg, így nagyon kellett győzködni, hogy újra megpróbálja, de annál nagyobb lett a sikerélmény).

2015-02-17 15.39.562015-02-17 15.40.29Szóval miután a 19-es kék szakaszon átsíeltünk, indultunk lefelé a felvonó aljához. Idén viszont további nehezítést kaptunk, mégpedig olyan ködöt, hogy kb. 5-6m volt a látótávolság. Azt, hogy hol a pálya csak onnan tudtuk, hogy amikor a széléhez értünk megláttuk a kijelölő karókat. Ahogy beértünk a ködbe Anna már kérdezgette, hogy “ez nekem biztosan menni fog”? De én bíztattam, hogy persze, főként azért, mert átléptük már a “point of no return”-t, vagyis kb. 50m-el a pálya közepéig leérő tányéros felvonó alját, vagyis választásunk már csak az volt, hogy lécen megyünk le, vagy nadrágféken. Végül szépen óvatosan lesíeltünk az aljára, ahol Anna kijelentette, hogy ő nem is tudja hol volt ebben a “fekete-piros” rész, ez egyszerű piros pályának tűnt. Egyébként az aljára érve én ijedtem meg kissé, ugyanis egy lélek nem volt, ahogy a pályán sem láttunk, és a felvonó sem látszott a ködtől, így egy pillanatra azt hittem, hogy a köd miatt egyszerűen nem vettük észre, hogy le van ma zárva ez a pályaszakasz (egy egyszerű táblával szokták jelezni a pálya közepén) és a felvonó nem üzemel. Szerencsére nem így lett. Ahogy a felvonó a felénél kiért a ködből, nagyon szép napsütés lett, akkor készítettük a jobb oldali “selfie”-t. Felérve síeltünk egyet a 22-es kék pályán, majd a tányéros felvonó aljáig (ez az a régi “csehszlovák” rugós-tányéros, így Anna a léceim között utazott), aminek mi voltunk az aznapi utolsó utasa, ahogyan a 22-es kék pálya felvonójának is, amelynek tetejétől csúsztunk vissza Arehbe, az autóhoz.

A 15-ös kék pálya besíelésekor láttuk, hogy idén működik Partizanka és Videc is, amelyekhez csak sílécen lehet eljutni (14-es kék pálya) és van rajtuk egy fekete pálya is, viszont ennek kipróbálásához már késő volt, ugyanis ki volt írva, hogy zárás előtt 1,5 órával induljunk csak arra, nehogy ott ragadjunk. Így maradt még kihívás a következő napokra is. Anna ugyanis addig nem hajlandó hazamenni, ameddig egy igazi fekete pályát nem síelünk be …

Síelés 2015 – Ismét Maribor

2015-02-16 15.01.07Ismét eljött a várva várt (legalábbis Anna által nagyon várt) rendes éves síelés. Mivel idén Anna már iskolába jár, ahonnan nem illik csak úgy hiányozni, ezért jó előre lefoglaltuk a szállásunkat a síszünet idejére. Egy dologgal nem számoltunk, hogy síszünet ide vagy oda, az iskolai farsang a szünet első hétvégéjének péntekén van, ami meglehetősen sok feladatot ró még az olyan szülőkre is mint mi vagyunk – minden Waldorf intézményben többségben vannak a nagyon agilis szülők, mi nem ezek közé tartozunk -, legalábbis a Krisztire …

Szóval indulás szombaton, előtte nap Kriszti egésznap jósnő volt a farsangon, estére már rázta a hideg, de azért szombat késő délutánra összeszendvetük magunkat az indulásra és elindultunk. Az út idén szerencsére különösebb események nélkül telt, este 10 körül megérkeztünk a szállásra. Idén mindenkinek kölcsönöztünk sífelszerelést, hiszen a Kriszti a végén már lelkes volt tavaly, Áronnak meg nem volt választása.

2015-02-16 10.26.25Vasárnap reggel a Kriszti továbbra sem érezte jól magát, így én a két gyerekkel indultam a sípályára. Ismerve Áront azt gondoltam, hogy már a bakancs ráadásánál vége lesz az ő sielésének (nem szereti a kicsit is kényelmetlen dolgokat), de tévedtem. Mindhárman bakancsban kicaplattunk a pálya tetejére. Itt viszont hamarosan két tűz közé kerültem. Áron azért kiabált, hogy hagyjuk abba, illetve vegyük le a lécet és felvonózzunk – hiába próbáltam megértetni, hogy ehhez le kell menni a pályán-, Anna pedig azért volt egyre ingerültebb, hogy vigyük már vissza az Áront anyához és sieljük ahelyett, hogy itt lötyögünk. Végül Áron a lábam között lesíelt a kék pálya aljára (nem gondoltam, hogy ilyen “kakáló” pózban mennyire nehéz síelni), felvonóztunk hárman az ülős felvonón. A második menet egy kis tányéros kékpálya volt, ahol próbáltam volna Áront is síeltetni kicsit (elmegyek 2 méterre és odasíel hozzám), de sajnos amilyen vadmarci az életben, olyan félénknek bizonyult a pályán. A végén a tányéros felvonón is a hónom alatt jött fel.

Délben letettük Áront aludni, így Annával saját szavai szerint “végre síelhettünk” nem “bébi”, hanem piros pályán. Estére viszont kiderült, hogy a Kriszti tüdőgyulladás gyanús, így este a másnapi hazautat terveztük.

Végül még itt vagyunk, folyt. köv. majd holnap …

 

Fej nélküli bácsi

Szombaton az építkezésen voltunk kinn a gyerekekkel. A munkások miatt a kapun lánc és lakat van, kifele Áron (2,5) szokta a lakatot rátenni a láncra. Ma mikor mentünk még dolgozott egy munkás a lábazat ragasztásán, így mikor Áron elkezdett babrálni a lakattal, mondtam neki, hogy ma nem zárjuk be mert egy bácsi még dolgozik a kertben. A folytatás:

Áron: “Megmutatod?”
Elmegyünk a kerítés mellett a kaputól egy kicsit (onnan készült a fénykép) és mutatom Áronnak, hogy ott.
Áron nézi, nézi, majd megkérdezi: “Nincs feje???”
Én: “De van, csak eltakarja a fal mert kicsit előrehajol.”
Áron: “Megmutatod?”
Kicsit még arrább mentünk, de a bácsi éppen háttal volt.
Áron (kissé megrendülve): “Nincs szeme???” 🙂

2014-11-15 10.58.56

Sztenderd kérdések

Egy hetes Maribori vakációnk mindennapos alap kérdései.

Anna
Reggel: Ugye megyünk ma sielni? Mikor megyünk már?
Kora délután (délelőtti sielésből hazatérve): Ugye megyünk délután sielni? Ugye nem akarunk kirándulni/várostnézni?
Délután (alvás, városnézés, vagy kirándulás után) Ugye megyünk az esti sielésre (van kivilágított pálya)? Mikor megyünk?
Bármikor (ahogy mennek a napok egyre sűrűbben) Miért csak egy hétre jöttünk? Ugye most már minden nap sielni akarunk (nem kirándulni, várostnézni vagy egyéb unalmas tevékenységet folytatni)?

Apa
Déltől folyamatosan: Anna, valld be, hogy most már tényleg elfáradtál!
Este: Ugye ennél többet már nem lehet egy nap sielni, ugye Anna? Te is elfáradtál, nem? (A választ gondolom sejtitek.)

Persze eddig minden nap sieltunk 2-3 órát, esti sieléssel minimum 4-et, de Anna szerint a jóból nem árt meg a sok (egyedül azt fájlalta ma már, hogy éjszaka csak kék pályát nyitnak ki, ami “bébikönnyű”).

Amikor az unokatestvérek gyerekei is “felnőttek”

Kriszti igazi régiséget talált rendrakás közben: egy 2000 áprilisi kiadású Családi Szót. Annának magyaráztam, hogy a fedőlapot azok a “fiatal felnőttek” készítették annyi idősen, mint most ő, akikkel a családi karácsonyon a Zoliéknál találkoztunk és társasjátékoztunk. Elhitte. De nekem belegondolva már elég hihetetlen, hogy így elröpült az idő.