A múlt, a jelen és …

2006. augusztusában ünnepeltük a 40 éves házassági évfordulónkat. Franciaországban voltunk. Amikor hazajöttünk, ellopták az autónkat. Hétvégén mi voltunk a soron következő ügyeletesek Nagypapánál. Azon az estén Nagypapa még jóízűen evett az általa kívánt tejfölből, aztán végig fogtam a kezét, ahogy búcsúzott  az élettől. Köszönöm Zsuzsa és Laci akkori támogatását.

Mint mindig, csendes, visszahúzódó életet élünk azóta is, őrizve a szeretetet és a békét. Nyugdíjasként mindketten még hosszan dolgoztunk  ugyanazon a munkahelyen. Az unokáink egyre nőttek, és egyre inkább önállósodtak. A legnagyobb változás a legkisebb unokánk megszületése volt. Gergő sajnos már nem ismerhette a mátyásföldi Nagypapát.

Mi ketten a családi hagyományt közös karácsonyokkal, húsvéti piknikekkel és évenként augusztus elején 5 napos „Összetartással” őriztük, a két utóbbi együttlétet mindig úgy próbáltuk szervezni, hogy az ország különböző tájait is megismerhessék Kicsik és Nagyok.

Szabadidőnkben hol csoportokkal, hol sátorral, hátizsákkal jártunk erdőt, mezőt, hegyeket, falvakat, városokat, országokat. Hajóztunk a normandiai partraszállás vizein, jártunk drágakőbányák mélyén, az erdélyi havasok csúcsain, a magyar katonák doberdói és ausztriai sírjainál, Zoli futott az ókori Olimpiai Stadionban, hallgattuk a Moldva és Elba, a Duna, a fehér és fekete Tisza csobogását, láttuk az albániai hófehér csúcsokat a Shkodrai-tóról. De a legjobb útjaink itthon vittek bennünket: talán nincs is olyan tájegysége, falva, városa hazánknak, ahol vagy amely közelében ne jártunk volna. Áhítattal próbáltuk felkeresni és lefényképezni az erdők mélyén a rotundák romjait, különösen kerestük a pálos kolostorok emlékhelyeit, főleg az Árpád-kori és kora-középkori templomromokat vagy újjáépített templomokat.

Testvéreinket főleg telefonon érjük el. A pandémia most már abban is megakadályoz, hogy hozzájuk vagy bárhová elutazhassunk.

Az időben most vissza tudok utazni egy olyan ember emlékeihez, akit Mikin és rajtam kívül már nem ismer közületek senki, Ő anyai nagyapám, Gonczlik József, aki született 1891. június 9. Ruma Szerém megyei községben és meghalt (ugyanabban a szobában, ahol Lukics dédanyám és édesapám is) Budapesten 1961. június 20-án. Kongeniális eset, hogy Niki is és én is lefényképeztük.

Emlékezni szeretnék rá: Tanoncként gyémát-foglalónak tanult. Sok ezüst ékszert készített a család nőtagjainak. Amíg egészséges volt, ha tehette, a kertben tevékenykedett. Nála mindennek értéke volt; régi deszkáknak, görbe szegeknek, amiket kikalapált. Én kisgyerekként örökké körülötte lófráltam, és örültem, ha megengedte, hogy én is szeget kalapáljak, (Zolikánál alapállás az örökös kalapálás….) hogy bármiben segítsek neki.

A Bizományi Áruházban becsüsként dolgozott. Legszebb perceink téli estéken voltak, amikor hazajött a munkából és a mátyásföldi legnagyobb szobában a koksz izzott a kályhában, kinyitottuk a kályhaajtót, Mikivel odatoltuk a karosszéket a kályhához, a földre egy báránybőr kabátbélést terítettünk, leoltottuk a villanyt és Ő mesélt nekünk az inaséveiről. Olyanokat mesélt, hogy inasként még a munka megkezdése előtt hajnalban, félhomályban – mert akkor még villany nem volt – az inasoknak kellett fölsöpörni a műhelyt. Egyszer inas társai közül valamelyik a fás láda mögé bújva megijesztette. Ijedtében fejjel lefelé belevágta a másikat a fás ládába.

Az inasok szülei vidéki parasztemberek voltak, akik – hogy a gyerekeiket jól tartsák – fél disznótól kezdve a legkülönbözőbb termékeket hozták fel, de ezekből az inasok soha semmit nem láttak.  Amikor már sokadszor kaptak a mester öreganyjától babfőzeléket az inasok, lázadozni kezdtek, és úgy döntöttek, hogy nem eszik meg. Ekkor az öregasszony azt mondta, hogy nem dobjuk ki, amíg meg nem eszitek, ezt kapjátok. Másnap az inasok összebeszéltek, és úgy döntöttek, hogy mindet megeszik, hogy végre mást kapjanak. Ekkor az öregasszony azt mondta: Ízlett? Holnap is ezt kapjátok!

Gonczlik nagypapa Lukics Irmát (Nancikát) vette felségül 1915. október 17-én. Három gyermekük született, akiket családunk már elvesztett: József, Irma és Károly. Irma az édesanyánk.

Megidézném még két apai ősömet, akiknek a képét (talán dagerrotípiák) sikerült megmentenünk és most ide emelem:

Lélekben mindenkivel békében, szeretetben élünk és gondolunk rájuk.

2021.02.15. Péter és Gitta

Anekdoták Kálmán nagypapáról

Kálmán nagypapa szikár, magas ember volt, elmaradhatatlan pipával a szájában, huncut mosollyal. Szelektíven nagyot hallott. Mindig csak azt hallotta meg, amit akart. Felesége Stefi nagymama, kicsi pedáns asszony volt. Mivel nagypapához képest ritkán jött át hozzánk, ezért mi Kálmán nagymamának hívtuk, amiért gyakran haragudott. Vasárnap délelőtt bátyámmal rendszerint meglátogattuk nagymamát, ilyenkor mindig le lettünk ellenőrizve. Ott laktak, ahol most Zsuzsi húgom lakik, persze a ház akkor még egészen másképpen nézett ki.

Nagyapám meséje szerint a ház szakmai sikere eredménye. A mai Glóbusz / ha még meg van / nyomdában dolgozott grafikusként, amikor az egyik angol cég tendert írt ki részvények nyomtatására. Az akkori tulajdonos felkérte a magyar művészvilág prominens szereplőit, hogy tervezzenek részvénypapírokat. A tervek alapján nagyapám készítette el a nyomtató kliséket, és nem győzte szidni a terveket: alkalmatlanok a célra. A részvények rajzolatának nem szürrealistának, hanem bonyolult grafikai vonalvezetésűnek kell lennie, hogy nehezen lehessen hamisítani. A tulajdonos azt mondta: Ha ez a véleménye, készítse el a saját tervét is. A terv elkészült. A tendert nagyapám terve nyerte, a munkát meg a nyomda. A tulajdonos ezer korona jutalmat adott nagyapámnak, ebből lett a mátyásföldi ház. Nagyapám az előkészítő részleg vezetője lett. 1945 után megerősítették ebben a pozíciójában (igaz ekkor műszaki igazgató titulussal. 1956 előtt a régi gárdát nyugdíjazták. 1956-ban még lőttek a pesti utcákon, nem járt a hév, nagyapám felhúzta a bakancsát, (Volt neki, hiszen már 1922-ben tagja volt a Magyar Turista Szövetségnek.) és felkereste a korábban nyugdíjazott munkatársait, a fiatalok, nem dolgoznak, sztrájkolnak, mondta nekik: mindegy milyen rendszer lesz az országban, a nyomdagépek nem állhatnak. Külföldi megrendelések vannak, teljesíteni kell a szerződéseket, szükség lesz a pénzre. Megszervezték az ellátást, (Hogyan csinálták? Ez előttem rejtély, hiszen Budapesten akkor nem volt ellátás, éjszakákon keresztül ültünk sorba, kis sámlival, egymást váltva kenyérért.) Bent aludtak a gépek mellett. Normalizálódott az élet, de az öregeket senkinek sem volt bátorsága hazaküldeni. Így hát évekig ott ragadtak a régi munkahelyükön, nagyapám újra műszaki igazgató lett immár harmadszor.

Egyetemi éveim nyarain én is dolgoztam nagyapám nyomdájában egy-egy hónapig. Reggelente mindig hajnalban indultunk nagyapámmal együtt ilyenkor munkába. Mindig szétnéztünk a közeli piacon, pedig sohase vettünk semmit. Nagyapám azt mondta: szereti látni, mennyit ér a pénze…

Egy reggel szóvá tettem: édes nagypapa, jó nyugdíjad van, miért kelsz fel velem együtt hajnalban, hiszen nyugodtan pihenhetnél otthon. Rögtön letorkolt: Ebbe te ne szólj bele, nem tudod mi a különbség negyven embernek parancsolni, vagy ha egyedül neked parancsol a nagymamád!

A nyomdai öregek nagy Fradi drukkerek voltak. Minden Fradi meccsre elmentek, egymás kezét fogva, hogy a tömegben el ne veszítsék egymást. Másnap a délelőtt az előző esti meccsről szólt. Meg voltam győződve róla, hogy igazi jó barátok. Amikor szóbahoztam ezt, tele voltak panasszal. Nem győzték szidni. Az egyik elmondta, hogy Erdélyi születésű. Akkoriban nem lehetett Romániába utazni. Édesanyja átutazóban volt Magyarországon és ki akart hozzá menni a Keletibe, nagyapám nem engedte el, mert nem volt kész a nyomólemez. Nem sokkal később édesanyja meghalt. Sohase bocsátja, meg hogy nem láthatta. Akkor jöttem rá, nem igazán értem az öregeket… (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sohase azt a lemezt készítették el, amelyiket kellett volna. Mindig a műszak végén derült ki a „tévedés” és akkor túlórázhattak plusz pénzért, hogy ne álljanak le a gépek.)

Később megértettem miért félt nagypapám nagymamámtól. Emlékeim szerint nagymama egyszer volt beteg. /Ezt ugyan Nancy cáfolta. Abban az időben történt, amikorra én nem emlékezhetem vissza, Stefi nagymama orvosnál járt. Az orvos megkérdezte: Mi a baja? Stefi nagymama felháborodott: Maga az Orvos! Maga mondja meg! Persze lehet, hogy ez pletyka, hiszen Nancy, valamilyen kiskanál ügy miatt nem rajongott Stefi nagymamáért. / Szóval Stefi nagymama beteg volt, Kálmán nagypapát küldte piacra, vegye meg a vasárnapi ebédhez a bontott csirkét. Nagypapát az egyik kofa rábeszélte: vegyen élőcsirkét, az olcsóbb és jobb is. Nagyapám hallgatott a tanácsra, – mindenkit a tanácsadók visznek lépre, – hazavitte az élő csirkét. Nagyanyám kiverte a palávert, ő nem vágja le, vágja le nagyapám. Nagyapám el is vitte a sufni mögé, de nem tudta levágni, olyan szomorúan nézett rá. Hosszú veszekedés után, nagyszüleim azon a vasárnapon diétáztak, a csirke életben maradt a kiszabott idő legvégéig. Egy alkalommal, a vasárnapi látogatáson látom, hogy ecetes uborkasalátával eteti az akkor már családtagnak számító tyúkot nagyanyám. Kérdeztem, miért csinálja? Azt mondta: szegényke kotlik. Ilyenkor lázas, hát csillapítja a lázát.

A kiskanál, később is szerepet játszott. Szegény Stefi nagymama előbb halt meg évekkel, mint nagyapám. Ekkor még két nagyszülőm élt. Nancy és Kálmán nagypapa. Nagypapa a régi házában élt. Azt mondta, nem hagyja el, mert bömbölteti a rádióját, mert rosszul hall, ott senkit sem zavar. Jól tudott németül, mert fiatal korában még valcolt, és német nyelvterületen dolgozott nyomdákban. Meg is hallgatott minden, az akkori időben fogható adót, de a híreket véletlenül, vagy készakarva, mert nem volt szenilis, teljesen összekavarta. Minden igaz volt, de nem ott és nem azzal történt, amit elmesélt a hírekből. Szóval nagyanyám halála után nagypapa minden délben átjött hozzánk. Nancyval kettesben megebédeltek, ebéd után szundítottak egyet. Este az egész család együtt vacsorázott, erről nem illett lekésni csak nagyon nyomós indokkal. Azután leültek édesapámmal rablóultizni tízfilléres alapon. Én ilyenkor Nancynak drukkoltam. Nem véletlenül. Általában apám nyert, mert ő számolta egyedül a lapokat, mi ment ki. Izgalmassá a játékot viszont nagyanyám tette. Teljesen kiszámíthatatlanul játszott. Így aztán megnyert játszmákat, amelyeket csoda volt megnyerni, és elvesztett játszmákat, amelyeket szinte lehetetlen volt elveszteni. Ha apám partnere volt, rendszerint nagyon kikapott, mert mindig azt a lapot hozta, amelyet nem lett volna szabad kijátszania. Hogyan tudta ezt olyan jól kiszámítani, hogy egyszer se hibázzon, máig sem tudom. Az öregek elkártyáztak nyolcig, fél kilencig, ekkor szóbakerült a kiskanál. Nancy és Kálmán nagypapa úgy összevesztek, hogy az már a becsületsértést súrolta. Nagyapám felkelt, hazament. Másnap mindez pontosan ugyanígy folytatódott. Mondtam már, nem értem az öregeket…

/Egyszer kifaggattam Nancyt, mi van a kiskanállal? Elmesélte. Amikor apám és anyám randevúzni kezdtek, apám szülei zsúrt adtak. Amelyre későbbi anyám is meg lett híva. A meghívóra azt írták: senki ne hozzon semmit, minden lesz, csak az ezüst kiskanalát hozza mindenki magával, mert abból kevés van. Anyámnak nem volt kiskanál… Ez borzolta a kedélyeket ötven évvel később. Továbbra sem értem az öregeket…/

Már írtam, nagyapám szenvedélyes Fradi drukker volt. Ha a TV meccset közvetített, mindig átjött és apámmal, nagyapámmal együtt néztük meg hármasban. Anyám ilyenkor ideges volt, mert nagyapám rágyújtott a pipájára, és amikor Albert Flórián mellérúgta gólhelyzetben a labdát, felugrott és elkiabálta magát: Barha!!! (ez a barom és a marha összevonásából származott nagyapám szerint, a későbbi etimológusok kedvéért írtam le) a pipa persze kiesett a szájából, a parázs szétszóródott a szőnyegen. Anyám szaladt a seprűvel, lapáttal, hogy mentse, ami menthető. Később egy rossz szőnyeg lett rendszeresítve meccsnézéshez.

Ha már apai nagyszüleimről írok, muszáj megemlékezni a mátyásföldi bikavérről, amelyet Stefi nagymama készített. Karácsonykor hozta általában a csodálatos, mélypíros, pálinka erősségű meggybort. Mi gyerekek, sajnos csak a nyelvünket dughattuk bele, pedig finom volt.

Korábban azt írtam, Stefi nagymama ritkán jött át. Volt egy időszak, amikor nem volt így. Mikor megszületett Petike, első dédunokája, gyakran meglátogatta. Mindig hozott neki egy hatalmas őszibarackot. Ez emlékezetes nekem, mert Petike kiegészítésül tápszert kapott, az akkor divatos ADAPTA-t. Én főztem neki, amíg Gitta szoptatta, aztán én etettem volna kiskanállal. Nem szerette. Ha tehette, kiköpte. Stefi nagymama, akkor már dédnagymama, őszibarackját viszont igen. Teaszűrőn átpréselve adtuk neki. Előttem a két tálacska. Az egyikben tápszer, a másikban őszibarack. A barackot megette, a tápszert kiköpte. Nem volt könnyű kicselezni, hogy ne tudja, kiszámolni mikor kap tápszert, mikor őszibarackot.

Nagyapám reggelente megivott egy pohárka szilvapálinkát reggeli előtt, eleinte Csongor szivart szít, később egész nap pipázott. Vagy csak szájában volt a pipa? Ki tudja. Szerintem még ma is élne, ha szilveszterkor nem esik ónos eső. Azon a tragikus szilveszteren átjött a családdal együtt tölteni a szilvesztert, túl a kilenvenen. Éjfél után bátyámmal haza akartuk kísérni. Nem engedte. Ő még nem olyan öreg. Hazafelé elcsúszott és olyan szerencsétlenül összetörte magát, hogy két nap múlva meghalt. Isten nyugosztalja szegényt.