Gyerekkori emlékek – Zsuzsi

Niki családfát keresgél, igyekszik szigorú pontossággal feltérképezni a felmenőit, én viszont teljességgel szubjektív emlékeket szeretnék megosztani veletek.

Milyen volt az élet gyerekkoromban a Pilóta u 5-ben (akkor még Kossuth Lajos utca 3-ban)? Varázslatos, regényes, megalázó, unalmas, izgalmas – mikor milyen.

Anyám gyönyörűen varrt, kötött – még 20 éves koromban is szinte a teljes ruhatáramat ő készítette, de kötött pulóvert, kardigánt az egész családnak, ezért nagyon elfoglalt volt, hiszen munka mellett csinálta. Ha vissza gondolok rá, csak kötőtűvel a kezében látom. Kötni úgy nevezett mentett fonálból kötött. Valahol olcsóbban vehettünk fonalat, összegubancolódott motringban vettük, így kötés előtt fel kellett gombolyítani. Varrni, pedig maradékot áruló üzletekben vett anyagot használt, mindig vitt centimétert, hogy megmérhesse ki jön-e egy-egy szoknya, vagy nadrág a kiszemelt anyagból. Jellemző volt, hogy évekig azt hittem, anyám a csirkének csak a csontos részeit szereti, mivel a kosztpénzből nem telt mindenkinek húsos darabra.

Apám volt a felelős a családban a gyerekek tanulásáért, legalábbis az én tanulásomat rendszeresen felügyelte, amit nagyon utáltam. De ha kártyázott, vagy kirándult velünk (velem), azt nagyon szerettem. Szívesen olvasott mese helyett verseket, Adyt, Tóth Árpádot, Kosztolányit, Radnótit és a francia költőket. Néhány verses kötetét még őrzőm. Nem élveztem annyira, mint a meséket, de nem volt választás kérdése. De talán, ezért szerettem a francia nyelvet középiskolában. A családban minden apa körül forgott, azt kellett tenni, amit előírt, legyen az főzés, tanulás, szórakozás.

Nanci – anyai nagyanyám – velünk lakott. Halványan a nagyapámra is emlékszem, de csak, mint ágyban fekvő betegként. Nanci főzött a családra, emlékeim szerint jól, a kosztpénz betartását, apám felügyelte. Esténként kettős könyveléssel, lekönyvelte a kiadásokat. Egy hónapra előre, elő volt írva, mennyit költhetünk kenyérre, tejtermékre, cukorra, lisztre, húsra, zöldségre – annak érdekében, hogy változatosan étkezzünk. Én segéderőként tanulás után segítettem, persze nem jószántamból.  Ha lehetett meglógtam előle, hol a padláson olvasgattam, hol valamelyik fatetejére másztam fel. Nancinak köszönhettem azt, hogy szinte kezdetektől volt TV-nk. A lottón volt egy 4-es találata, és ekkor vette.

Peti bátyám a kalandot, izgalmat, védelmet – másik bátyám elől – jelentette számomra. Megtanított fára mászni, sőt még kis „várakat” is épített deszkából a magasban, ahol le lehetett ülni, nézelődni, olvasni, gyümölcsérés idején az uzsonna is tálalva volt.  Fabrikált nekem íjat, nyílvesszőket. és célba lőni tanított. Néha a „fiúk” féltett kincsét (a légpuskát) is használhattam, amihez a töltényeket ő csinálta nekem ólomlemezből. Minden játékban benne volt, és nagyszerű dolgokat tudott kitalálni. Sajnos ez a szép időszak csak néhány évig tartott, mert egészen kicsi koromra nem emlékszem, és 14 éves voltam, amikor megnősült, és már nem jutott rám ideje. Néhány év múlva megszületett Peti és Zoli fiuk, akiket nagyon szerettem, sőt Peti születésekor még egy intőt is kaptam, mert óra alatt dicsekedtem el vele, hogy nagynéni lettem.

Miki bátyámmal nem volt ilyen bensőséges kapcsolatom, talán a nagy korkülönbség miatt, hiszen már majdnem 15 éves volt, amikor születtem. A családi legendák közé tartozik, hogy amikor megtudta, hogy kishúga fog születni, neki szegezte a kérdést, a szüleimnek: Minek kellett ez nektek? Néha szülői felszólításra mesélt nekem, de ha lehetett lerázott, és fel-alá sétálva verset írt.

A ház, amiben éltünk egy gyáros nyaralója volt – ide költöztették a családot – más családdal együtt – a háború alatt, mert az eredeti házat lebombázták. Ebből adódóan nyáron kellemes hűvös volt, de télen kifűthetetlen nagy hodály. A gyárosnak cselédei voltak, ezért a konyha, kamra, mosókonyha, széntároló a pincében volt. Fenn 3 szobát, a fürdőszobát, wc-t, és egy nagy előszobát laktunk. Konyha nem volt, a tűzhelyet beállították a szüleim a fürdőbe, mert itt volt víz, lehetett mosogatni is. Az egyik szoba a fiúké, a másik az anyai nagyszüleimé volt, én nagyapám haláig a szüleimmel aludtam egy szobában. Utána a nagyanyámmal osztoztunk egy dupla ágyon. Lehet, hogy a háború volt az oka, vagy a nélkülözés, de mindenki magányos volt, ma ezt úgy hívják társas magány. A szeretet és összetartozást, a közös munka jelentette. Csak Peti bátyámmal voltam szabad és boldog, vele nem voltak elvégzendő feladatok, és úgy éreztem ő sem csak kötelezettségnek tekintette a velem töltött időt.

Az előszobában egy nagy asztal állt, itt ettünk, tanultam, és néha kártyáztunk. Mindenkinek saját helye volt, sokszor próbáltam a fiuk helyét elfoglalni, de mindig visszaebrudaltak. Ez az asztal volt a főzés helyszíne is, tésztagyúrás, gombóckészítés, barátfülegyártás helye, mondhatnám a ház közepe. Az előszoba igazi konyhai funkcióját Nikinek köszönheti, aki bevezette ide is a vizet, a kert felöli szimpla, nyitható ajtók helyet falat húzott, és egy kisebb ajtót tett be, így télen is ki lehetett fűteni. Nikit a szüleim nagyon szerették, ügyes keze és jó természete miatt. Sok dolgot meg tudott javítani, amit apa nem, és mindig kész volt segíteni nekik.

Még néhány szó a kertről. A házhoz nagy kert tartozott, sok gyümölcsfával, amelyek terméseit Nanci lekvárként, befőttként hasznosította. Több barackfa is volt benne, ezért annyi baracklekvárt tettünk el, hogy ma sem tudok ránézni.  A néhány tő eper pedig sohasem ért be, mert még zölden megettem. Volt egy szomorú eperfánk (mi szerednek hívtuk), amit haszontalannak tartottak, mert sem lekvárnak, sem befőttnek nem volt jó. Annyit ehettem belőle, amennyit bírtam, még ma is ez az egyik kedvencem. Anya sok szép virágot nevelt. A kertben szerettem a bodobácsokat, szitakötőket, lepkéket, sőt a hangyabolyokat is. A vízcsaptól- szülői tiltás ellenére – patakot ástunk a bátyámmal, híddal, forgó vízikerékkel, és papírcsónakokkal.

Hát, egyelőre ennyi. Nem akartam senkit megbántani, én így emlékszem.

Zsuzsi

Áron a férfi

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy a férfiakba beleneveljük-e a férfias viselkedést, vagy a génjeikben hordozzák? Így születnek!

Áron – a 3 éves unokám – szerel, nem sikerül neki egy bonyolult darabot összeilleszteni, és egy csavarral rögzíteni, mert 3 kézre lenne szüksége.
Én olvasok, de félszemmel figyelem. A nehézséget látva, készségesen jelentkezem. Mire Áron: Te csak olvass nagyi, ÉN majd megoldom. 🙂
Próbálgatja, próbálgatja mindig szétcsúsznak a darabok. Megint jelentkezem segíteni, mert 3 keze még mindig nincsen. Kegyesen megengedi. Együtt összeszereljük a dinoszaurusz lábát.
Nem boldog. Tovább olvasok, de félszemmel megint figyelem.

Újra szétszedi, az asztalra szorítja a kérdéses darabot, és összecsavarozza, majd rám néz: “Ugye mondtam nagyi, hogy így kell összeszerelni.” (Ne ugye, férfinak születnek!)

számítógépes játék

Imádom az unokáimat, (Ez nem titok) és nagyon szeretek velük játszani a számítógépen is.

Persze csak a három lánnyal (igen a Szofival is, ami Verának köszönhető – de erről majd később.) A szomszédunk fiának Milánnak köszönhetem, hogy lelkes „Farmerámázós” és később „Fantázyrámázós is lettem. Először csak megkért, hogy segítsek aratni, vetni a játékban. Majd kedvet kaptam, és megcsináltam a saját farmomat, és ha lúd, legyen kövér, nyitottam egyet a Verának és Annának is, persze én gazdálkodtam mindegyiken.

Az unokák nőttek, és játszani kezdtek. Mindegyik a más stílusban, egyénisége szerint.

Anna precízen, és szorgalmasan, nagy kíváncsisággal. Mindenre rákérdezett, és kiderült, hogy sokkal alaposabb nálam. Nehéz minden kívánalmának megfelelni, mindenre odafigyel. Megtanulta a számokat, sőt kivon és összead, ha termény beadásról van szó. Csak annyit termel, amennyire szüksége van, de semmi sem kerüli el a figyelmét.

Vera szenvedélyesen, nagystílűen, és barátokat keresve. Minden barátja farmja érdekli, többet leltározza azokat, mint a sajátját. Szereti, ha mindenből sok van. Elsősorban állatrajongó.

Ő is megtanulta a számokat, és Annával együtt szeret „feladatozni”, vagyis jutalomért termelni. Pillanatok alatt megtanulták, az egér és a billentyűk használatát.

Na és Szofi, a maga 4 évével nem marad le a lányok mögött. Először nem akart farmot, én sem akartam csinálni neki. De Vera minden nap győzködte, kérjen egyet. Végül az látszott könnyebbnek, ha nem ellenkezik, vagyis enged és kér. És beleesett, számol és tervezget, bár még szívesen alkalmaz rabszolgákat (nagyi csináld ezt, csináld azt). De olyan lelkes, és boldog, mint az életben. Még én is kivirulok, ha az ölemben ülve arat, vagy a sárkányát eteti.

Visongva ujjong, ha új gekkója születik, vagy kinyílnak a virágok. Még a nap is kisüt a kedvéért.

Nagyapa sokáig tartotta magát és enyhe elnézéssel kezelte farmos szenvedélyünket.

Néhány napja – Szofi hatására – megadta magát. Éppen vetni, aratni, állatgondozni tanul esténként. Jól halad, Szofi persze lecsapott az új húsra, és gyakran játszik vele – kicsit féltékeny vagyok.

 

ui: Modern világ: Anna barátnőjének (és osztálytársnőjének) Jázminnak is van egy farmja.

A játékon belül van egy levelező program is. Jázmin és Anna elsős, éppen a betűvetést tanulja. Egyszer játék közben kapunk egy levelet, Jázmin írta. (Persze nem hibátlan, de olvasható, megérthető.) Arra gondoltam lám ezek a gyerekek előbb tanulnak meg számítógéppel írni, mint kézzel. Változik a világ.

 

Szilánkok:

 

Szofival ebédhez készülődünk. A nagyobbak játszanak, Ő körülöttem sertepertél, terít. Egyszer csak megszólal. Nagyi, tudom, hogy már korábban el kellett volna mondanom.

(Összeszorul a szívem, mert tapasztalataim szerint, ezután valami rossz következik – de nem mutatom). Az óvodában a Márk megpuszilt. (Márk, első „szerelme” Anna volt, aki eltűrte, de nem lelkesedett a pusziért. Majd Anna iskolába ment, ekkor Vera kapta a puszit, most Szofi követi a sorban. Nagy kujon ez a Márk.

 

Lovaglás

Hétfőnként lovagolni járunk, Tamás bácsihoz Szigetmonostorba. (Ott van a lóistálló, ami tulajdonképpen egy apró tanyaszerű hely, nomád körülményekkel a lovaknak és az embereknek. A lovak úgy tűnik, élvezik, koszosak a sok földön hempergőzéstől, és a nagy sártól, de ez nem zavarja őket, és a gyerekeket sem.) Egész héten a hétfőt várják, amikor felhívjuk együtt Tamás bácsit, és a lányok „megrendelik” kedvenc lovukat, Berillt, Csillagot, Szellőt, vagy Kamillát.

Amióta megszülettek, máshol is voltunk „lovagolni” – vagyis lovakat nézni. De Tamás bácsinál olyan kezesek a lovak, hogy itt ragadtunk. Lovagláskor, a lovakon csak egy pokróc van, nem nyereg. A lovak, szeretik, ha simogatják, almával, répával kényeztetik őket. Már az első lovagláskor, a két nagyobb először egy kézzel fogta a lovat, majd elengedett kézzel lovagoltak, különböző gyakorlatokat végezve: ablakmosás, csillagleszedés, teakészítés stb. (A lényeg, hogy megtanulják térdükkel „fogni” a lovat, és természetesen ülni rajta.) Jobbra, balra hajladoznak a lovon, előre és hátra fekszenek a hátukon, sőt felguggolnak, majd felállnak rajtuk. A mutatványok alatt énekelnek, és sokat kacagnak. Szofi eleinte, csak „ült” a lovon, de egyre gyakrabban utánozta a nagyokat.

Bár már mindhárman leestek a lóról – nagy rémületemre – nem esett bajuk, sőt lelkesedésük töretlen… Csak egy dologra hajlamosak elcsábulni, a közös játékra.

Lovaglás előtt megebédelünk. Addig, amíg melegszik az ebéd játszhatnak, amikor szólok, menjetek kezet mosni, kész az ebéd, alkudozni kezdenek: nem maradhatnánk itthon?, olyan jól játszunk …

Ennek ellenére mindig jól érzik magukat, kinn a tanyán, és jót lovagolnak, de kikötik, ha visszajöttünk, még legyen idő a közös játékra.

Így folytatódik hétről hétre, várakozás, megtorpanás, lovaglás, és újra várakozás …

Szofi – éjszaka a nagyszülőknél

A nagyok – Anna és Vera – szeretnek nálunk aludni, mert sok mindent lehet, amit otthon nem. Például:

  • hárman fürödni együtt (Anna, Vera, Szofi), nagy habot csinálni a kádban, a habból főzni (előzékenyen úgy csinálok, mintha megenném)
  • a padlóra tett nagy matracon aludni, (előtte ugrálni)
  • és a legnagyobb szenzáció: ágyban filmet nézni. (Reményeim szerint, közben elalszanak, de ez még soha sem fordult elő.)

Szofi minden nap megkérdezi: Nagyi ma nálad alszunk? de a nemet lakonikus nyugalommal elfogadja. Ha a szülőknek dolga van nagy az öröm, „ittalvás lesz”.

Az „ittalvás” nemrégiben új szenzációval bővült: Áronnal. Először kicsit szorongtam, hogy fogja bírni Áron a szülők hiányát. De meglepetésre jól. Sőt olyan jó volt, hogy meg is lepődtem, szavát se lehetett hallani, első szóra mindent megcsinált. Szépen vacsorázott, egyedül levetkőzött – pedig ezt nem is kérték – fürdött. Bár a kádból nem akart kijönni. Le kellett ereszteni a vizet, csak így lehetett megtörölni. Szó nélkül lefeküdt, semmi kecmec, semmi kifogás. A mesefilmet mindig más- más választja, most “Csingiling és a nagy versenyt” néztük meg (kb. 1 óra), Áron olyan csendben volt, hogy azt hittem elaludt (gondolom észrevétlen akart maradni, nem hitte el, hogy neki is „mindent” lehet, amit a nagyoknak). Végigaludta az éjszakát, csak reggel kezdte mondogatni – miután a lányok elmentek az óvodába – Anya, Anya.

Áron „ittalvása”, Verának és Szofinak is nagy örömet okozott. Vera gyakorolhatta, a nagy testvér szerepet, (Szofi erre nem jó, Ő mindent jobban tud, mint a nagyok.) Áron így, Áron úgy, játszunk ezt, vagy azt szeretnéd, minden megengedett neki, amit a húgának is csak ritkán, bármelyik gumilóra felülni, bármelyik játékot elvenni. Etette a vacsoránál, apró falatkákkal kínálta, – szerencsére Áron jó közönség volt.  (Okos!)

Szofi, meg megélhette, hogy nem ő a legkisebb, a nagyokhoz tartozik, kétféleképpen is ismerteti: Ő nagyobb Áronnál, Áron kisebb nála (végül is igaz, de arra nem gondoltam, hogy ez ilyen fontos.) Ő is szárnyai alá vette Áront, de másképpen, mint Vera. Kis lekezeléssel. Gyere Áron megmutatom, hogyan kell ezt, vagy azt. (kezet mosni, ugrálni, labdát gurítani) – mert Szofi már „nagy”, ma nem ő a legkisebb). Ilyenkor arra, gondolok, nem tudtam, hogy ilyen „teher” legkisebbnek lenni.

Anna pedig bölcsen átengedi Áront az unokatestvéreinek, tudja az a legnagyobb öröm, ha megosztjuk másokkal amink van.

Nagymama mondókái Áronnak

Kis hurka, nagy hurka, (A gyermeket térden lovagoltatjuk)
Tarisznyámat hadd húzza.
Ha nagyot nem adnak, (két kis karját felemeljük)
Kicsit is elfogadok. (magukhoz öleljük)

Pista bácsi fűrészel,
Dolgozik a fűrésszel,
Húzza, tolja, húzza, tolja,
Most a bütyköst darabolja, darabolja. (A tenyerünk oldalával “daraboljuk” a gyerek pocakját, lábát)

Eresz alól fecske fia ide néz, oda néz,
(kukucskálás jobbra-balra)
Van-e hernyó, hosszú kukac, ízesebb, mint a méz.
(hullámvonal mutatása egy kézzel)
Csőrét nyitja ám, buzgón, szaporán,
(ujjak nyitása, csukása)
Kis bendőbe mindenféle belefér igazán
(a has simogatása)

Jár az óra: tik-tak, tik-tak, jár
(mutatóujjak -óramutató- jobbra-balra mozgatása)
Benne egy manócska kalapál.
(öklök egymásra ütögetése)
De ha áll az óra és nem jár
(mutató ujjak nem mozognak)
Alszik a manócska és nem kalapál.
(alvás utánzása)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Unoka dolgok

Anna első betűi

Nagyon szeretek az unokáimmal játszani, ezért is nagy örömöt jelentett, amikor a már majdnem 4 éves Anna első betűivel megajándékozott. Igen, megajándékozott, mert nem egyszerűen betűket kezdett rajzolni, hanem lerajzolta a kakaóscsigákat, amit az oviba szoktam vinni, amikor érte megyek és aláírta MAMA.

Persze korábban is kérdezgette melyik az Anna betű (A) és a Vera betű (V), de szavakat még soha nem írt. (Gondolom, a MAMA leírásában a szülők keze is benne volt, de így talán még nagyobb az ajándék.) – Nem volt benne (a szülő).

Anna első lovagja

Egy áprilisi napon az óvodából hazafelé virágokat szedtünk néhány ovis barátnőjével a hazafelé vezető úton. A lányok – Anna, Rozi, Luca, Jázmin és még néhány barátnőjük – nagy csokor kutyatejet és százszorszépet szedtek. Jázmin még Annát is magajándékozta néhány virággal. Már majdnem az autónál voltunk, amikor egy kisfiú szaladt oda Annához (mint később megtudtam, Máté volt, Anna egyik ovistársának a bátyja) és három nagyon szép pitypangot adott Annának. Anna kicsit szabódott, de mivel a lányok közül csak ő kapott virágot Mátétól, láttam rajta, hogy örül.

Vera csomói

Vera nagyon szereti a lufikat, különösen a hosszú rúd alakúakat. Persze, Verára jellemzően mindig kitalál valamit, ami a megszokottól eltér. A lufikat kötözésre használja, beköti velük a babák „sebeit”. Csak az volt a baj, hogy a lufik rugalmasak, így ha elengedte a kötést az leesett a babáról. Addig próbálta utánozni azt, hogy én hogyan kötöm meg a lufit a baba „fájós” lábán, vagy kezén, hogy egyszer csak sikerült. Nagyon büszke volt a művére, és azóta mindennap szorgalmasan gyakorol.

Gyerekkori emlékképek (Zsuzsi)

Megígértem apámnak, amikor kórházban volt, hogy ha hazajön, meglepem egy rövid írással a Családi Szóba. Ennek az újságnak lelkes – tényleg Lelkes – olvasója vagyok, amióta olvasni tudok. Főleg csomagolópapírra készített rajzos változatát szerettem, abban is a másokról készített karikatúrákat. (Milyen jó, hogy nincsenek nosztalgia kiadások, így a rólam készült rajzokon már nem vihoghat a család ifjúsága.) Mellesleg a készítők könnyen nevethettek a markukba – róluk nem készültek gúnyrajzok. Bár néha „öngúnyt” gyakoroltak, de ezt nagyon kesztyűs kézzel tették.

Nem tudom ki, hogy van vele, de ha gyerekkoromra gondolok képek, illatok, hangulatok villannak be kusza összevisszaságban. Sok kellemes, sok zavarba ejtő, és néhány kellemetlen.
Az, hogy vannak kellemes és kellemetlen emlékeim, gondolom nem lepte meg az olvasót.
De mi lapul a „zavarba ejtő” emlék-dobozban?
Mivel így belebonyolódtam ezek közül mesélek el néhányat – időrendi összevisszaságban.

Anyai nagyszüleimet jól ismertem, mert velünk laktak, nagyi (Nanci) volt a családi étkezések felelőse, nagyapámra már csak ágyban fekvő betegként emlékszem. Apai nagyszüleimmel viszont ritkán találkoztam, ennek okáról soha senki se beszélt nekem, pedig nagyon furdalt a kíváncsiság. Azt hittem nem vagyunk elég előkelőek nekik, egyszer ugyanis úgy 6 éves korom körül elvittek az Állatkertbe, ami előtt kulturált étkezési leckéket kellett vennem műveltebb családtagjaimtól. Ugyanis az állatkerti látogatás után ebédre is hivatalos voltam egy igazi étterembe. Bár ebben az időben minden ehető dolog – zöld barack, borsóhéj, a forralt tej föle stb.- a csemegéim közé tartozott, az étteremben lázasan kerestem, melyik ételt tudnám elegánsan elfogyasztani. Ha Kálmán nagyapa és Stefi nagymama még ma is élne, megmondhatnám, hogy igenis nagyon szeretem a rántott húst – és nem csak a kanállal is ehető krumplipüréért rajongom. Hozzá kell tennem ma is kézzel szeretek enni a legjobban, bár már a csigafogó használatát is elsajátítottam.

Azt sem értettem sokáig – régen felnőtt voltam mikor apám hosszas unszolásomra lerántotta a leplet néhány családi titokról – anyám miért neheztelt rájuk. A családban ugyanis szigorúan tilos volt a gyerek – mármint én – előtt bármilyen pletyka vagy felnőtteknek szóló információ megemlítése. De engem se kellett félteni, órákat töltöttem a szekrényben (!), az ágy alatt, az ajtó mögött hallgatózva. Az ágy alatt különösen komfortos volt – berendeztem egy kis fekhelyet takaróval, zseblámpával és olvasva hallgatóztam – általában eredménytelenül – lehet, hogy a zseblámpa fénye árult el?
Azok a titkok, amikre kíváncsi voltam sokáig titkok maradtak előttem, mivel a háború alatt időszakig értek a gyökereik, így régen nem voltak beszédtémák a családban.

Szép emlékeim is vannak Stefi nagymamáról – ezek egy része természetesen az evéshez kapcsolódik. Náluk sok finom málna érett nyáron, amit málnalevelekkel díszítve hozott át, úgy hogy minden málnaszem külön-külön ült az üvegtálon. Azóta se láttam olyan szépen feldíszített tálat olyan gyorsan kiürülni. Stefi nagymama híres volt a családban a „meggyboráról” is. Minden karácsonykor – lehet, hogy egyéb ünnepeken is – ezzel koccintottunk, és én is kaptam belőle egy kortynyit. Sajnos halálával együtt ennek készítése is a sírba szállt, bár néhány évig kísérleteztem vele, de sohasem lett olyan finom, mint az övé volt.

Gyerekszáj

Anna 2 cicával játszik, én is szeretnék bekapcsolódni a játékba és megkérdem:
– Ezek a cicák fiúk vagy lányok?
– Mire Anna: Én fiút nem tartok, mert kislány voltam kiskoromban.

Vera nagyon szeret közösen játszani, de csak azt, amit ő talál ki.
Egyik este megfogja a kezem, és kéri, nagyi gyere boltost játszani, én leszek a vevő, te a vásárló.

Anna nagyon szereti a szabályokat, mindenkit figyelmeztet, ha egy szabályt a véleménye szerint megszegnek. Vera gyakran megszegi ezeket, ebédnél nem hajlandó a székében ülni, ha már nem eszik, és az asztal körül szaladgál. Anna nézi, majd rám néz, és mivel Verát senki sem szidja össze, boldogan követi a rosszpéldát. (A nagyszülőknél lehet, hogy a nincs szabály a szabály?)

Vera rajong a plüssállatokért, közel 100 db-os állatsereglete, állandóan gyarapszik, de új „barátokat” szeretne. Egyik reggel azt mondja, nagyi vegyél nekem egy új cicát. Mire én:
– De Vera már vagy 8 cicád van.
Vera válasza:
– Nem is nekem kell, a cicáimnak kell új barát.

Amióta Szofi megszületett Vera is átalakult anyukává, ringatja, tanítgatja plüssállatait, sőt naponta többet is előhúz a trikója alól, közölve velünk, hogy most született.

Mindkét nagyobb lány unokámat, nagyon érdekli, ki a fiú és ki a lány a családban. Valószínűleg gyanús lehetek, mert Vera naponta többször is megkérdi nagymama te fiú vagy? Laci fiamnak hosszú haja van, Vera úgy gondolta, ő biztosan lány, viszont Laci a kérdésre az válaszolta, hogy fiú. Erre Vera utána ment a WC-be ellenőrizni igaz-e.

Annával virágokat válogatunk, mert nagyapa helyett mi szerettük volna megvenni a virágokat Nőnap alkalmából. Boldogan válogatunk, és beszélgetünk az ünnepről, hogy egyszer az évben, a nők, lányok a fiúktól virágot kapnak, hogy megünnepeljék őket. Egyszerre Anna elszomorodik, és sírni kezd. Én ijedten kérdem mi a baj. Mire Anna, az hogy csak egyszer kapunk virágot.

Annával a cinkotai temető mellett megyünk el autóval, kinéz és magyarázza nekem, tudod nagyi ez egy temető, és itt vannak a régvolt emberek, a sírkövekre rá van írva a nevük, hogy emlékezzünk rájuk.