Újrakiadás – 2005 tavasz – Lelkes Kati: Élet iskola

Nagypapa írta őszi számban, hogy mindenkinek ki kell járnia az iskolát, sőt az élet iskolát is. Így van! Mi is mennyit töprengünk, hogy hová menjen óvodába, merre vigyük iskolába a gyermekünk. Érdeklődünk, tudakozódunk, információt és nézetet cserélünk ismerősökkel, barátokkal. Mert mindenkit foglalkoztat, mert fontos. Mi is fontos? Elsősorban, hogy minél kevésbé sérüljön gyermekünk. Mert tudjuk, hogy nekünk mi okozott nehézséget, mi hagyott bennünk nyomot, esetleg olyat, amitől nem tudunk szabadulni. Mi szülők szeretnénk megmenteni gyermekünket a sérülésektől, mindattól, amit mi rosszként éltünk meg. Persze így is jut neki bőven, sőt legtöbbször tőlünk, szülőktől. Tudjuk, hogy nem lehet mindentől megóvni és nézetem szerint nem is szabad, mert a nehézségekre, problémákra szükség van. Azt viszont szeretnénk, hogy a problémák jelentkezésekor lélekben megerősödve tudjon szembe nézni velük. Tehát mindig az élet és lélek korának megfelelő problémával találkozzon, hogy azon sikeresen túljutva jellemében, önmagában megerősödve mehessen tovább. Ezért, most elsősorban azt tartjuk fontosnak, hogy biztonságban érezze magát mindkét gyermekünk, hogy mi stabilan a rendelkezésükre álljunk, hogy biztonságban érezzék magukat a nagyobb családban is. Miközben a gyerek mozgási körét bővítjük próbálunk arra figyelni, hogy mi a gyerek igénye, mire látjuk érettnek és mire nem. Mi az ami a valóságos igénye és mi az amit a külvilág divatja hoz el igényként, ami ha a szívünkre tesszük a kezünket akkor érezzük, hogy az inkább a mi igényünk, mint a gyermeké.

Most ebben az életszakaszban így látjuk. Biztonságban érezze magát velünk, a tágabb családban, óvodában, iskolában és később a világban.

Közben pedig sokat gondolok arra, hogy amikor majd visszanézek- remélem elmúlt 80 90 évemre, mit fogok mindebből látni. Fontos volt-e mindezen annyit vívódni. Igazi probléma volt-e az óvoda iskola választás, vagy az egzisztencia megteremtése? Érdemes volt-e az élet hozta feladatokat olyan komolyan venni. Hogy ezeken való munkálkodásaim közben nem szaladtam-e el valami fontosabb mellett. Nem valami más feladaton kellett volna-e annyit dolgoznom mint a mindennapok apró-cseprő eseményein.

Sikerült-e a hétköznapi hajszában a lényegre figyelni? Sikerült-e úgy élni, hogy a feladatok elvégzése közben sem tévesztettem szem elől a legfontosabbat?

Hiszen ha elmegyünk innen, itt marad minden. Az összes probléma, akadály és feladat, sőt még a testünk is.

Akkor mi az, ami megmarad? Mi az, amin igazán érdemes dolgozni? Azt gondolom, hogy a szeretet. Ez az egyetlen, ami megmarad. Égen és földön egyaránt. Itt is marad és magunkkal is visszük mikor mennünk kell. Ezért ez az egyetlen, amibe érdemes energiát és időt fektetni. Úgy szeretni egymást és gyermekeinket, hogy szeretetünk biztonságot adjon és megsokszorozza önmagát. Mert szeretetünk tovább él gyermekeinkben, és nemcsak az irántuk érzett szeretetünk, hanem az a minta is ahogy másokat szerettünk. Mikor csöndes pillanataimban magamra tekintek, látom van még feladatom és tanulnivalóm az élet iskolájában.

Mi történt Nagyapa halála óta – Zoli

Ha arra gondolok, hogy mi történt Nagyapa halála óta, akkor az első dolog, ami eszembe jut, az egyik visszatérő álmom. Úgy hívom ezt az álmot, hogy öreg ház. Álmomban egy öreg házban bolyongok. A padláson, a pincében csodálatos rejtett termekre, szobákra lelek, ahol könyvek, tükrök, szekrények, ágyak mesélnek ősi történeteket. Felemelő a gazdagság, amit a falak rejtenek, de amikor úgy döntök, hogy megóvom, kiderül, hogy már beszakadt a padló, dőlnek a falak, hogy itt már élet sosem lesz. Egyszerre rémísztő, szomorú és felemelő ez az álom. Lehet, hogy a tárgyi emlékek és épületek nem vészelnek át generációkat, de az igazi örökség a szívben van.

Második, ami eszembe jut, az a család. Katival 23 éve vagyunk házasok és mindvégig egymás szeretete és tisztelete hatotta át az egységünk és ebben cseperednek gyerekeim. Fiam kitűnő hallgató a matematika szakon az ELTE-n. Kati lányom (született január elsején, mint az anyja és ugyanúgy hívják mindkettőjüket) a Trefort gimnáziumban, Kamilla lányom a Patronában tanul. Amikor esténként csendben hallgatom, hogyan csevegnek a lányok, látom ahogy a fiam tervezget, vagy éppen a feleségem főzi a húslevest, arra gondolok, hogy vajon nekünk is ad az ég 69 évet?

Nagyapa azt várta, hogy Nobel díjas leszek. Még lehetséges, de matematikailag igen kicsi az esélye. Az akadémiai világgal már csak halvány a kapcsolatom. Ugyan minden évben van egy kurzusom Franciaországban a Pau-i egyetemen és 5 éve vezetem a Logisztikai szakot a Neumann János Egyetemen, a munkám sokkal inkább a megvalósítás felé fordítottam. Lacival közösen alapított Optasoft szépen növekszik évről évre. Egyre több a nyugati ügyfelünk. Tavaly 75%-ban amerikai, ír, holland ügyfeleink voltak és büszke vagyok arra, ahogy a csapat értékeket és minőséget alkotva érik. Hiú perceimben azzal áltatom magam, hogy vezetőként ez rajtam is múlott.

A család és a családon belüli szeretet tisztelete után a második, amit örökségül kaptam, az a tudás szeretete. Sosem álltam le és mindig újabb és újabb dolgokat tanulok. 11 olyan képesítésem van, amelyek mindegyike alkalmas arra, hogy önmagában abból megélhessünk. Mind közül a legizgalmasabb a szarvasgomba. 

40 éves koromban megajándékoztam magam egy kutyával, hogy egy újabb misztikummal bővüljek. Magam akartam találni erre a méreg drága és elérhetetlen föld alatti gombára. Eleinte olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban. Azt hiszem sokan feladták volna, de én makacs vagyok, mint a Nagyapám, és csak küzdöttem tovább. 2 év után sikerült. Kiköltöztünk egy hónapra az erdőbe kisgyerekek, Kati, Pami és én. Addig gyakoroltam, amíg meg nem tanultam a gombakeresést. Egyszer, amikor a gombászásról, 4 kg gombával, a kutyával és a gyerekekkel a hátsó ülésen, hazaindultunk, Kati lányom megszólalt: „Apa, ha Te valamit a fejedbe veszel, azt tűzön vízen át megvalósítod!”

Eleinte hajószakács akartam lenni, aztán erdész, majd vegyészmérnök. Mérnök lettem, de sosem tudtam magam olyan jól érezni a munkámban, mint az erdőben. Úgyhogy, nyugdíjas koromra is gondolva, vettem 10 hektárt a Bakonyban. Elindult az erdőtelepítés. Ma már 18 hektáram van, 30-40 ezer tölgyfa csemetém. A Som hegy mögött bukik le a nap és úgy érzem, amikor a földemen vagyok, hogy megérkeztem. Augusztusi estéken 150 méterre bőgnek a szarvasok, tavasszal a pacsirta dalol, nyáron van egy gólyánk, róka kaffog esténként. Annyi csoda ér, hogy el sem lehet mesélni. Elvégeztem a Permakultúra tervező képzést az Oregoni egyetemen, hogy minél élőbb és természetesebb gazdaságot hozhassak itt létre. Azt tervezem, hogy az unokáim ebben a 180000 négyzetméteres kertben játszhatnak majd napestig, fák és állatok között. Szabadon szüretelhetik a sok-sok gyümölcsöt a fákról. Pont úgy, ahogy egykoron az unokatestvéreimmel én is tehettem, Nagyapaék csodálatos kertjében…