Nagypapa írta őszi számban, hogy mindenkinek ki kell járnia az iskolát, sőt az élet iskolát is. Így van! Mi is mennyit töprengünk, hogy hová menjen óvodába, merre vigyük iskolába a gyermekünk. Érdeklődünk, tudakozódunk, információt és nézetet cserélünk ismerősökkel, barátokkal. Mert mindenkit foglalkoztat, mert fontos. Mi is fontos? Elsősorban, hogy minél kevésbé sérüljön gyermekünk. Mert tudjuk, hogy nekünk mi okozott nehézséget, mi hagyott bennünk nyomot, esetleg olyat, amitől nem tudunk szabadulni. Mi szülők szeretnénk megmenteni gyermekünket a sérülésektől, mindattól, amit mi rosszként éltünk meg. Persze így is jut neki bőven, sőt legtöbbször tőlünk, szülőktől. Tudjuk, hogy nem lehet mindentől megóvni és nézetem szerint nem is szabad, mert a nehézségekre, problémákra szükség van. Azt viszont szeretnénk, hogy a problémák jelentkezésekor lélekben megerősödve tudjon szembe nézni velük. Tehát mindig az élet és lélek korának megfelelő problémával találkozzon, hogy azon sikeresen túljutva jellemében, önmagában megerősödve mehessen tovább. Ezért, most elsősorban azt tartjuk fontosnak, hogy biztonságban érezze magát mindkét gyermekünk, hogy mi stabilan a rendelkezésükre álljunk, hogy biztonságban érezzék magukat a nagyobb családban is. Miközben a gyerek mozgási körét bővítjük próbálunk arra figyelni, hogy mi a gyerek igénye, mire látjuk érettnek és mire nem. Mi az ami a valóságos igénye és mi az amit a külvilág divatja hoz el igényként, ami ha a szívünkre tesszük a kezünket akkor érezzük, hogy az inkább a mi igényünk, mint a gyermeké.
Most ebben az életszakaszban így látjuk. Biztonságban érezze magát velünk, a tágabb családban, óvodában, iskolában és később a világban.
Közben pedig sokat gondolok arra, hogy amikor majd visszanézek- remélem elmúlt 80 90 évemre, mit fogok mindebből látni. Fontos volt-e mindezen annyit vívódni. Igazi probléma volt-e az óvoda iskola választás, vagy az egzisztencia megteremtése? Érdemes volt-e az élet hozta feladatokat olyan komolyan venni. Hogy ezeken való munkálkodásaim közben nem szaladtam-e el valami fontosabb mellett. Nem valami más feladaton kellett volna-e annyit dolgoznom mint a mindennapok apró-cseprő eseményein.
Sikerült-e a hétköznapi hajszában a lényegre figyelni? Sikerült-e úgy élni, hogy a feladatok elvégzése közben sem tévesztettem szem elől a legfontosabbat?
Hiszen ha elmegyünk innen, itt marad minden. Az összes probléma, akadály és feladat, sőt még a testünk is.
Akkor mi az, ami megmarad? Mi az, amin igazán érdemes dolgozni? Azt gondolom, hogy a szeretet. Ez az egyetlen, ami megmarad. Égen és földön egyaránt. Itt is marad és magunkkal is visszük mikor mennünk kell. Ezért ez az egyetlen, amibe érdemes energiát és időt fektetni. Úgy szeretni egymást és gyermekeinket, hogy szeretetünk biztonságot adjon és megsokszorozza önmagát. Mert szeretetünk tovább él gyermekeinkben, és nemcsak az irántuk érzett szeretetünk, hanem az a minta is ahogy másokat szerettünk. Mikor csöndes pillanataimban magamra tekintek, látom van még feladatom és tanulnivalóm az élet iskolájában.