Gyerekkori emlékek – Zsuzsi

Niki családfát keresgél, igyekszik szigorú pontossággal feltérképezni a felmenőit, én viszont teljességgel szubjektív emlékeket szeretnék megosztani veletek.

Milyen volt az élet gyerekkoromban a Pilóta u 5-ben (akkor még Kossuth Lajos utca 3-ban)? Varázslatos, regényes, megalázó, unalmas, izgalmas – mikor milyen.

Anyám gyönyörűen varrt, kötött – még 20 éves koromban is szinte a teljes ruhatáramat ő készítette, de kötött pulóvert, kardigánt az egész családnak, ezért nagyon elfoglalt volt, hiszen munka mellett csinálta. Ha vissza gondolok rá, csak kötőtűvel a kezében látom. Kötni úgy nevezett mentett fonálból kötött. Valahol olcsóbban vehettünk fonalat, összegubancolódott motringban vettük, így kötés előtt fel kellett gombolyítani. Varrni, pedig maradékot áruló üzletekben vett anyagot használt, mindig vitt centimétert, hogy megmérhesse ki jön-e egy-egy szoknya, vagy nadrág a kiszemelt anyagból. Jellemző volt, hogy évekig azt hittem, anyám a csirkének csak a csontos részeit szereti, mivel a kosztpénzből nem telt mindenkinek húsos darabra.

Apám volt a felelős a családban a gyerekek tanulásáért, legalábbis az én tanulásomat rendszeresen felügyelte, amit nagyon utáltam. De ha kártyázott, vagy kirándult velünk (velem), azt nagyon szerettem. Szívesen olvasott mese helyett verseket, Adyt, Tóth Árpádot, Kosztolányit, Radnótit és a francia költőket. Néhány verses kötetét még őrzőm. Nem élveztem annyira, mint a meséket, de nem volt választás kérdése. De talán, ezért szerettem a francia nyelvet középiskolában. A családban minden apa körül forgott, azt kellett tenni, amit előírt, legyen az főzés, tanulás, szórakozás.

Nanci – anyai nagyanyám – velünk lakott. Halványan a nagyapámra is emlékszem, de csak, mint ágyban fekvő betegként. Nanci főzött a családra, emlékeim szerint jól, a kosztpénz betartását, apám felügyelte. Esténként kettős könyveléssel, lekönyvelte a kiadásokat. Egy hónapra előre, elő volt írva, mennyit költhetünk kenyérre, tejtermékre, cukorra, lisztre, húsra, zöldségre – annak érdekében, hogy változatosan étkezzünk. Én segéderőként tanulás után segítettem, persze nem jószántamból.  Ha lehetett meglógtam előle, hol a padláson olvasgattam, hol valamelyik fatetejére másztam fel. Nancinak köszönhettem azt, hogy szinte kezdetektől volt TV-nk. A lottón volt egy 4-es találata, és ekkor vette.

Peti bátyám a kalandot, izgalmat, védelmet – másik bátyám elől – jelentette számomra. Megtanított fára mászni, sőt még kis „várakat” is épített deszkából a magasban, ahol le lehetett ülni, nézelődni, olvasni, gyümölcsérés idején az uzsonna is tálalva volt.  Fabrikált nekem íjat, nyílvesszőket. és célba lőni tanított. Néha a „fiúk” féltett kincsét (a légpuskát) is használhattam, amihez a töltényeket ő csinálta nekem ólomlemezből. Minden játékban benne volt, és nagyszerű dolgokat tudott kitalálni. Sajnos ez a szép időszak csak néhány évig tartott, mert egészen kicsi koromra nem emlékszem, és 14 éves voltam, amikor megnősült, és már nem jutott rám ideje. Néhány év múlva megszületett Peti és Zoli fiuk, akiket nagyon szerettem, sőt Peti születésekor még egy intőt is kaptam, mert óra alatt dicsekedtem el vele, hogy nagynéni lettem.

Miki bátyámmal nem volt ilyen bensőséges kapcsolatom, talán a nagy korkülönbség miatt, hiszen már majdnem 15 éves volt, amikor születtem. A családi legendák közé tartozik, hogy amikor megtudta, hogy kishúga fog születni, neki szegezte a kérdést, a szüleimnek: Minek kellett ez nektek? Néha szülői felszólításra mesélt nekem, de ha lehetett lerázott, és fel-alá sétálva verset írt.

A ház, amiben éltünk egy gyáros nyaralója volt – ide költöztették a családot – más családdal együtt – a háború alatt, mert az eredeti házat lebombázták. Ebből adódóan nyáron kellemes hűvös volt, de télen kifűthetetlen nagy hodály. A gyárosnak cselédei voltak, ezért a konyha, kamra, mosókonyha, széntároló a pincében volt. Fenn 3 szobát, a fürdőszobát, wc-t, és egy nagy előszobát laktunk. Konyha nem volt, a tűzhelyet beállították a szüleim a fürdőbe, mert itt volt víz, lehetett mosogatni is. Az egyik szoba a fiúké, a másik az anyai nagyszüleimé volt, én nagyapám haláig a szüleimmel aludtam egy szobában. Utána a nagyanyámmal osztoztunk egy dupla ágyon. Lehet, hogy a háború volt az oka, vagy a nélkülözés, de mindenki magányos volt, ma ezt úgy hívják társas magány. A szeretet és összetartozást, a közös munka jelentette. Csak Peti bátyámmal voltam szabad és boldog, vele nem voltak elvégzendő feladatok, és úgy éreztem ő sem csak kötelezettségnek tekintette a velem töltött időt.

Az előszobában egy nagy asztal állt, itt ettünk, tanultam, és néha kártyáztunk. Mindenkinek saját helye volt, sokszor próbáltam a fiuk helyét elfoglalni, de mindig visszaebrudaltak. Ez az asztal volt a főzés helyszíne is, tésztagyúrás, gombóckészítés, barátfülegyártás helye, mondhatnám a ház közepe. Az előszoba igazi konyhai funkcióját Nikinek köszönheti, aki bevezette ide is a vizet, a kert felöli szimpla, nyitható ajtók helyet falat húzott, és egy kisebb ajtót tett be, így télen is ki lehetett fűteni. Nikit a szüleim nagyon szerették, ügyes keze és jó természete miatt. Sok dolgot meg tudott javítani, amit apa nem, és mindig kész volt segíteni nekik.

Még néhány szó a kertről. A házhoz nagy kert tartozott, sok gyümölcsfával, amelyek terméseit Nanci lekvárként, befőttként hasznosította. Több barackfa is volt benne, ezért annyi baracklekvárt tettünk el, hogy ma sem tudok ránézni.  A néhány tő eper pedig sohasem ért be, mert még zölden megettem. Volt egy szomorú eperfánk (mi szerednek hívtuk), amit haszontalannak tartottak, mert sem lekvárnak, sem befőttnek nem volt jó. Annyit ehettem belőle, amennyit bírtam, még ma is ez az egyik kedvencem. Anya sok szép virágot nevelt. A kertben szerettem a bodobácsokat, szitakötőket, lepkéket, sőt a hangyabolyokat is. A vízcsaptól- szülői tiltás ellenére – patakot ástunk a bátyámmal, híddal, forgó vízikerékkel, és papírcsónakokkal.

Hát, egyelőre ennyi. Nem akartam senkit megbántani, én így emlékszem.

Zsuzsi

Lelkes Miklós: Apám költészete

Ez is egy fajta újrakiadás. Miki papa bár a felkérésemet visszautasította, hogy írjon magáról/magukról, de a facebook-on nagyon aktív és több olyan jellegű írása van, ami akár a Családi Szóba írt cikk is lehetne, így most egy ilyet teszek közzé, hátha valakinek ott elkerülte a figyelmét. Bevallom én kifejezetten szeretem Miki papa ilyen jellegű írásait, mert valami olyat mutat meg nekem egy teljesen más szemszögből, aminek én is szemtanúja/fültanúja voltam.

Apám nem nevezte verseit költészetnek, sőt, világosan látta: ez neki csak szórakozás, és egyébként sokáig, – egyetlen fiatalkori verse kivételével, – nem is írt szépirodalmi műveket, csak nagyjából élete utolsó évtizedében kezdődött „költői korszaka”. Utóbbiakat viszont, bíztatásomra, ő maga tette fel az internetre, vagy pedig én, egyszer-kétszer pedig együtt. Öcsém is segítette az internet akkori rejtélyeinek megoldásában, mint az informatikához értő.

Apám magas életkort ért el, ezt, genetikai örökségén túl, családjának gondoskodása is segítette, többek között Feleségem is sokat tett érte, nagy szeretettel. Apám nem akarta, hogy neve bármilyen formában zavarja az enyémet „költői téren” (nekem már 1989 előtt sok írásom jelent meg újságokban, folyóiratokban, antológiákban, 1989 után pedig, – olykor egyetértések mellett, – sok gyűlölködő, rosszindulatú kritikát is kaptam, több internetes fórumtól meg kellett válnom, ezek a szitkozódó ellenvélemények később azért szűntek meg, mert egyre inkább látszott: nekem volt igazam, és a „bírálók” elhallgattak). Így Apám, megegyezésünkként, L. Miklós Péter néven közölte írásait. Én azért szeretem Apám verseit, mert, ha egyszerűek is, bennük van a mindennapok sok kis és nagy igazsága, formailag tökéletesek, és nagyon kedvelem őszinteségüket is. Kétségtelenül nem „nagy versek”, nem olyanok, amelyek az örökkévalóság polcára tartanának igényt, – különben: létezik-e az örökkévalóság? Ebbe most nem érdemes belemenni, mert, ha nem létezik, az is elszomorító, ha létezik, az is. Ám Apám fordítgatott is németből, franciából, ezeket szöveghűség tekintetében Sógornőm ellenőrizte, én meg egyébként fordításait igen jó műveknek tartom szépirodalmilag.

Verseiről Ő maga írta ARS POÉTIKÁM címmel:

Írogatok, mert ez a kedvtelésem. 
Nem értékelem nagyon nagyra én sem. 
Akit érdekel, annak felolvasom, 
Amikor adódik arra alkalom. 
Ez elég. Nem is akarok egyebet, 
Nem szándékozom szerezni hírnevet 
A nagy irodalmi versenypiacon 
És ehhez én a nevemet nem adom. 
A hírnév úgyis oly elillanó, 
Elolvad lassan, mint tavasszal a hó. 
Előfordul, legfeljebb annyit ér el, 
Hogy lesz belőle érettségi tétel, 
Vagy egynéhány sor majd a lexikonban, 
Amit az idő kitöröl majd onnan. 
Lehet, valakik valahol esetleg 
Fejet bólogatva még emlegetnek. 
De nekem nem kell a verseimtől több, 
Adjanak nekem még csendes örömöt.
/2005.02/

A JÓZSEFVÁROSI KISGYEREK-ben múltjáról tűnődik:

Józsefvárosi régi kisgyerek,
Mostanában gyakran kerestelek.
A régi képeket fel-felidézem,
Egykori arcodat hosszan nézem.
Az elfutó évek csak mentek-jöttek,
Nem változtál, engem meggyötörtek.
Vénült arcommal nem ismernél meg,
De más nincsen, aki ismer téged.
A régmúltat idézem fel ma itt,
Csak én vagyok, ki tudja dolgaid
Amelyről a múlt még számot adhat,
Hiszen több mint nyolcvan éve annak
És a múlt az nem változik soha.
Mennünk kell és együtt megyünk oda
Ahol semmi nincsen és ha én megyek,
Téged már többé senki nem keres.
/2005.04./

Egykori emlékként mesélte el azt a józsefvárosi epizódot, amikor Édesanyja a hozzájuk benéző „átkozott költőnek”, Somlyó Zoltánnak, valami egyszerű ételt adott, és azt az éhes költő kézcsókkal köszönte meg.

Édesanyánk volt Apám egyetlen szerelme, igen nagy, hűséges szerelem volt köztük, megismerkedésüket idézte fel PERC és PERCEK c. verseiben.

PERC
Eljönnek a percek és csak gyorsan futnak egyre,
Idő országútján el a végtelenbe.
Gyors és sűrű a sor, még észre sem veszed,
Később deríti fel csak az emlékezet,
Hogy akkor ez a perc döntötte el sorsod,
Nem is tudtad akkor, valóban mi volt ott.
Az ifjú koromból itt egy régi példa,
Azt a régi percet felidézem néha.
Harmincegyben történt, október volt talán,
Hogy egy varrónőnél ruhát rendelt anyám.
A ruhát egy kislány hozta a kezében,
Már csak a szép hosszú hajára emlékszem.
A percet, a leányt másnapra feledtem,
De hatvanhét évet éltünk együtt ketten.
Most a régi percet lehunyt szemmel látom,
Percek tengeréből újra kihalászom.
/1999/

PERCEK
Sokszor rejteget perceket az élet,
Melyek tulajdonképpen semmiségek.
Már ismertük egymást, hozzájuk jártam,
Délután volt, ott ültünk a szobában.
Ő varrt valamit, én mellette ültem,
Hallgattunk, ő dolgozott elmerülten.
Alkonyi fények játszottak az égen,
Mély volt csend, én szívdobogva néztem.
Homlokára hullt egy utolsó sugár,
És ereszkedett már az esti homály.
Nem tudtam szólni, csak néztem őt némán,
Ő is hallgatott és nem nézett énrám.
A jövőt éreztem, a jövőt vártam
És olyan mély volt a csend a szobában.
Lassan lépdelve az est megérkezett,
Az élet sokszor rejteget perceket,
Melyek tulajdonképpen semmiségek,
Talán mégis, mégis, ez volt az élet.

Karácsony (2) c. versében ott van az a világ, ami most is:

Karácsony van. A kis Jézus született.
Öldöklik egymást vadul az emberek.
Betlehem felett fényes csillag ragyog.
Repülőgép bombát egy városra dob.
Leteszik egy jászolba a szalmára.
Romok közt anyját siratja egy árva.
A pásztorok imádják, letérdepelnek.
Az utcán mindenütt holtak hevernek.
A három királyok is megjönnek még.
...és a kisgyermeket is lelőtték.
A karácsonyfán kis gyertyák kigyúlnak.
Az égő házak közt jajgatva futnak.
A szeretet ünnepe ez a mai nap.
Lőnek és gyilkolnak és robbantanak.
Mohón nyeli el a föld a tengernyi vért.
Jézus született. Meghalt az emberekért.
/2004/

Apámat finom humor is jellemezte, mint az alábbi verse is mutatja:

A MACSKA MONDJA /én jegyeztem/
Jó volt a fotelban a nyugalom.
A gazda valamit az asztalon
Éppen ide-oda sétáltatott.
Ez felkeltette figyelmem legott.
Közben egy zsinór lógott és mozgott,
Meg kellett néznem ezt a dolgot.
Kötelességem, és ez így igaz,
Megnézni, hogy ami mozog, mi az?
A zsinórt ezért meghúzogattam
És erre mi történt? Szidást kaptam.
Igazságtalanság ami engem ér,
Mert ami mozog, lehet hogy egér.
Ez a tapasztalat olyan régi
És ezt a gazda mégsem érti.
Hát ilyen dolgok történnek itten,
A gazda nem oly okos, mint hittem.
/2002/

Szeretett kártyázni, de csak családi körben, ünnepeken került erre sor. Én egyetlen kártyajátékot sem voltam hajlandó megtanulni, de a kártyalapokon levő képek érdekeltek. Apám néha egy-egy sakkjátékra rákényszerített, ám a sakkozást is, már a parti közben, meguntam. Ám Ő szeretett volna időnként sakkozni, de a családban nem akadt partnere. Talán az Öcsém időnként, de én, ha tehettem, elkerültem ezt, – inkább a sakktábla és annak figurái érdekeltek csak.Egyik versében mégis egy sakkparti jutott eszébe, egy régi emlék:

SAKK
Kint a téli este már lépked lassan.
A kályha mellett ülök egymagamban.
Kintről a fények játszanak a falon,
Nézem őket és a múltat kutatom.
És előbukkannak régi emlékek
Mit maguk alá temettek az évek.
Nem tudjuk hol voltak, hova tűntek,
Apró epizódjai életünknek.
Nagyapámról, akit távolból nézek,
Nem őrzök már csak néhány fakó képet.
Még ott a józsefvárosi lakásban
Lakunk, amikor néha-néha láttam.
Mi a konyhában voltunk, látogatni jött,
Anyám az ebédet főzte délelőtt
És kihívott engem egy sakkcsatára,
Sámlin ültünk, hokedlin volt a tábla.
Mikor is volt? Több mint nyolcvan éve.
Már nem tudom, mi volt a parti vége.
Már teljesen mindegy. Az esti csendben
A képet a múltba visszaejtem.
/2005.02./

A KÓRHÁZI FOLYOSÓ egyszerű szókimondásával megrázó:

KÓRHÁZI FOLYOSÓ
Rosszul lettem és idehoztak,
Hogy szemébe nézzek a sorsnak.
Idehoztak. Ő is itt feküdt,
Magam előtt látom mindenütt.
A folyosó falán egy fakorlát,
Lábadozó betegek fogják.
Emlékszem, ezt Ő is fogta,
Amikor elém jött mosolyogva.
Most én is a folyosón járok.
Simogatom a fakorlátot.
/2002/

Emlékező vers a FIÓK is. Nem sokkal halála előtt halála előtt „nagytakarítást”. csinált fiókjaiban.

FIÓK
Mint riasztott nyulak futottak az évek,
Már alig látom, ha utánuk nézek.
Régi emlékeim még felkeresnek,
Eltöltsék velem a magányos estet.
A régi emlékek, úgy sincs egyebem,
Néha nem jönnek, magam megkeresem.
Lapulva bújnak sokszor egy fiókban,
Ha nincsen kedvük, nem jönnek ki onnan.
Az aljáról nekem kell kikotorni,
Versek, fényképek, csupa régi holmi.
Mennyi lim-lom, fakult, kopott darab!
Elnézem, talán most vigaszt nyújtanak.
Előlép onnan egy ifjú barna lány.
Tizenhat, vagy tizenhét éves talán
A hosszú haja koszorúba fonva,
Ajka nyílik egy rejtelmes mosolyra.
Mint akkor, most is szívdobogva nézem,
Sóhajtok, ilyen volt valaha régen.
Most egy fiatalasszony jön helyette,
Nem rám mosolyog, de egy kisgyerekre.
Ez már később volt, asszony lett a lányból,
Őt is nézem, a szívem újra lángol.
Másik asszony jön, aki már idősebb.
Hol vannak? Egy fehér urnába szöktek.
Itt hagytak engem, egyedül, magamra.
Már csak én vagyok. Az emlékek foglya.
Mennyi régi fénykép és holmi volt ott!
Megnéztem. És most zárom a fiókot.

Édesanyám halálát Apám saját halála utolsó percéig gyászolta.

A "KÖNNYEK"-BÕL /1/
VERSEK 
A versek belőlem csak ömlenek
És olyanok, mint a vérző sebek,
Mint egy hete, mikor csak folyt a véred.
Elfolyt a vér, elfolyt az élet.
A véres könnyek tovább peregnek.
Nem fogynak el, sohasem feledlek.
 
A FÉSŰ
Tört fésű hever az asztal alatt.
Egyszer leesett, aztán ottmaradt.
Csak fekszik ott, törötten, árván.
Miért kell sírni egy fésű láttán?
 
CSONKASÁG
Az, aki elvesztette a lábát,
Az talán mankóval még járni fog.
Nekem az egyik felem levágták
És én soha többé már nem én vagyok.
 
TITOK
Az utcákon járkál egy halott,
Pont úgy néz ki, amilyen én vagyok.
Mintha élne, beszél és mozog,
Gép mozgatja, szíve nem dobog.
 
HALOTT HÁZ
Világosodik, fel kell már kelni.
A szomszéd ágyban nem fekszik senki.
Csak magam ődöngök a szobákban,
Nem szól senki, furcsa némaság van.
Némák a szobák, falak, bútorok,
Ráébredek, ez a ház halott.
A halott házban nincs más csak emlék,
Ami régen volt és most csak nemrég.
Emlékek közt pusztában járok,
Végül magam is emlékké válok.
/1999/

Ezen a linken nagyapa dokk.hu-n publikált versei találhatóak.

2020, Lelkes Miklós (Miki papa)

A múlt, a jelen és …

2006. augusztusában ünnepeltük a 40 éves házassági évfordulónkat. Franciaországban voltunk. Amikor hazajöttünk, ellopták az autónkat. Hétvégén mi voltunk a soron következő ügyeletesek Nagypapánál. Azon az estén Nagypapa még jóízűen evett az általa kívánt tejfölből, aztán végig fogtam a kezét, ahogy búcsúzott  az élettől. Köszönöm Zsuzsa és Laci akkori támogatását.

Mint mindig, csendes, visszahúzódó életet élünk azóta is, őrizve a szeretetet és a békét. Nyugdíjasként mindketten még hosszan dolgoztunk  ugyanazon a munkahelyen. Az unokáink egyre nőttek, és egyre inkább önállósodtak. A legnagyobb változás a legkisebb unokánk megszületése volt. Gergő sajnos már nem ismerhette a mátyásföldi Nagypapát.

Mi ketten a családi hagyományt közös karácsonyokkal, húsvéti piknikekkel és évenként augusztus elején 5 napos „Összetartással” őriztük, a két utóbbi együttlétet mindig úgy próbáltuk szervezni, hogy az ország különböző tájait is megismerhessék Kicsik és Nagyok.

Szabadidőnkben hol csoportokkal, hol sátorral, hátizsákkal jártunk erdőt, mezőt, hegyeket, falvakat, városokat, országokat. Hajóztunk a normandiai partraszállás vizein, jártunk drágakőbányák mélyén, az erdélyi havasok csúcsain, a magyar katonák doberdói és ausztriai sírjainál, Zoli futott az ókori Olimpiai Stadionban, hallgattuk a Moldva és Elba, a Duna, a fehér és fekete Tisza csobogását, láttuk az albániai hófehér csúcsokat a Shkodrai-tóról. De a legjobb útjaink itthon vittek bennünket: talán nincs is olyan tájegysége, falva, városa hazánknak, ahol vagy amely közelében ne jártunk volna. Áhítattal próbáltuk felkeresni és lefényképezni az erdők mélyén a rotundák romjait, különösen kerestük a pálos kolostorok emlékhelyeit, főleg az Árpád-kori és kora-középkori templomromokat vagy újjáépített templomokat.

Testvéreinket főleg telefonon érjük el. A pandémia most már abban is megakadályoz, hogy hozzájuk vagy bárhová elutazhassunk.

Az időben most vissza tudok utazni egy olyan ember emlékeihez, akit Mikin és rajtam kívül már nem ismer közületek senki, Ő anyai nagyapám, Gonczlik József, aki született 1891. június 9. Ruma Szerém megyei községben és meghalt (ugyanabban a szobában, ahol Lukics dédanyám és édesapám is) Budapesten 1961. június 20-án. Kongeniális eset, hogy Niki is és én is lefényképeztük.

Emlékezni szeretnék rá: Tanoncként gyémát-foglalónak tanult. Sok ezüst ékszert készített a család nőtagjainak. Amíg egészséges volt, ha tehette, a kertben tevékenykedett. Nála mindennek értéke volt; régi deszkáknak, görbe szegeknek, amiket kikalapált. Én kisgyerekként örökké körülötte lófráltam, és örültem, ha megengedte, hogy én is szeget kalapáljak, (Zolikánál alapállás az örökös kalapálás….) hogy bármiben segítsek neki.

A Bizományi Áruházban becsüsként dolgozott. Legszebb perceink téli estéken voltak, amikor hazajött a munkából és a mátyásföldi legnagyobb szobában a koksz izzott a kályhában, kinyitottuk a kályhaajtót, Mikivel odatoltuk a karosszéket a kályhához, a földre egy báránybőr kabátbélést terítettünk, leoltottuk a villanyt és Ő mesélt nekünk az inaséveiről. Olyanokat mesélt, hogy inasként még a munka megkezdése előtt hajnalban, félhomályban – mert akkor még villany nem volt – az inasoknak kellett fölsöpörni a műhelyt. Egyszer inas társai közül valamelyik a fás láda mögé bújva megijesztette. Ijedtében fejjel lefelé belevágta a másikat a fás ládába.

Az inasok szülei vidéki parasztemberek voltak, akik – hogy a gyerekeiket jól tartsák – fél disznótól kezdve a legkülönbözőbb termékeket hozták fel, de ezekből az inasok soha semmit nem láttak.  Amikor már sokadszor kaptak a mester öreganyjától babfőzeléket az inasok, lázadozni kezdtek, és úgy döntöttek, hogy nem eszik meg. Ekkor az öregasszony azt mondta, hogy nem dobjuk ki, amíg meg nem eszitek, ezt kapjátok. Másnap az inasok összebeszéltek, és úgy döntöttek, hogy mindet megeszik, hogy végre mást kapjanak. Ekkor az öregasszony azt mondta: Ízlett? Holnap is ezt kapjátok!

Gonczlik nagypapa Lukics Irmát (Nancikát) vette felségül 1915. október 17-én. Három gyermekük született, akiket családunk már elvesztett: József, Irma és Károly. Irma az édesanyánk.

Megidézném még két apai ősömet, akiknek a képét (talán dagerrotípiák) sikerült megmentenünk és most ide emelem:

Lélekben mindenkivel békében, szeretetben élünk és gondolunk rájuk.

2021.02.15. Péter és Gitta

Családtörténeti kutatásaim

Egy Czeizel könyv hatására kezdtem el, de beleszerettem. (Írta is a neten valaki: Vigyázz, függőséget okozhat!).

Nekem mindenhez filozófiai mélységű indoklás kell, ezért megalkottam magamnak: Mielőtt elmész, tudd meg, honnan jöttél.

Szerintem általános oka van annak (gondolom, főként életkori), hogy az ember nem kérdez időben, nem pusztán az én hülyeségem. Tény, hogy a családi ősökről szerezhető információk nagy része megtudható lett volna a szülőktől, ha az ember időben kérdez. Mivel ezt nem tettem meg, az információk egy része örökre elveszett, más részüket meg utólag keserves munkával gyűjthettem össze.

A szüleim sem kérdeztek időben, és azt feltételezem, hogy a gyerekeim, unokáim sem fognak, ezért én leírom, amit tudok, vagy amit megtudtam. Ha minden generáció folytatja, többé nem fognak utólag hiányozni az időben fel nem tett kérdések, és főként az azokra kapható válaszok, vagy az időben el nem készült fotók.

Lelkes nagyapa is erre gondolhatott, amikor megírta a Lelkes család történetét.

Időutazás

A családkutatás felér egy időutazással. A még élő rokonok meséi, vagy a régi anyakönyvek tanulmányozása bepillantást engednek a régi korokba. Van valami hátborzongató abban, hogy a látott feljegyzések Mária Terézia, a francia forradalom, vagy a szabadságharc idején születtek.

A mesélni tudó élő rokonokból már alig van, de az anyakönyvek teljes körűen elérhetők interneten. Ez az amerikai mormon egyháznak köszönhető, aki vallási céljának tekinti a családok egyesítését, ezért finanszírozta az összes felekezeti anyakönyv 1895-ig, valamint az állami anyakönyv 1895-től napjainkig terjedő időszakának mikrofilmre vitelét és elektronikus közzétételét. Ezt hívják levéltári körökben mormon adatfelvételnek.

Én a 18. század végéig, 19. század elejéig kerestem vissza a család eredetét, de az egyházi anyakönyvek a 18. század elejétől-közepétől érhetők el.

Helyszíni (levéltári, parókiai) kutatást a Pannonhalmi Főapátsági Levéltárban, a Tatabányai Városi Levéltárban, a Somogy Megyei Levéltárban, a Komárom-Esztergom Megyei Levéltár esztergomi épületében és a Cseszneki Katolikus Parókián végeztem. Mivel az adatok digitalizálása (indexálása) jobbára nem történt meg, minden érintett település és időszak anyakönyveit át kellett néznem. Ez – figyelemmel az esetenként két-háromszori átnézésre – több százezer(!) bejegyzés elolvasását jelentette. Ennyi anyakönyvi adatból ezen időszak történelmét is ki lehet olvasni. A világháborúkat, az Amerikába „kitántorgást”, a holokausztot, a kommunista rendszerváltást, a TSZ-esítést, stb. Ki lehet olvasni az akkori élet jellemzőit, a nyomorúságot, az egyéni tragédiák sokaságát. A mai korban hajlamosak vagyunk elfelejteni azokat a körülményeket, amik között a 18-19. században és a 20. század első felében éltek. Nem volt autó, telefon, közoktatás, közegészségügy, nyugdíj, antibiotikum, fájdalomcsillapító, fogamzásgátló és még sorolhatnánk. Különösen nem falun, ahol az én őseim éltek.

Rendkívül magas volt a csecsemő és gyermekhalandóság. Még a 20. század elején is csak minden 2-4. gyerek élte meg a felnőttkort. Apám, anyám fiatal testvéreinek haláláról (öt ilyen volt) még hallottunk, de pl. hogy a nagyanyámnak négy testvére csecsemőkorban meghalt, erről nem is tudtunk, „szóra sem érdemes” volt, vagyis mindennapos, megszokott.

Az őseimnek számító Vida család egyik mellékágában Vida Józsefnek és Hutvágner Matildnak (Vida Miki nagyszülei) 17(!) gyermeke született, és csak 7 élte meg a felnőtt kort.

Teljesen általános volt az a gyakorlat, hogy a meghalt gyermekek keresztneveit újra használták a később született gyermekeknél, ezért pl. Vida Ferencnek 3 Júlia lánya született.

A II. világháború utánig nem volt betegellátás. A szülést bábák a házaknál, otthon vezették le. A halál beálltát, és okát általában a hozzátartozók állapították meg.

A 20. század közepéig hatvan éves kor felett mindenki öregkori végelgyengülésben halt meg, vagyis természetesnek (kívánatosnak?) tartották, hogy hatvan éves kor felett meghalnak az emberek.

Rendkívül kicsi volt a mobilitás, a szó minden értelmében. Ha valaki halálának helyszínét megtaláltam, majdnem biztosan ugyanott, vagy egyik közeli faluban a születési bejegyzés is megvolt. A házassági anyakönyvezések mindig a menyasszony lakhelyén voltak.

A bejegyzések bemondás alapján születtek, nem voltak személyi okmányok, ezért a házassági és a halotti anyakönyvekbe beírt életkorok pontatlanok. Számtalan esetet találtam, amikor a születési bejegyzés több évvel eltért a házassági vagy halotti bejegyzésben szereplőtől. Kirívó volt Pethő Mariska néni apja esete, akinél 13 év volt a különbség, és a sírfelirata is ennyivel rossz volt. A 18-19. században jellemző volt az írástudatlanság, ezért a neveket is hangzás alapján írták, az érintettek nem tudták ellenőrizni, ezért gyakori az elírás, ami megnehezítette a keresést. Pl. az anyai üknagymamám Téringer Erzsébet, akit írtak Géringernek, Tiringernek, Kéringernek, Tillingernek is, vagy az ő férjének, Vida Ferencnek az anyja, aki helyesen Huronitz Erzsébet, de a fia születésekor Kuruntz-nak írták.

Tanulmányút

Sok mindent meg kellett tanulni, vagy nem kellett, de megtanulta az ember.

Meg kellett tanulni a magyar anyakönyvi rendszert. 1895. november 1-jétől van kötelező állami anyakönyvezés, előtte egyházi volt. Kezdetben csak a katolikusoknál, később felekezetenként. Felekezetenként és parókiánként más küllemmel és más tartalommal. Az anyakönyvi nyomtatványt, előnyomtatott fejrovattal és vonalakkal először a 19. század utolsó harmadában alkalmazták. A bejegyzések latinul, majd magyarul, majd újra latinul, majd újra magyarul történtek. 1895-től egyaránt van állami és felekezeti anyakönyvezés.

Mivel az anyakönyvezés nem településenként, hanem anyakönyvi körzetenként (állami és egyházi egyaránt) történt, ki kellett nyomozni, melyik község melyik időszakban melyik felekezet melyik anyakönyvi körzetéhez tartozott. Az egyházi és az állami anyakönyvi kerületek nem estek egybe. Pl. a cseszneki és szentkirályi római katolikusokat 1872-ig Oszlopon, 1873-1895-ig Cseszneken, 1895. november 1-től Szentkirályon, a reformátusokat végig Szentkirályon anyakönyvezték. Vagy a varsányi, sikátori és péterdi római katolikusokat 1773-ig mind Láziban, majd Varsányt külön, Péterdet továbbra is Láziban, de Sikátort Varsányban, a varsányi evangélikusokat Sikátoron anyakönyvezték. 1895-től Lázit és Sikátort Varsányban, Péterdet Romándon.

A 18-19. században és a 20. század elején a házasságot többségében a menyasszony lakhelye szerint anyakönyvezték. Ez csak szokásjog volt, mert találtam eltéréseket. Ez az anyakönyvezési gyakorlat nagyban nehezítette a férfiak keresését.

Az elesett katonák halálát a születési hely állami anyakönyvébe írták be, az egyháziba nem.

1895-től az állami anyakönyvi kerületek többször változtak, de az anyakönyvek formátuma és tartalma egységes volt, bár az is többször változott.

Tanulmányozni kellett a 19-20. századi település szerkezetet. Egyrészt ki kellett találni, hogy melyik községnek melyek voltak a szomszédjai, másrészt ki kellett nyomozni, hogy melyik puszta, major melyik községhez tartozott a 18. vagy 19. században. Egyesek azóta meg is szűntek, ma már nem léteznek.

Meg kellett ismerni a levéltári törvényt, a magyar levéltári rendszert, a kutatási tilalmakat. Ehhez tanulmányozni kellett a személyes adatok védelméről szóló törvényt (hogy aztán megszegjük).

Kicsit meg kellett tanulni latinul. Legalábbis a kulcsszavakat. Gyermek, szülők, keresztszülők, vagy, fiú, lány, hely, halott, lakos, gazda, házastárs stb.

Speciális történelmi tanulmányokat kellett folytatni. Anyai nagyapánk bátyjáról, Fehér Elekről nagyapánktól úgy tudtuk, Bécsben a Mária Terézia Őrezredben szolgált. (Mint mondták, szép szál legény volt.) Nos, ez nem lehetett igaz, mert ez nemesi őrezred volt, Eleknek meg nem volt kutyabőre. Ráadásul az I. világháború kezdetén az őrezred megszűnőben volt, alig 20 főt számlált. Ennek kiderítéséhez tanulmányozni kellett az őrezred történetét.

A holtak nem kérnek helyreigazítást

Néha családi legendák, vagy feltételezett történések alapján lehetett keresni. Ezek sokat segítettek, mert el tudtam indulni, de utólag sokszor kiderült, hogy a „fele sem igaz”, ezért sok volt a vakvágány és az üresjárat. Ahol az adatokat nem tudtam ellenőrizni, vagyis nem tudtam bizonyosságot szerezni, ott az életrajzban ezt jelzem. A holtak nem reklamálnak, ezért bármit beírhattam volna, nagy is volt a kísértés, de végül is, amit tényként közlök, azt annak el lehet fogadni.

Az egyenes ági ősöket, és azokat a rokonokat kutattam, akiket személyesen ismertem. A testvéreket csak a nagyszülőkig kerestem, a korábbi ősöknél nem (a rokonság távoli foka miatt). Ha valahol mégis szerepel ilyen, arra véletlenül akadtam rá.

Nem tudtam mindent elvégezni, amit akartam

Vannak fájdalmas és érthetetlen hiányok az adatokban, bár nyilván én nem kutattam elég kitartóan, ezért nem tudtam mindennek a végére járni.

Nem tudtam kideríteni apai nagyapám és apai nagyanyám Ferenc, illetve Pál nevű testvérének házasságát (ha volt ilyen) és halálát, vagyis apám unokatestvéreinek egy részét nem tudtam kutatni.

Nem találtam meg a Vida Júlia holttá nyilvánításáról szóló bejegyzést (a férjéét sem, aki a II. világháborúban az orosz fronton tűnt el), pedig ez nyilvánvalóan megtörtént, mert a lányának hagyatéki ügye volt.

Nem mindenki működött együtt

Legtöbb segítséget a húgomtól, Németh Edittől kaptam. Ő őrizte meg leginkább a családi történeteket és legendákat, amelyek fontos kiinduló pontjai, támpontjai voltak a kutatásoknak. Ő őrizte meg a családi fényképeket is. Konkrét kérések teljesítésében keveset tudott segíteni.

Segítőkész volt az anyai nagynéném és egyben keresztanyám, Fehér Margit (lázi-i keresztanyám). Tőle tudtam mindazt megkérdezni, amit anyámtól elmulasztottam. Ő a legidősebb élő rokonom, 93 éves.

Mindenben segített, amit kértem a bátyám, Németh Miklós, az unokatestvérem, Németh Éva, és az egyik apai nagynéném unokája, Pleszinger Ibolya.

Szóbeli segítséget kaptam, de semminek nem néztek utána Forstoffer János és Béla, másod unokatestvéreim.

Nagyon készséges volt, de keveset tudott segíteni Katica nénénk menye, Francziszti Mária.

Telefonos szóbeli segítséget kaptam Vida Miklóstól és Fodor Lászlóné Ringhoffer Máriától. Utóbbit Veszprémben meg is látogattam (89 éves), a Fodor család amerikai ágainak kutatásában segített.

Ígérték, de nem segítettek Imre bátyám feleségének unokái, Ihász István és Zsigrai Gyöngyi.

Sok szakmai segítséget és bátorítást kaptam a Pannonhalmi Főapátság levéltárosától, Boros Zoltántól.

Eleinte lelkesen, később fogyó lendülettel segített Simon István atya, cseszneki plébános.

A sírok fényképezése

Egy amerikai honlap adta az ötletet, Amerikában ennek nagy hagyománya van, szolgáltatásként is elérhető.

Eddig nem jutott eszembe a sírok lefényképezése, pedig teljesen logikus. A sírok nem nagyon maradnak fenn 60-70 évnél tovább (a nagyszülők sírját még csak-csak, de a dédszülőkét már nem nagyon őrizzük meg), ezért a családtörténet szempontjából fontos a megörökítésük.

A kutatásban is igen nagy segítséget jelentettek a sírköveken lévő adatok, és a temető helyszíne. Ezért kezdtem el én is fényképezni a sírköveket. Ahol nincs fotó, ott a sírt sem találtam meg. Van, ahol hibás a felirat, van, ahol nincsenek születési nevek, vagy évszámok, volt, ahol kezdetben azt sem tudtuk, hányan, és kik fekszenek a sírban, de mégis fontos dokumentumok.

A sírok keresése és lefényképezése egyfajta emlékezés és tisztelgés is volt az ősök előtt. Korábban soha nem jártam a pannonhalmi, bársonyosi, bakonybánki, cseszneki, bakonyszombathelyi, bakonyszentkirályi temetőben.

A kinyomtatott változatban csak azokat a sírfotókat szerepeltetem, amelyek felirata nem teljes, vagy nem kellően informatív, ezért magyarázatra szorul. Benne vannak továbbá azok a sírfotók is, amelyek nem a varsányi, vagy a lázi-i temetőben vannak. Varsányban és Láziban könnyen látogathatók, a többiben nem.

Szüleim sírja, veszprémvarsányi temető

Családi fotók

A családi emlékezet fontos részei a különböző hagyatékokban fellelhető fényképek és iratok, ezek egy részét a My Heritage családfájára is feltettem. A családfa szerveren van a „Németh László” felhasználó névvel, nlaszlo1976@gmail.com e-mail címmel (jelszóért nálam lehet jelentkezni, akit érdekel). Papíron nem jeleníthető meg, úgy van készítve a program, hogy ne lehessen jól nyomtatni. A családfa leszármazási nézetét ki tudtam nyomtatni, ezt használtam az egyes személyek megjelenítésénél. Egy családfát Edit kinyomtatott változatába tettem (ollóval összevágtam), ott megtekinthető.

A családi fotók egy részét ismertem, de nem gondoltam volna, hogy pl. Fekete nagymamáról, Németh nagyapáról, vagy apám gyerekkoráról találok fényképeket.

A fotókat a kinyomtatott változatba nem tettem bele, az elektronikus változatba mindenkihez tettem néhányat, akiről volt.

Feleségem családfája - Lelkes Zsuzsanna

Nem mindenki Vereckénél jött be

Az írásom elején mondtam, a családkutatás egyik célja az volt, hogy mielőtt elmegyek, megtudjam, honnan jöttem. Azt nem tudom, az őseim hol és mikor jöttek be a Kárpát-medencébe, de azt sikerült kiderítenem, hogy mindkét ágon falusi parasztcsaládból származom.

Apám mindkét ága (a Németh és a Fekete) már az első lázi-i anyakönyvekben (1722-től) szerepel, és kisebb kitérőkkel, de napjainkig jelen van.

Anyám anyjának Vida ősei szintén Láziból származnak, később kerültek Bakonyszentkirályra és Veszprémvarsányba.

Anyai nagyapám nagyapja Tápon keresztül Nyalkáról származik és Győrszentmártonból (ma Pannonhalma) második házasságként nősült Veszprémvarsányba.

Mind a négy ág minden férfitagja (egy kivétellel, anyai ágon egy csizmadiát is találtam) földművelésből élt és minden nőtagja háztartásbeli volt.

Hiedelmek, családi legendák és a valóság

A családi hiedelmek egy része igaznak bizonyult, egy részük megdőlt. Mindkét kategóriára igaz azonban, hogy a szóbeli emlékezet nagyon pontatlan és hiányos.

Itt két megdőlt legendát hozok fel.

Vida Júliáról (nagymama testvére) úgy tudtuk, hogy gyűrűs vőlegénye volt a lánya születésekor (1931-ben), csak eltűnt a háborúban, és egy lakástűz és füstmérgezés miatt megbomlott az elméje, ezért „ment az erdőnek”. Ezzel szemben: Nem volt menyasszony a lánya születésekor, lányanya volt, az apa kilétét nem sikerült bizonyítani. Aki eltűnt a háborúban (Bauernhuber Károly), az 1939-ben feleségül vette, és 1942-ben tűnt el. A szülői ház valóban kigyulladt, ahol enyhe füstmérgezést kaphatott, de ez 1932-ben volt, amikor az „erdőnek ment” az meg 1947-ben.

A másik megdőlt legenda Bézsenyi Árpád sorsa. Úgy tudtuk, azért szökött Nyugatra, mert leventeként a nyilasok katonai szolgálatra osztották be, és félt a felelősségre vonástól. Ezzel szemben az derült ki, hogy az apja elől menekült, aki kicsapongó és vele goromba ember volt.

Azt sem tudtuk, hogy anyai dédnagymamánk lányanyaként 4 gyereket szült.

Más csontvázak nem nagyon dőltek ki a szekrényekből, de azért a tágabb család történetében két gyilkosság elszenvedése, egy eltűnés/öngyilkosság, egy halálos vadászbaleset, egy halálos autóbaleset, két hősi halál, öt törvénytelen gyerek (korabeli terminológia) és tíz Amerikába „kitántorgás” (és három visszatántorgás) is előfordult.

A Lelkes ág

A Lelkes ágat dr. Lelkes Miklós (Nagyapa) más kivitelben – folyó írással – régebben elkészítette, és a Családi Szó című világlapban elolvasható.

Zsuzsi nem igényelte az átdolgozást, ezért nem foglalkoztam vele.

Mi lesz a folytatással?

Ez a gyerekeken, unokákon és a majd születendő dédunokákon múlik. Senkire nem akarok kötelezettséget róni, senkinek nem kötelessége folytatni. Én azért csináltam, mert kedvet kaptam hozzá és késztetést éreztem rá. Az, és akkor folytatja, akinek, és amikor kedve lesz hozzá.

Azt tapasztaltam, hogy egyes családokban van egy nagy könyv, amibe a születéseket, házasságokat, haláleseteket, neveket beírják. Ez az én nagykönyvem. Teljesebb minden általam látott nagykönyvnél.

Németh László
Budapest, 2021. január

Talált rokon

Találtam egy új rokont. Nem kerestem, ő sem engem egyszerűen csak megtaláltuk egymást. Illetve az igazat megvallva ő már korábban megtalált minket a Családi Szón keresztül és Miki papával állítólag találkoztak is, de ez a mi egymásra találkozásunktól teljesen független. Mivel olyan véletlen, mint ami velünk történt majdnem lehetetlen és egészen borzongató, így megosztom. 

Szóval az egész egy hétvégi délután történt, Évával (feleségemmel ugyanis utolsó találkozásunk óta elváltam és ismét megházasodtam), Annával és Áronnal meg a család két kutyájával a Pilisben kirándultunk. Séta közben egy szembejövő család anyukájára az Éva csodálkozva ráköszön, ugyanis Eszter fiatalkorukban (persze-persze most is fiatalok) ugyanazon cionista csoportba tartozott mint ő, de utána amerikába költöztek és így régen nem találkoztak. Rövid beszélgetés után, amiben Eszter gratulált az esküvőhöz, Éva kérdezi, hogy hol laknak most Eszterék, mire kiderült, hogy a mátyásföldi Pilóta utcában.
– Ó, hiszen a nagyszüleim is ott éltek – mondom, a Pilóta utca 5 alatt.
– Tééényleeeg? – kérdezi Eszter – én jártam ott gyerekkoromban, a nagymamámmal. Hogy hívták a nagyapád?
– Lelkes Miklósnak – választam.
– Hiszen akkor mi rokonok vagyunk. Az ő apukája az én nagymamám anyukájának a testvére volt. Olvastam is róla a családi újságotokban. És valóban. Eszter nagymamája az a Weiss Edit volt, akiről nagyapa itt írt, hogy Kálmán nagyapa testvérei közül Róza és lánya Edit élték túl a fasizmust. Eszter apukája sajnos már szintén nem él, de neki van három szép gyereke (két lány és egy fiú), akik mint kiderültek ráadásul agyanabba az iskolába járnak mint Anna, Vera és Szofi és ahol Áron is elsős lesz jövőre. Ennyire kicsit a világ … örülök Eszter, hogy megtaláltuk egymást!

Családfa IV. – Lelkes Miklós és Gonczlik Irma, nagyapa és nagymama leszármazottai

Nagyapa családfa anyagának utolsó darabja a kézzel rajzolt, leszármazottakat ábrázoló fa. Nagyapa eredeti anyagán még csak a Rusofszky dédunokák, valamint Gábor és Andi szerepeltek. Időközben szerencsére tovább népesült a család, az új nevekkel én egészítettem ki a fát. További bővüléseket kéretik bejelenteni 🙂

Családfa III. – Néhány személyes ifjúkori emlék

6-7 éves lehettem, amikor Édesanyám elvitt Újpestre Jónák Pálékhoz. Jónák Pál Újpest város jegyzője volt. Azon a téren laktak, ahol a Városháza és a templom van. Jónák Pál felesége anyámnak valamilyen rokona, talán unokatestvére volt. Jónákéknál láttam a falon egy nagy festményt, egy nőt ábrázolt. Elmondták, hogy a kép Jónák Pál nagyanyjáról készült, aki    férfiruhában főhadnagyként harcolt 1848-49-ben a honvédseregben. Évtizedekkel később folyóiratban láttam viszont a kép reprodukcióját. Rögtön ráismertem. Akkor tudtam meg, hogy Liebschütz Máriát ábrázolja, akiről egyébként színdarabot is írtak Mária Főhadnagy címen.

Valamivel később – akkor a Rákóczi téren laktunk a Vásárcsarnok mögött – többször meglátogatott minket Somlyó Zoltán  költő. Somlyó Zoltán akkor egy ideig ugyanabban a házban (Rákóczi tér 11, ma Pogány József u. 26, sőt ma Víg utca 26.) lakott egy Bőhm Szeréna nevű prostituáltnál. Többször bejött hozzánk, hogy apámmal politizáljon. Nem mehetett jól neki, mert szívesen vette, ha Anyám egy tányér levessel megkínálta. Egy dedikált versesfüzetét adta Apámnak, még a szövegére is emlékszem: “Laufer Kálmán elvtársnak igaz barátsággal, Somlyó Zoltán.” A versesfüzet a II. világháború alatt elveszett.

A házban lévő lakásunk a II. emeleten volt, a hátsó lépcsőházra nézett, napot sose kapott. A hátsó lépcsőház volt egyébként kedvenc tartózkodási helye a ház vagy tucatnyi macskájának akiknek hangversenyéből és illatorgiájából bőven részesültünk. Anyám gyakori locsolással próbálta jobb belátásra bírni őket, eredmény nélkül. Eredmény csak akkor lett, amikor a vizet az udvaron haladó házmesterre öntötte, aki ezt nagyon zokon vette.

Jelentős változást jelentett amikor 1930 nyarán Mátyásföldre költöztünk, itt vettünk – 15 évi részletre – egy kertes házat. Anyám 1931-ben Gonczlik Józsefné varrónő kisiparosnál varratott egy ruhát és egy vékony barna kislány hozta el a kész ruhát. Utána többször találkoztunk, sétáltunk, meglátogattam, olykor táncolni mentünk. Nem szaporítva a szót 1932. szeptember 18-án elhatároztuk, hogy 4 év múlva 1938. szeptember 18-án tartjuk az esküvőt. Közben leszolgáltam katonaéveimet. 1934. április 14-én eljegyzést tartottunk, majd a tervezettnél egy évvel korábban, 1937. szeptember 18-án volt az esküvőnk.

A világháború alatt nem hívtak be, mert a nyomda hadiüzem volt és egy ipari titoknak számító eljárás keretében dolgoztam. A háború azért nem került el bennünket. Akkor a Miklós u. 16. alatt laktunk a mai Ikarus közelében. Elődje az Uhri Testvérek Járműgyár akkor repülőgépgyártásban is részt vett. Ezt akarták egy bombaszőnyeggel lerombolni. Az üzemnek nem esett baja, de a Miklós utca nagy része rombadőlt. 26-an haltak meg. A mi házunk is romba dőlt. A téglalap alakú 4 szobás ház egyik sarkára esett egy 500 Kg-os bomba, a ház majdnem teljesen összedőlt. A ház másik szélén volt a pince. Ebben voltak Nagyi, Miki, Peti, Nagyi szülei, az én szüleim és a szomszédban lakó 3 tagu család. Ekkor 1944. június 27-e volt. Délután, munka után indultam haza, persze gyalog, mert közlekedés nem volt. Tele voltam aggodalommal, mert már tudtam a rádióból, hogy Mátyásföldet is bombázták. Szerencsére Nagyiccénél találkoztam Pest felé igyekvő ismerősökkel, akik elmondták, hogy ház nincs, de a családnak nincs baja. Ez megnyugtatott. Mikor hazaértem, Nagyi elém jött, azt mondtam – körülnézve az összedőlt házon – “nem vagyok hozzászokva, hogy itthon ilyen rendetlenség legyen.” Megállapítottuk, ha gyerekeinknek csak egyetlen kisujja elveszett volna, azt nem lehetne pótolni, minden mást igen. Első este hoztak egy lábas ennivalót. Sikerült egy kanalat találnunk a törmelék között. Azt az egy kanalat sorba adtuk, úgy ettünk. Egy ideig a Zsíros-hegyi menedékházban leltünk otthont, onnan jártam be dolgozni és vissza. Solymárról éjjel egyedül az erdőben. Ott érezte akkor az ember biztonságban magát. Ősszel kiutalták a mostani házat, mert üresen állt, Vattay századosék, az addigi bérlők a bombázások elől elmentek. Vattay egyébként Horthy egyik szárnysegéde volt.

Itt éltük át az ostromot. A házban Budapest ostroma alatt egy rohamegység parancsnoksága volt. Egy elesett tagját itt a kertben temették el. Ott, ahol most a gesztenyefa van.

Ezt a néhány dolgot akartam elmondani, a többi az iratok közti életrajzokban benne van.

(A visszaemlékezést dr. Lelkes Miklós (anyja: Pukl Stefánia) írta, a kézírás alapján 2011. Karácsony másnapján gépelte fiának, Péternek a felesége, Gitta.)

Lelkes családfa II. – Gonczlik Irma, nagymama

Anyai ág

Az okiratokból ezen az ágon 4 ükszülő neve ismert. Illés Mihály földműves és Kiss Anna házasságából született Illés Mihály dédapa, aki az irat szerint munkás volt. A másik két ükszülő Fazekas Gábor és Jóba Rozál, akiknek leánya Fazekas Mária dédanya. Illés Mihály és Fazekas Mária házasságából 1867-ben Szimőn született Illés Mária. Illés Mária apja halász volt. Sokszor mesélt róla és régi népszokásokról. Elmondta többek között, hogy Karácsonykor nagyobb mennyiségű mákostésztát főztek és azt a Dunába öntötték a halaknak ajándékul. A másik ilyen szokás az volt, hogy Karácsonykor az asztal alá szalmát tettek, a gyerekek ott aludtak és ha elég kipergett maradék búzaszemet találtak, úgy tartották, akkor abban az évben jó termés lesz. Illés Mária lánykorában egy kastélyban volt szolgáló, 1892-ben ment férjhez Lukics Alajoshoz.

Lukics Alajos 1866-ban született Péterváradon, Horvátországban. Szüleit Lukics Mátyásnak és Markulin Máriának hívták. Kőműves mester volt, ő építette a Miklós utcai házat, mely a II. világháborúban bombatámadás során elpusztult. A közeli és a távolabbi környéken még számos házat épített. Az egyik amelyről tudunk, a Géza utca és Margit utca sarkán lévő egyemeletes épület.

Illés Máriával kötött házasságból két leány született, Mária és Gizella. Gizella egy malomszerelőhöz, Gál Józsefhez ment feleségük, aki Törökországban és a közelkeleten számos malmot szerelt. Két fiúk született, József és Árpád. Árpád kéziszövő volt. József Amerikában él. Egy szerszámkereskedelmi cégnél volt igazgató, ma nyugdíjas.

Mária (Nagyi édesanyja) varrást tanult, egy jónevű pesti szalonban volt próbakisasszony, majd önálló iparengedélyt váltott ki. Gonczlik Józseffel kötött házasságából három gyermek született: József, Irma és Károly. József egész kiskorában meghalt, Károly offset gépmester volt, ma nyugdíjas.

Irma (család Nagyija) szintén kitanulta a varrást. 1947-ben a Rendőrség kötelékébe lépett. Mint próbarendőr kezdte és mint százados szerelt le nyugdíjbamenetelekor 1972-ben.

Apai ág

A családi okmányok egészen az ükszülőkig mutatnak vissza. Apai ágon 6 ükszülőről van említés. Ezek szerint Gonclik Mihány és Jeszenszky Erzsébet fiaként született KulánGonclik József 1817-ben. 1839-ben kötött házasságot Kulán Major Rozáliával, aki ugyancsak Kulán született 1821-ben Major József és Kiss Katalin leányaként. Többet róluk nem tudunk, az okmányok horvát nyelvűek, nehéz belőlük többet kihámozni. Házasságukból született Gonclik József 1857-ben Kulán. Belőle cipőkereskedő lett, 1880-ben kötött házasságot az 1856-ban született Borsos Máriával. Házasságuk lehet, hogy nem volt felhőtlen, legalábbis erre lehet következtetni egy a házasságuk 14-ik évében kelt közjegyzői oklevélből. Ebben férje felhatalmazza Borsos Máriát, hogy hozománya értékéig az ő vagyonára végrehajtást vezethessen. Borsos Mária apja Borsos István bőr- és cipőnagykereskedő volt, anyja Nagy Júlia. Borsos Istvánnak leszármazottja, vagy oldalági rokona volt Borsos Miklós, a nemrégen elhunyt ismert festő és szobrászművész. Nagy Júlia 1825-ben született Óbecsén Nagy György és Kovács Erzsébet leányaként. Nagy Júliának nagyanyja Lónyai grófkisasszony volt, aki egy polgári származású katonatiszttel megszökött. A katonatiszt családja molnár volt. A grófkisasszonyt kitagadták, halálhírét költötték, azt híresztelték, hogy öngyilkos lett. A Lónyai kastély ma is megvan, Zemplén megyében, Tuzsér községben, Lónya község közelében a Tisza mellett. Tavaly égett le a teteje, a TV is mutatta. Nagy Júlia anyai jussként 12 falut örökölt, a szóhagyomány szerint igen kardos asszony volt, az engedetlen béreseket deresre húzatta.

Gonczlik József és Borsos Mária házasságából öt gyermek született: Etelka, József, Arnold és egy ikerpár, Ádám és Éva, ők fiatalon haltak meg torokgyíkban.

Etelka a pécsi állomásfőnökhöz Szentkirályi Alajoshoz ment nőül. Szentkirályi Alajosról megemlítendő, hogy anyai nagyapja lengyel tábornok volt, a lengyel szabadságharc leverése után menekült Magyarországra és Iván községben telepedett le. Etelkának hat gyermeke született: Mariska, Etelka, József, Lajos, Aranka és Árpád. Ezek közül Lajos Üszögön volt állomásfőnök, Aranka tanítónő, sokat segített a családtörténet adatainak összegyűjtésében. József tengerész volt, többször körülhajózta a földet. Árpád kinn én az USA-ban, mérnök, Miklós fia jelenleg a Clevelandi egyetem dékánja.

Gonczlik József és Borsos Mária fia Arnold az I. világháborúban pusztult el olymódon, hogy a háború befejeztével a vonat tetején haza utazva egy alagút lesodorta. Másik fiúk József (Nagyi apja) 1891-ben született Rumán. Első iskoláit még ott végezte horvát nyelven azután került Budapest és itt fejezte be az iskolát. Az ékszerész szakmában dolgozott mint kőfoglalósegéd. Az 1920-31-es nagy gazdasági világválságban állását vesztette. Letette a becsüsi vizsgát és a Postatakarék zálogházi ágazatánál helyezkedett el.

1915-ben kötött házasságot Lukics Máriával. Két gyermekük született, Irma (Nagyi) és Károly, aki nyomdában dolgozott, mint offset gépmester.

Lelkes családfa I. – Lelkes Miklós, nagyapa

Anyai ág

Az édesanya Pukl Stefánia, 1886-ban született Budapesten Pukl Ferenc és Bienert Rozália leányaként. Pukl Ferenc és Bienert Rozália 1875-ben Budapesten a Terézvárosban kötöttek házasságot.

Pukl Ferenc szabó volt, 1850-ben született Bucovic-ben Morvaországban. Házasságok kívül született Pukl Marianna hajadon gyermekeként. Pukl Marianna apja Pukl Tamás, aki házaló kereskedő volt Maröf-ben, anyja Michalik Marianna.

Bienert Rozália 1857-ben született Kremsier-ben Morvaországban. Apja Bienert Flórián volt – az okmányok szerint trafikos az elővárosban – anyja Straka Anna. Straka Anna anyja Czeiko Tekla volt, aki a családi szóhagyományok szerint bárónő volt és a birtokuk tiszttartójával megszökött. A bárónői cím az okiratokban nem szerepel, valószínűleg nemesi földbirtokos családról lehet szó. Czeikó Tekláról a folyósón függ egy tollrajz, ez 80-90 ezelőtt készült egy medaillon képről. Czeiko Tekla férje volt Straka Antal, aki az okiratok szerint Anna leányuk születésekor Hainburgban volt hivatalnok.

Pukl Ferenc és Bienert Rozália házasságából 9 gyermek született, akik közül hárman 2 éves koruk előtt elhaltak. A felnőtt gyermekek Henrietta, Anna, Mária, Stefánia, Ferenc, Elvira. Ferenc a külügyminisztériumban teljesített futárszolgálatot. Anna a Nagymező utcában az akkoriban igen ismert Ullmann fűzőkészítő cégnél volt első kisasszony, ami akkor azt jelentette, hogy felügyelt a műhelyre, ő próbált és tárgyalt a megrendelőkkel. Henrietta, Mária, később Elvira szintén dolgozni jártak. Pukl Ferenc mint szabó otthon dolgozott, leginkább nagyobb szalonoknak bedolgozott. Felesége segített a férjének, vasalt, fércelt, gomblyukazott. Stefániát 3 elemi után kivették az iskolából és 10-11 éves korától az volt a dolga, hogy a 8 személyes család háztartását vezesse. Ezt végezte férjhez meneteléig. Kevés iskolájáért egész életében kisebbségi érzése volt.

Apai ág

Egyik legrégibb gyerekkori emlékem, amely dédapámhoz fűződik az, hogy apám 6-8 éves koromban elvitt sétálni Budára. A vár alatt a Szarvas térről indult ki az a kanyarodó kis utca, melyben az öreg földszintes házak voltak. Az utca közepén megmutatott egy házat széles kapuval és azt mondta, itt lakott a nagyapja – az én dédapám – aki szűcsmester volt az 1848-49-es szabadságharc idején a honvédsereg téli hadjáratára készített szőrmesapkákat és bekecseket. Ezt Kossuth bankókkal fizették, ez a szabadságharc leverése után nem ért semmit, így ment tönkre.

Dédapámat az okmányok szerint Laufer Leopoldnak hívták, a feleségét Weiss Barbarának. A házban született a nagyapám, Laufer Zsigmond, 1845-ben. Nagyapám kétszer kötött házasságot. Első felesége egy katonatiszttel megszökött, elváltak. Ebből a házasságból volt Apámnak két féltestvére, egy fiú meg egy leány. A fiú litográfus volt – úgy, mint Apám – és egy 1909-ben készült Litográfia című lap szilveszteri tréfás számában mindeketten szerepelnek. Ezt a lapot a Grafikai Munkások Szakszervezetéhez kapcsolódó Senefelder-kör adta ki. Senefelder Alajos volt a litográfis (kőnyomtatás) feltalálója. Ezt a nyomdai eljárást ma már az offset nyomtatás váltotta fel. A hivatkozott lapszám a hátrahagyott iratok között található. Visszatérve Apám féltestvéreire, ezek korán kivándoroltak Amerikába, ott litográfiát, azaz kőnyomdát alapítottak, de kapcsolatuk az itthoniakkal már korán teljesen megszakadt.

Laufer Zsigmond 1885-ben újra házasságot kötött. Felesége Berliner Babetta volt, aki 1858-ban Okolicsánán Nyitra megyében született. Apját Berliner Izidornak, anyját Neufeld Katalinnak hívták. Laufer Zsigmond tanító volt, majd tisztviselő. Berliner Babettával hat gyermeket neveltek fel. Sorrendben: Kálmán, Róza, Katalin, Szeréna, Margit, Leopold. Róza korán férjhez ment egy vasutashoz. A többiek – Kálmán kivételével – tisztviselők voltak, ebben segített Katalin, aki a Rimamurányi Szénbányák Rt. vezérigazgatójának barátnője volt. Katalin, Szeréna és Leopold férjestől, gyermekestől Auschwitzban pusztultak el. A fasizmust csak Szeréna férje, Margit, Róza és leánya Edit élték túl.

Laufer Zsigmond és felesége már korábban elhunytak, a Kozma-utcai temetőben vannak eltemetve. Sírjukat 1991-ben több órai keresés után egy bozóttal benőtt vadonban Nagyival együtt megtaláltuk. (Itt található egy utalás ezzel kapcsolatban, ezek szerint mind ő, mind a felesége itt van eltemetve.) A sírkövön látható jel szerint Laufer Zsigmond kohannita (ez egy főpapi rend) származású volt.

Elsőszülött fiuk, Lelkes (Laufer) Kálmán a litográfus (kőrajzoló) szakmát tanulta. Amikor segéd lett, a kor szokásai szerint valcolni indult. Ez vándorutat, tapasztalatszerzést jelentett a környező országokban. Erről többször mesélt, mint a munkásszolidalitás szép példáiról. Ha egy új városba érkezett, a helyi szakszervezetben mindig kapott segélyt és szállást. Ha volt munkaalkalom, néhány hónapot ott dolgozott. Ha olyankor érkezett egy új városba, amikor a szakszervezetben már nem talált senkit, a helyi nyomdában a kollégák kalapoztak a számára. A valcolásra vonatkozó konkrét adatok az akkori szakszervezeti tagsági könyvben találhatóak.

Hazatérte után a Grafikai Munkások Szakszervezetének vezetőségébe választják. (Ebbe tartoztak a litográfusok, cinkográfusok, később az offset vonalon és mélynyomásban dolgozók.) A szakszervezet helysége ekkor az Aréna út (ma Dózsa György út) és Damjanich utca sarkán lévő Aréna kávéház alagsorában volt. Gyermekkoromban többször vitt oda magával. Ezt azért említem meg, mert nem hiszem, hogy még valaki rajtam kívül erre a szakszervezeti helységre emlékezik. Dolgozni végig a Glóbusz Nyomdában dolgozott, 72 éves korában mint litográfia osztályvezetője ment nyugdíjba.

A század első évtizedében került ki a Pukl család hűvösvölgyi nyári faházába Pataki Béla litográfus kollégája révén, aki Pukl Máriának a férje volt. Itt ismerkedett meg Pukl Stefániával, akivel 1911-ben házasságot kötött. A vegyes házasságot mindkét családban heves ellenérzéssel fogadták. Saját családjában különösen nagy felháborodást váltott ki, hogy házasságkötéskor reverzálist kötöttek (vagyis, hogy a születendő gyermekek nemre való tekintet nélkül az anya vallását, a katolikus vallást követik). Ez évek múlva szülőknél kissé enyhült, de a testvérekkel való viszony – akik még azért is lenézték, hogy munkás lett – mindvégig fagyos maradt. Kivételt csak Róza húga jelentett, akit szintén lenéztek, mert kevés iskolát végzett és egy vasúti kalauzhoz ment férjhez.

Az I. világháborúban nem sorozták be, mert csak egy füle volt. A Tanácsköztársaság idején házbizalminak választották. Ezért később feljelentették, egy ideig bújkálni kényszerült. 1945-ben Mátyásföldön megszervezi a Szociáldemokrata Pártot, melynek elnöke lesz, megválasztják a Nemzeti Bizottság elnökének és a Pest megyei Törvényhatósági Bizottság tagjának. (Minderről bővebben a hátrahagyott iratokban.)