Újrakiadás – 2003. július – Fényképek múltból, jelenből 1.

Úgy döntöttem, hogy azokat a régi cikkekek a papír kiadásokból, amelyek a család történtét írják le, ismét “kiadom”. Az első ilyen a kezembe akadó Családi szókból a 2003. júliusi kiadásban Miki papa Fényképek múltból, jelenből sorozata.

Gyerekkor, nyár. Hőség – akár ezekben a 2003-as júniusi napokban. A pulikutya ott döglik a keramitkockákon. Kedves, hűséges, de undorító kinézetű állat. Hosszú, piszkos szőre cafatokban lóg le róla. Rossza szót mégsem merek mondani rá: ezek az ötvenes évek – a Lelkes-családban is.

Megjelenik Anyám. Rosszat várok, be is következik. Elküld a közeli boltba, kenyérért, vajért. E megbízatást kelletlenül fogadom. Anyám azt gondolja: lustaság okán. Persze, azért is, de nem ez a főok. Nem szeretem a felnőttek világát, a boltban sem. Lenézik, háttérbe szorítják a gyerekeket. Anyám e főokot nem is sejti. Részben már volt az Ő gyerekkora, részben pedig nem lát bele a gyermeki lélek rejtelmeibe. Miért is látna?
Öröm az ürömben: a boltban ezúttal nincs ott a megszokott tolongásos, életre nevelő életkép. Viszem haza a meleg kenyeret és a vajat. A kenyér melegétől és a Nap élmunkás, túlzásba vitt infravörös sugártermelésétől a vaj buzgón olvadozik. Ez igen érdekes, szeretettel nézem a sárga zsírtavacskát, de sajnos az olvadó vaj csúszik is. Nagynehezen befordulok a kertkapun. Átadok mindent: kenyeret, vajat, visszajáró pénzt. A fénykép szélén túl nem látom mi történt. Lehet, hogy kaptam vajaskenyeret “jutalmul”. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Talált rokon

Találtam egy új rokont. Nem kerestem, ő sem engem egyszerűen csak megtaláltuk egymást. Illetve az igazat megvallva ő már korábban megtalált minket a Családi Szón keresztül és Miki papával állítólag találkoztak is, de ez a mi egymásra találkozásunktól teljesen független. Mivel olyan véletlen, mint ami velünk történt majdnem lehetetlen és egészen borzongató, így megosztom. 

Szóval az egész egy hétvégi délután történt, Évával (feleségemmel ugyanis utolsó találkozásunk óta elváltam és ismét megházasodtam), Annával és Áronnal meg a család két kutyájával a Pilisben kirándultunk. Séta közben egy szembejövő család anyukájára az Éva csodálkozva ráköszön, ugyanis Eszter fiatalkorukban (persze-persze most is fiatalok) ugyanazon cionista csoportba tartozott mint ő, de utána amerikába költöztek és így régen nem találkoztak. Rövid beszélgetés után, amiben Eszter gratulált az esküvőhöz, Éva kérdezi, hogy hol laknak most Eszterék, mire kiderült, hogy a mátyásföldi Pilóta utcában.
– Ó, hiszen a nagyszüleim is ott éltek – mondom, a Pilóta utca 5 alatt.
– Tééényleeeg? – kérdezi Eszter – én jártam ott gyerekkoromban, a nagymamámmal. Hogy hívták a nagyapád?
– Lelkes Miklósnak – választam.
– Hiszen akkor mi rokonok vagyunk. Az ő apukája az én nagymamám anyukájának a testvére volt. Olvastam is róla a családi újságotokban. És valóban. Eszter nagymamája az a Weiss Edit volt, akiről nagyapa itt írt, hogy Kálmán nagyapa testvérei közül Róza és lánya Edit élték túl a fasizmust. Eszter apukája sajnos már szintén nem él, de neki van három szép gyereke (két lány és egy fiú), akik mint kiderültek ráadásul agyanabba az iskolába járnak mint Anna, Vera és Szofi és ahol Áron is elsős lesz jövőre. Ennyire kicsit a világ … örülök Eszter, hogy megtaláltuk egymást!