Újrakiadás – 2003. július – Fényképek múltból, jelenből 1.

Úgy döntöttem, hogy azokat a régi cikkekek a papír kiadásokból, amelyek a család történtét írják le, ismét “kiadom”. Az első ilyen a kezembe akadó Családi szókból a 2003. júliusi kiadásban Miki papa Fényképek múltból, jelenből sorozata.

Gyerekkor, nyár. Hőség – akár ezekben a 2003-as júniusi napokban. A pulikutya ott döglik a keramitkockákon. Kedves, hűséges, de undorító kinézetű állat. Hosszú, piszkos szőre cafatokban lóg le róla. Rossza szót mégsem merek mondani rá: ezek az ötvenes évek – a Lelkes-családban is.

Megjelenik Anyám. Rosszat várok, be is következik. Elküld a közeli boltba, kenyérért, vajért. E megbízatást kelletlenül fogadom. Anyám azt gondolja: lustaság okán. Persze, azért is, de nem ez a főok. Nem szeretem a felnőttek világát, a boltban sem. Lenézik, háttérbe szorítják a gyerekeket. Anyám e főokot nem is sejti. Részben már volt az Ő gyerekkora, részben pedig nem lát bele a gyermeki lélek rejtelmeibe. Miért is látna?
Öröm az ürömben: a boltban ezúttal nincs ott a megszokott tolongásos, életre nevelő életkép. Viszem haza a meleg kenyeret és a vajat. A kenyér melegétől és a Nap élmunkás, túlzásba vitt infravörös sugártermelésétől a vaj buzgón olvadozik. Ez igen érdekes, szeretettel nézem a sárga zsírtavacskát, de sajnos az olvadó vaj csúszik is. Nagynehezen befordulok a kertkapun. Átadok mindent: kenyeret, vajat, visszajáró pénzt. A fénykép szélén túl nem látom mi történt. Lehet, hogy kaptam vajaskenyeret “jutalmul”. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Talált rokon

Találtam egy új rokont. Nem kerestem, ő sem engem egyszerűen csak megtaláltuk egymást. Illetve az igazat megvallva ő már korábban megtalált minket a Családi Szón keresztül és Miki papával állítólag találkoztak is, de ez a mi egymásra találkozásunktól teljesen független. Mivel olyan véletlen, mint ami velünk történt majdnem lehetetlen és egészen borzongató, így megosztom. 

Szóval az egész egy hétvégi délután történt, Évával (feleségemmel ugyanis utolsó találkozásunk óta elváltam és ismét megházasodtam), Annával és Áronnal meg a család két kutyájával a Pilisben kirándultunk. Séta közben egy szembejövő család anyukájára az Éva csodálkozva ráköszön, ugyanis Eszter fiatalkorukban (persze-persze most is fiatalok) ugyanazon cionista csoportba tartozott mint ő, de utána amerikába költöztek és így régen nem találkoztak. Rövid beszélgetés után, amiben Eszter gratulált az esküvőhöz, Éva kérdezi, hogy hol laknak most Eszterék, mire kiderült, hogy a mátyásföldi Pilóta utcában.
– Ó, hiszen a nagyszüleim is ott éltek – mondom, a Pilóta utca 5 alatt.
– Tééényleeeg? – kérdezi Eszter – én jártam ott gyerekkoromban, a nagymamámmal. Hogy hívták a nagyapád?
– Lelkes Miklósnak – választam.
– Hiszen akkor mi rokonok vagyunk. Az ő apukája az én nagymamám anyukájának a testvére volt. Olvastam is róla a családi újságotokban. És valóban. Eszter nagymamája az a Weiss Edit volt, akiről nagyapa itt írt, hogy Kálmán nagyapa testvérei közül Róza és lánya Edit élték túl a fasizmust. Eszter apukája sajnos már szintén nem él, de neki van három szép gyereke (két lány és egy fiú), akik mint kiderültek ráadásul agyanabba az iskolába járnak mint Anna, Vera és Szofi és ahol Áron is elsős lesz jövőre. Ennyire kicsit a világ … örülök Eszter, hogy megtaláltuk egymást!

Esküvői beszéd (Laci)

Drága gyermekeim, kedves vendégek!

Az élet néha nagyon nehéz helyzet elé állítja az embert, és ha az élet erre önként nem lenne hajlandó, akkor az ember maga sokat tud neki segíteni.

Nyugi, ifjoncok, most még nem a házasságról van szó – bár egyesek szerint a házasság azoknak a problémáknak a megoldására létrehozott szövetség, amelyek a házasság nélkül nem is léteznének. Most még csak arról a helyzetről beszélek, amibe hoztam magam azzal, hogy alig két hónapja hosszabb pohárköszöntőt mondtam Kati lányom esküvőjén. Ott még mérlegelhettem, hogy beszélek, vagy sem, de most már nem.

Lehet, hogy hallgatni arany, de itt beszélni muszáj. Ez még rendben is lenne, de mit mondjak ?! Fiam, lányom, menyem, vejem azonosan kedves gyermekeim, de mégsem mondhatom ugyanazt, már csak azért sem, mert a hallgatóság fele megegyezik a két hónappal ezelőttivel, és a törzsközönségre legyen tekintettel az ember.

Mindezt csak azért bocsátom előre, hogy érezzétek, mekkora teher alatt nyög egy örömapa, ha meggondolatlanul dumál.

A menyasszony édesapjával megegyeztünk abban, hogy az Ő nevében is beszélek – kettőnk közül mégiscsak én vagyok kevésbé Szende – ezért az örömszülők szóvivőjeként – Figyelitek? A két hónappal ezelőtti helyettes családi szóvivőből minden örömszülők szóvivőjévé avanzsáltam! – szóval az örömszülők szóvivőjeként köszöntök minden kedves vendéget, és köszönöm, hogy megtiszteltétek a fiatalokat, és bennünket szülőket azzal, hogy eljöttetek.

Orwell óta tudjuk, hogy az egyenlők között vannak egyenlőbbek, ezért egyenlően kedves és fontos vendégek között is vannak egyenlőbbet, akikről szólnom kell.

Az egyik egy állat, és azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert állatok ritkán hivatalosak esküvőre. Ez egy különleges fajta, nehéz rendszerbe illeszteni. Egyedenként normális főemlősök – már amennyiben az informatikusokat lehet Istenen kívül mással is összemérni – de csordába verődve új egyedet alkotnak. Olyan páros ujjú patás válik belőlük, amelyik az egyesülési törvény, sőt kupanap környékén a Btk. hatálya alá tartozik. Nem szárazságtűrő, de nem is vízigényes. Ez utóbbi két állítás között feszülő ellentmondást jelentősebb mennyiségű alkohol elfogyasztásával szokták feloldani. Köszöntjük a Tehénke Alapítványt!

Az másik egyenlőbben kedves vendég egy 92 éves informatikus. Ki-be kapcsolgat, ütöget, és mint karbantartó eszköz, egyszer már a kisbalta is szóba került, ezért inkább hardveresnek mondanám. Általában két-három beosztott informatikussal dolgozik.

Rendszeres számítógép használó, szövegszerkeszt, játszik, internetezik. Igaz, egyenlőre csak betárcsázós internetet használ, de ne kérdezzétek meg, mit eszik, ugyanazt mint mi, tényleg. Azt, hogy végigtáncolja az estét, már nem ígérte meg, de a botostánchoz  szükséges kellékeket magával hozta.

Mert szerencsére megtehetjük, szívből köszöntjük Nagyapát!

És most következzenek a köszöntésben a fiatalok. Hosszú ideje együtt jártok, néhány éve együtt éltek, szeretitek egymást, ez jó alap lehet egy jó házasságra. Tanult ügyvéd vejem ezt úgy mondaná: Kitervelt módon, előre megfontolt szándékkal létek frigyre, ez pedig a cselekmény minősített esete, ezért enyhítő körülményként szóba sem jöhet a hirtelen felindulás.

Az esküvői készülődés érzelmi hullámverései kevéssé értek el bennünket, mint két hónappal ezelőtt. Mondhatnám, idegesítően nyugodtan zajlottak a dolgok, már inkább csak rutinból szedtük a nyugtatókat. Igaz, egyes örömanyák szerint az örömapák csak korlátozottan használhatók esküvői segéderőnek. Engem pl. látatlanban alkalmatlannak mindősítettek a bólés tálak megvásárlására, és a virágos is furcsán nézett rám, amikor a virágok elszállításakor a “dobócsokrot” ki akartam próbálni, hogy működik-e.

Hogy izgalommentesebbnek éreztük a készülődést, abban nyilván közrejátszott az a tény, hogy nem velünk egy fedél alatt lakva készülődtetek.

Évekkel ezelőtt Laci úgy ment el hazulról, hogy jött, ment, hol itt volt, holt ott, és egyszer csak nem volt otthon. Napokkal később döbbentünk rá, hogy ez most már mindig így lesz. Bármilyen fokozatos a szeretteink távozása, az  a rossz benne, hogy mindig van egy utolsó nap, amitől kezdve visszavonhatatlanul másként lesz minden, mint előtte volt, és ez a nap jobbára csak utólag azonosítható.

Ez a néhány mondat kicsit érzelmesre sikeredett, és állítólag lányom esküvőjén is el-el csuklott a hangom, ezért minden gyermekem, köztük menyem, vejem számára szeretném világosság tenni: bármit érzünk is mi szülők egy adott pillanatban, természetesnek tekintjük, hogy a saját utatokat járjátok, a saját életeteket élitek. Felnőttetek, minden tekintetben felkészültetek az önálló életre, és csak rácsodálkozunk időnként, mi minden muníciók gyűjtöttetek, és jön elő különböző helyzetekben olyan tudás, érzés, érték, amire az ember nem is gondolna.

Nem azért osztjuk meg veletek az érzéseinket, hogy visszatartsunk benneteket, hanem azért, hogy majd a ti gyermekeiteknek önállósodásakor ez is jusson eszetekbe.

Tiszta szívből örülünk a ti örömötöknek. A vendégektől azt kérem, örüljenek velünk, és azt tanácsolom, legyenek lazák és érezzék jól magukat.

Most, hogy mindezt sikerül nagyobb csuklások nélkül végigmondanom, azonnal innom kell! Emelem poharam a fiatalokra, éljen az ifjú pár!

Családfa IV. – Lelkes Miklós és Gonczlik Irma, nagyapa és nagymama leszármazottai

Nagyapa családfa anyagának utolsó darabja a kézzel rajzolt, leszármazottakat ábrázoló fa. Nagyapa eredeti anyagán még csak a Rusofszky dédunokák, valamint Gábor és Andi szerepeltek. Időközben szerencsére tovább népesült a család, az új nevekkel én egészítettem ki a fát. További bővüléseket kéretik bejelenteni 🙂

Családfa III. – Néhány személyes ifjúkori emlék

6-7 éves lehettem, amikor Édesanyám elvitt Újpestre Jónák Pálékhoz. Jónák Pál Újpest város jegyzője volt. Azon a téren laktak, ahol a Városháza és a templom van. Jónák Pál felesége anyámnak valamilyen rokona, talán unokatestvére volt. Jónákéknál láttam a falon egy nagy festményt, egy nőt ábrázolt. Elmondták, hogy a kép Jónák Pál nagyanyjáról készült, aki    férfiruhában főhadnagyként harcolt 1848-49-ben a honvédseregben. Évtizedekkel később folyóiratban láttam viszont a kép reprodukcióját. Rögtön ráismertem. Akkor tudtam meg, hogy Liebschütz Máriát ábrázolja, akiről egyébként színdarabot is írtak Mária Főhadnagy címen.

Valamivel később – akkor a Rákóczi téren laktunk a Vásárcsarnok mögött – többször meglátogatott minket Somlyó Zoltán  költő. Somlyó Zoltán akkor egy ideig ugyanabban a házban (Rákóczi tér 11, ma Pogány József u. 26, sőt ma Víg utca 26.) lakott egy Bőhm Szeréna nevű prostituáltnál. Többször bejött hozzánk, hogy apámmal politizáljon. Nem mehetett jól neki, mert szívesen vette, ha Anyám egy tányér levessel megkínálta. Egy dedikált versesfüzetét adta Apámnak, még a szövegére is emlékszem: “Laufer Kálmán elvtársnak igaz barátsággal, Somlyó Zoltán.” A versesfüzet a II. világháború alatt elveszett.

A házban lévő lakásunk a II. emeleten volt, a hátsó lépcsőházra nézett, napot sose kapott. A hátsó lépcsőház volt egyébként kedvenc tartózkodási helye a ház vagy tucatnyi macskájának akiknek hangversenyéből és illatorgiájából bőven részesültünk. Anyám gyakori locsolással próbálta jobb belátásra bírni őket, eredmény nélkül. Eredmény csak akkor lett, amikor a vizet az udvaron haladó házmesterre öntötte, aki ezt nagyon zokon vette.

Jelentős változást jelentett amikor 1930 nyarán Mátyásföldre költöztünk, itt vettünk – 15 évi részletre – egy kertes házat. Anyám 1931-ben Gonczlik Józsefné varrónő kisiparosnál varratott egy ruhát és egy vékony barna kislány hozta el a kész ruhát. Utána többször találkoztunk, sétáltunk, meglátogattam, olykor táncolni mentünk. Nem szaporítva a szót 1932. szeptember 18-án elhatároztuk, hogy 4 év múlva 1938. szeptember 18-án tartjuk az esküvőt. Közben leszolgáltam katonaéveimet. 1934. április 14-én eljegyzést tartottunk, majd a tervezettnél egy évvel korábban, 1937. szeptember 18-án volt az esküvőnk.

A világháború alatt nem hívtak be, mert a nyomda hadiüzem volt és egy ipari titoknak számító eljárás keretében dolgoztam. A háború azért nem került el bennünket. Akkor a Miklós u. 16. alatt laktunk a mai Ikarus közelében. Elődje az Uhri Testvérek Járműgyár akkor repülőgépgyártásban is részt vett. Ezt akarták egy bombaszőnyeggel lerombolni. Az üzemnek nem esett baja, de a Miklós utca nagy része rombadőlt. 26-an haltak meg. A mi házunk is romba dőlt. A téglalap alakú 4 szobás ház egyik sarkára esett egy 500 Kg-os bomba, a ház majdnem teljesen összedőlt. A ház másik szélén volt a pince. Ebben voltak Nagyi, Miki, Peti, Nagyi szülei, az én szüleim és a szomszédban lakó 3 tagu család. Ekkor 1944. június 27-e volt. Délután, munka után indultam haza, persze gyalog, mert közlekedés nem volt. Tele voltam aggodalommal, mert már tudtam a rádióból, hogy Mátyásföldet is bombázták. Szerencsére Nagyiccénél találkoztam Pest felé igyekvő ismerősökkel, akik elmondták, hogy ház nincs, de a családnak nincs baja. Ez megnyugtatott. Mikor hazaértem, Nagyi elém jött, azt mondtam – körülnézve az összedőlt házon – “nem vagyok hozzászokva, hogy itthon ilyen rendetlenség legyen.” Megállapítottuk, ha gyerekeinknek csak egyetlen kisujja elveszett volna, azt nem lehetne pótolni, minden mást igen. Első este hoztak egy lábas ennivalót. Sikerült egy kanalat találnunk a törmelék között. Azt az egy kanalat sorba adtuk, úgy ettünk. Egy ideig a Zsíros-hegyi menedékházban leltünk otthont, onnan jártam be dolgozni és vissza. Solymárról éjjel egyedül az erdőben. Ott érezte akkor az ember biztonságban magát. Ősszel kiutalták a mostani házat, mert üresen állt, Vattay századosék, az addigi bérlők a bombázások elől elmentek. Vattay egyébként Horthy egyik szárnysegéde volt.

Itt éltük át az ostromot. A házban Budapest ostroma alatt egy rohamegység parancsnoksága volt. Egy elesett tagját itt a kertben temették el. Ott, ahol most a gesztenyefa van.

Ezt a néhány dolgot akartam elmondani, a többi az iratok közti életrajzokban benne van.

(A visszaemlékezést dr. Lelkes Miklós (anyja: Pukl Stefánia) írta, a kézírás alapján 2011. Karácsony másnapján gépelte fiának, Péternek a felesége, Gitta.)