Esküvői beszéd (Laci)

Drága gyermekeim, kedves vendégek!

Az élet néha nagyon nehéz helyzet elé állítja az embert, és ha az élet erre önként nem lenne hajlandó, akkor az ember maga sokat tud neki segíteni.

Nyugi, ifjoncok, most még nem a házasságról van szó – bár egyesek szerint a házasság azoknak a problémáknak a megoldására létrehozott szövetség, amelyek a házasság nélkül nem is léteznének. Most még csak arról a helyzetről beszélek, amibe hoztam magam azzal, hogy alig két hónapja hosszabb pohárköszöntőt mondtam Kati lányom esküvőjén. Ott még mérlegelhettem, hogy beszélek, vagy sem, de most már nem.

Lehet, hogy hallgatni arany, de itt beszélni muszáj. Ez még rendben is lenne, de mit mondjak ?! Fiam, lányom, menyem, vejem azonosan kedves gyermekeim, de mégsem mondhatom ugyanazt, már csak azért sem, mert a hallgatóság fele megegyezik a két hónappal ezelőttivel, és a törzsközönségre legyen tekintettel az ember.

Mindezt csak azért bocsátom előre, hogy érezzétek, mekkora teher alatt nyög egy örömapa, ha meggondolatlanul dumál.

A menyasszony édesapjával megegyeztünk abban, hogy az Ő nevében is beszélek – kettőnk közül mégiscsak én vagyok kevésbé Szende – ezért az örömszülők szóvivőjeként – Figyelitek? A két hónappal ezelőtti helyettes családi szóvivőből minden örömszülők szóvivőjévé avanzsáltam! – szóval az örömszülők szóvivőjeként köszöntök minden kedves vendéget, és köszönöm, hogy megtiszteltétek a fiatalokat, és bennünket szülőket azzal, hogy eljöttetek.

Orwell óta tudjuk, hogy az egyenlők között vannak egyenlőbbek, ezért egyenlően kedves és fontos vendégek között is vannak egyenlőbbet, akikről szólnom kell.

Az egyik egy állat, és azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert állatok ritkán hivatalosak esküvőre. Ez egy különleges fajta, nehéz rendszerbe illeszteni. Egyedenként normális főemlősök – már amennyiben az informatikusokat lehet Istenen kívül mással is összemérni – de csordába verődve új egyedet alkotnak. Olyan páros ujjú patás válik belőlük, amelyik az egyesülési törvény, sőt kupanap környékén a Btk. hatálya alá tartozik. Nem szárazságtűrő, de nem is vízigényes. Ez utóbbi két állítás között feszülő ellentmondást jelentősebb mennyiségű alkohol elfogyasztásával szokták feloldani. Köszöntjük a Tehénke Alapítványt!

Az másik egyenlőbben kedves vendég egy 92 éves informatikus. Ki-be kapcsolgat, ütöget, és mint karbantartó eszköz, egyszer már a kisbalta is szóba került, ezért inkább hardveresnek mondanám. Általában két-három beosztott informatikussal dolgozik.

Rendszeres számítógép használó, szövegszerkeszt, játszik, internetezik. Igaz, egyenlőre csak betárcsázós internetet használ, de ne kérdezzétek meg, mit eszik, ugyanazt mint mi, tényleg. Azt, hogy végigtáncolja az estét, már nem ígérte meg, de a botostánchoz  szükséges kellékeket magával hozta.

Mert szerencsére megtehetjük, szívből köszöntjük Nagyapát!

És most következzenek a köszöntésben a fiatalok. Hosszú ideje együtt jártok, néhány éve együtt éltek, szeretitek egymást, ez jó alap lehet egy jó házasságra. Tanult ügyvéd vejem ezt úgy mondaná: Kitervelt módon, előre megfontolt szándékkal létek frigyre, ez pedig a cselekmény minősített esete, ezért enyhítő körülményként szóba sem jöhet a hirtelen felindulás.

Az esküvői készülődés érzelmi hullámverései kevéssé értek el bennünket, mint két hónappal ezelőtt. Mondhatnám, idegesítően nyugodtan zajlottak a dolgok, már inkább csak rutinból szedtük a nyugtatókat. Igaz, egyes örömanyák szerint az örömapák csak korlátozottan használhatók esküvői segéderőnek. Engem pl. látatlanban alkalmatlannak mindősítettek a bólés tálak megvásárlására, és a virágos is furcsán nézett rám, amikor a virágok elszállításakor a “dobócsokrot” ki akartam próbálni, hogy működik-e.

Hogy izgalommentesebbnek éreztük a készülődést, abban nyilván közrejátszott az a tény, hogy nem velünk egy fedél alatt lakva készülődtetek.

Évekkel ezelőtt Laci úgy ment el hazulról, hogy jött, ment, hol itt volt, holt ott, és egyszer csak nem volt otthon. Napokkal később döbbentünk rá, hogy ez most már mindig így lesz. Bármilyen fokozatos a szeretteink távozása, az  a rossz benne, hogy mindig van egy utolsó nap, amitől kezdve visszavonhatatlanul másként lesz minden, mint előtte volt, és ez a nap jobbára csak utólag azonosítható.

Ez a néhány mondat kicsit érzelmesre sikeredett, és állítólag lányom esküvőjén is el-el csuklott a hangom, ezért minden gyermekem, köztük menyem, vejem számára szeretném világosság tenni: bármit érzünk is mi szülők egy adott pillanatban, természetesnek tekintjük, hogy a saját utatokat járjátok, a saját életeteket élitek. Felnőttetek, minden tekintetben felkészültetek az önálló életre, és csak rácsodálkozunk időnként, mi minden muníciók gyűjtöttetek, és jön elő különböző helyzetekben olyan tudás, érzés, érték, amire az ember nem is gondolna.

Nem azért osztjuk meg veletek az érzéseinket, hogy visszatartsunk benneteket, hanem azért, hogy majd a ti gyermekeiteknek önállósodásakor ez is jusson eszetekbe.

Tiszta szívből örülünk a ti örömötöknek. A vendégektől azt kérem, örüljenek velünk, és azt tanácsolom, legyenek lazák és érezzék jól magukat.

Most, hogy mindezt sikerül nagyobb csuklások nélkül végigmondanom, azonnal innom kell! Emelem poharam a fiatalokra, éljen az ifjú pár!

Családfa IV. – Lelkes Miklós és Gonczlik Irma, nagyapa és nagymama leszármazottai

Nagyapa családfa anyagának utolsó darabja a kézzel rajzolt, leszármazottakat ábrázoló fa. Nagyapa eredeti anyagán még csak a Rusofszky dédunokák, valamint Gábor és Andi szerepeltek. Időközben szerencsére tovább népesült a család, az új nevekkel én egészítettem ki a fát. További bővüléseket kéretik bejelenteni 🙂

Családfa III. – Néhány személyes ifjúkori emlék

6-7 éves lehettem, amikor Édesanyám elvitt Újpestre Jónák Pálékhoz. Jónák Pál Újpest város jegyzője volt. Azon a téren laktak, ahol a Városháza és a templom van. Jónák Pál felesége anyámnak valamilyen rokona, talán unokatestvére volt. Jónákéknál láttam a falon egy nagy festményt, egy nőt ábrázolt. Elmondták, hogy a kép Jónák Pál nagyanyjáról készült, aki    férfiruhában főhadnagyként harcolt 1848-49-ben a honvédseregben. Évtizedekkel később folyóiratban láttam viszont a kép reprodukcióját. Rögtön ráismertem. Akkor tudtam meg, hogy Liebschütz Máriát ábrázolja, akiről egyébként színdarabot is írtak Mária Főhadnagy címen.

Valamivel később – akkor a Rákóczi téren laktunk a Vásárcsarnok mögött – többször meglátogatott minket Somlyó Zoltán  költő. Somlyó Zoltán akkor egy ideig ugyanabban a házban (Rákóczi tér 11, ma Pogány József u. 26, sőt ma Víg utca 26.) lakott egy Bőhm Szeréna nevű prostituáltnál. Többször bejött hozzánk, hogy apámmal politizáljon. Nem mehetett jól neki, mert szívesen vette, ha Anyám egy tányér levessel megkínálta. Egy dedikált versesfüzetét adta Apámnak, még a szövegére is emlékszem: “Laufer Kálmán elvtársnak igaz barátsággal, Somlyó Zoltán.” A versesfüzet a II. világháború alatt elveszett.

A házban lévő lakásunk a II. emeleten volt, a hátsó lépcsőházra nézett, napot sose kapott. A hátsó lépcsőház volt egyébként kedvenc tartózkodási helye a ház vagy tucatnyi macskájának akiknek hangversenyéből és illatorgiájából bőven részesültünk. Anyám gyakori locsolással próbálta jobb belátásra bírni őket, eredmény nélkül. Eredmény csak akkor lett, amikor a vizet az udvaron haladó házmesterre öntötte, aki ezt nagyon zokon vette.

Jelentős változást jelentett amikor 1930 nyarán Mátyásföldre költöztünk, itt vettünk – 15 évi részletre – egy kertes házat. Anyám 1931-ben Gonczlik Józsefné varrónő kisiparosnál varratott egy ruhát és egy vékony barna kislány hozta el a kész ruhát. Utána többször találkoztunk, sétáltunk, meglátogattam, olykor táncolni mentünk. Nem szaporítva a szót 1932. szeptember 18-án elhatároztuk, hogy 4 év múlva 1938. szeptember 18-án tartjuk az esküvőt. Közben leszolgáltam katonaéveimet. 1934. április 14-én eljegyzést tartottunk, majd a tervezettnél egy évvel korábban, 1937. szeptember 18-án volt az esküvőnk.

A világháború alatt nem hívtak be, mert a nyomda hadiüzem volt és egy ipari titoknak számító eljárás keretében dolgoztam. A háború azért nem került el bennünket. Akkor a Miklós u. 16. alatt laktunk a mai Ikarus közelében. Elődje az Uhri Testvérek Járműgyár akkor repülőgépgyártásban is részt vett. Ezt akarták egy bombaszőnyeggel lerombolni. Az üzemnek nem esett baja, de a Miklós utca nagy része rombadőlt. 26-an haltak meg. A mi házunk is romba dőlt. A téglalap alakú 4 szobás ház egyik sarkára esett egy 500 Kg-os bomba, a ház majdnem teljesen összedőlt. A ház másik szélén volt a pince. Ebben voltak Nagyi, Miki, Peti, Nagyi szülei, az én szüleim és a szomszédban lakó 3 tagu család. Ekkor 1944. június 27-e volt. Délután, munka után indultam haza, persze gyalog, mert közlekedés nem volt. Tele voltam aggodalommal, mert már tudtam a rádióból, hogy Mátyásföldet is bombázták. Szerencsére Nagyiccénél találkoztam Pest felé igyekvő ismerősökkel, akik elmondták, hogy ház nincs, de a családnak nincs baja. Ez megnyugtatott. Mikor hazaértem, Nagyi elém jött, azt mondtam – körülnézve az összedőlt házon – “nem vagyok hozzászokva, hogy itthon ilyen rendetlenség legyen.” Megállapítottuk, ha gyerekeinknek csak egyetlen kisujja elveszett volna, azt nem lehetne pótolni, minden mást igen. Első este hoztak egy lábas ennivalót. Sikerült egy kanalat találnunk a törmelék között. Azt az egy kanalat sorba adtuk, úgy ettünk. Egy ideig a Zsíros-hegyi menedékházban leltünk otthont, onnan jártam be dolgozni és vissza. Solymárról éjjel egyedül az erdőben. Ott érezte akkor az ember biztonságban magát. Ősszel kiutalták a mostani házat, mert üresen állt, Vattay századosék, az addigi bérlők a bombázások elől elmentek. Vattay egyébként Horthy egyik szárnysegéde volt.

Itt éltük át az ostromot. A házban Budapest ostroma alatt egy rohamegység parancsnoksága volt. Egy elesett tagját itt a kertben temették el. Ott, ahol most a gesztenyefa van.

Ezt a néhány dolgot akartam elmondani, a többi az iratok közti életrajzokban benne van.

(A visszaemlékezést dr. Lelkes Miklós (anyja: Pukl Stefánia) írta, a kézírás alapján 2011. Karácsony másnapján gépelte fiának, Péternek a felesége, Gitta.)

Lelkes családfa II. – Gonczlik Irma, nagymama

Anyai ág

Az okiratokból ezen az ágon 4 ükszülő neve ismert. Illés Mihály földműves és Kiss Anna házasságából született Illés Mihály dédapa, aki az irat szerint munkás volt. A másik két ükszülő Fazekas Gábor és Jóba Rozál, akiknek leánya Fazekas Mária dédanya. Illés Mihály és Fazekas Mária házasságából 1867-ben Szimőn született Illés Mária. Illés Mária apja halász volt. Sokszor mesélt róla és régi népszokásokról. Elmondta többek között, hogy Karácsonykor nagyobb mennyiségű mákostésztát főztek és azt a Dunába öntötték a halaknak ajándékul. A másik ilyen szokás az volt, hogy Karácsonykor az asztal alá szalmát tettek, a gyerekek ott aludtak és ha elég kipergett maradék búzaszemet találtak, úgy tartották, akkor abban az évben jó termés lesz. Illés Mária lánykorában egy kastélyban volt szolgáló, 1892-ben ment férjhez Lukics Alajoshoz.

Lukics Alajos 1866-ban született Péterváradon, Horvátországban. Szüleit Lukics Mátyásnak és Markulin Máriának hívták. Kőműves mester volt, ő építette a Miklós utcai házat, mely a II. világháborúban bombatámadás során elpusztult. A közeli és a távolabbi környéken még számos házat épített. Az egyik amelyről tudunk, a Géza utca és Margit utca sarkán lévő egyemeletes épület.

Illés Máriával kötött házasságból két leány született, Mária és Gizella. Gizella egy malomszerelőhöz, Gál Józsefhez ment feleségük, aki Törökországban és a közelkeleten számos malmot szerelt. Két fiúk született, József és Árpád. Árpád kéziszövő volt. József Amerikában él. Egy szerszámkereskedelmi cégnél volt igazgató, ma nyugdíjas.

Mária (Nagyi édesanyja) varrást tanult, egy jónevű pesti szalonban volt próbakisasszony, majd önálló iparengedélyt váltott ki. Gonczlik Józseffel kötött házasságából három gyermek született: József, Irma és Károly. József egész kiskorában meghalt, Károly offset gépmester volt, ma nyugdíjas.

Irma (család Nagyija) szintén kitanulta a varrást. 1947-ben a Rendőrség kötelékébe lépett. Mint próbarendőr kezdte és mint százados szerelt le nyugdíjbamenetelekor 1972-ben.

Apai ág

A családi okmányok egészen az ükszülőkig mutatnak vissza. Apai ágon 6 ükszülőről van említés. Ezek szerint Gonclik Mihány és Jeszenszky Erzsébet fiaként született KulánGonclik József 1817-ben. 1839-ben kötött házasságot Kulán Major Rozáliával, aki ugyancsak Kulán született 1821-ben Major József és Kiss Katalin leányaként. Többet róluk nem tudunk, az okmányok horvát nyelvűek, nehéz belőlük többet kihámozni. Házasságukból született Gonclik József 1857-ben Kulán. Belőle cipőkereskedő lett, 1880-ben kötött házasságot az 1856-ban született Borsos Máriával. Házasságuk lehet, hogy nem volt felhőtlen, legalábbis erre lehet következtetni egy a házasságuk 14-ik évében kelt közjegyzői oklevélből. Ebben férje felhatalmazza Borsos Máriát, hogy hozománya értékéig az ő vagyonára végrehajtást vezethessen. Borsos Mária apja Borsos István bőr- és cipőnagykereskedő volt, anyja Nagy Júlia. Borsos Istvánnak leszármazottja, vagy oldalági rokona volt Borsos Miklós, a nemrégen elhunyt ismert festő és szobrászművész. Nagy Júlia 1825-ben született Óbecsén Nagy György és Kovács Erzsébet leányaként. Nagy Júliának nagyanyja Lónyai grófkisasszony volt, aki egy polgári származású katonatiszttel megszökött. A katonatiszt családja molnár volt. A grófkisasszonyt kitagadták, halálhírét költötték, azt híresztelték, hogy öngyilkos lett. A Lónyai kastély ma is megvan, Zemplén megyében, Tuzsér községben, Lónya község közelében a Tisza mellett. Tavaly égett le a teteje, a TV is mutatta. Nagy Júlia anyai jussként 12 falut örökölt, a szóhagyomány szerint igen kardos asszony volt, az engedetlen béreseket deresre húzatta.

Gonczlik József és Borsos Mária házasságából öt gyermek született: Etelka, József, Arnold és egy ikerpár, Ádám és Éva, ők fiatalon haltak meg torokgyíkban.

Etelka a pécsi állomásfőnökhöz Szentkirályi Alajoshoz ment nőül. Szentkirályi Alajosról megemlítendő, hogy anyai nagyapja lengyel tábornok volt, a lengyel szabadságharc leverése után menekült Magyarországra és Iván községben telepedett le. Etelkának hat gyermeke született: Mariska, Etelka, József, Lajos, Aranka és Árpád. Ezek közül Lajos Üszögön volt állomásfőnök, Aranka tanítónő, sokat segített a családtörténet adatainak összegyűjtésében. József tengerész volt, többször körülhajózta a földet. Árpád kinn én az USA-ban, mérnök, Miklós fia jelenleg a Clevelandi egyetem dékánja.

Gonczlik József és Borsos Mária fia Arnold az I. világháborúban pusztult el olymódon, hogy a háború befejeztével a vonat tetején haza utazva egy alagút lesodorta. Másik fiúk József (Nagyi apja) 1891-ben született Rumán. Első iskoláit még ott végezte horvát nyelven azután került Budapest és itt fejezte be az iskolát. Az ékszerész szakmában dolgozott mint kőfoglalósegéd. Az 1920-31-es nagy gazdasági világválságban állását vesztette. Letette a becsüsi vizsgát és a Postatakarék zálogházi ágazatánál helyezkedett el.

1915-ben kötött házasságot Lukics Máriával. Két gyermekük született, Irma (Nagyi) és Károly, aki nyomdában dolgozott, mint offset gépmester.

Lelkes családfa I. – Lelkes Miklós, nagyapa

Anyai ág

Az édesanya Pukl Stefánia, 1886-ban született Budapesten Pukl Ferenc és Bienert Rozália leányaként. Pukl Ferenc és Bienert Rozália 1875-ben Budapesten a Terézvárosban kötöttek házasságot.

Pukl Ferenc szabó volt, 1850-ben született Bucovic-ben Morvaországban. Házasságok kívül született Pukl Marianna hajadon gyermekeként. Pukl Marianna apja Pukl Tamás, aki házaló kereskedő volt Maröf-ben, anyja Michalik Marianna.

Bienert Rozália 1857-ben született Kremsier-ben Morvaországban. Apja Bienert Flórián volt – az okmányok szerint trafikos az elővárosban – anyja Straka Anna. Straka Anna anyja Czeiko Tekla volt, aki a családi szóhagyományok szerint bárónő volt és a birtokuk tiszttartójával megszökött. A bárónői cím az okiratokban nem szerepel, valószínűleg nemesi földbirtokos családról lehet szó. Czeikó Tekláról a folyósón függ egy tollrajz, ez 80-90 ezelőtt készült egy medaillon képről. Czeiko Tekla férje volt Straka Antal, aki az okiratok szerint Anna leányuk születésekor Hainburgban volt hivatalnok.

Pukl Ferenc és Bienert Rozália házasságából 9 gyermek született, akik közül hárman 2 éves koruk előtt elhaltak. A felnőtt gyermekek Henrietta, Anna, Mária, Stefánia, Ferenc, Elvira. Ferenc a külügyminisztériumban teljesített futárszolgálatot. Anna a Nagymező utcában az akkoriban igen ismert Ullmann fűzőkészítő cégnél volt első kisasszony, ami akkor azt jelentette, hogy felügyelt a műhelyre, ő próbált és tárgyalt a megrendelőkkel. Henrietta, Mária, később Elvira szintén dolgozni jártak. Pukl Ferenc mint szabó otthon dolgozott, leginkább nagyobb szalonoknak bedolgozott. Felesége segített a férjének, vasalt, fércelt, gomblyukazott. Stefániát 3 elemi után kivették az iskolából és 10-11 éves korától az volt a dolga, hogy a 8 személyes család háztartását vezesse. Ezt végezte férjhez meneteléig. Kevés iskolájáért egész életében kisebbségi érzése volt.

Apai ág

Egyik legrégibb gyerekkori emlékem, amely dédapámhoz fűződik az, hogy apám 6-8 éves koromban elvitt sétálni Budára. A vár alatt a Szarvas térről indult ki az a kanyarodó kis utca, melyben az öreg földszintes házak voltak. Az utca közepén megmutatott egy házat széles kapuval és azt mondta, itt lakott a nagyapja – az én dédapám – aki szűcsmester volt az 1848-49-es szabadságharc idején a honvédsereg téli hadjáratára készített szőrmesapkákat és bekecseket. Ezt Kossuth bankókkal fizették, ez a szabadságharc leverése után nem ért semmit, így ment tönkre.

Dédapámat az okmányok szerint Laufer Leopoldnak hívták, a feleségét Weiss Barbarának. A házban született a nagyapám, Laufer Zsigmond, 1845-ben. Nagyapám kétszer kötött házasságot. Első felesége egy katonatiszttel megszökött, elváltak. Ebből a házasságból volt Apámnak két féltestvére, egy fiú meg egy leány. A fiú litográfus volt – úgy, mint Apám – és egy 1909-ben készült Litográfia című lap szilveszteri tréfás számában mindeketten szerepelnek. Ezt a lapot a Grafikai Munkások Szakszervezetéhez kapcsolódó Senefelder-kör adta ki. Senefelder Alajos volt a litográfis (kőnyomtatás) feltalálója. Ezt a nyomdai eljárást ma már az offset nyomtatás váltotta fel. A hivatkozott lapszám a hátrahagyott iratok között található. Visszatérve Apám féltestvéreire, ezek korán kivándoroltak Amerikába, ott litográfiát, azaz kőnyomdát alapítottak, de kapcsolatuk az itthoniakkal már korán teljesen megszakadt.

Laufer Zsigmond 1885-ben újra házasságot kötött. Felesége Berliner Babetta volt, aki 1858-ban Okolicsánán Nyitra megyében született. Apját Berliner Izidornak, anyját Neufeld Katalinnak hívták. Laufer Zsigmond tanító volt, majd tisztviselő. Berliner Babettával hat gyermeket neveltek fel. Sorrendben: Kálmán, Róza, Katalin, Szeréna, Margit, Leopold. Róza korán férjhez ment egy vasutashoz. A többiek – Kálmán kivételével – tisztviselők voltak, ebben segített Katalin, aki a Rimamurányi Szénbányák Rt. vezérigazgatójának barátnője volt. Katalin, Szeréna és Leopold férjestől, gyermekestől Auschwitzban pusztultak el. A fasizmust csak Szeréna férje, Margit, Róza és leánya Edit élték túl.

Laufer Zsigmond és felesége már korábban elhunytak, a Kozma-utcai temetőben vannak eltemetve. Sírjukat 1991-ben több órai keresés után egy bozóttal benőtt vadonban Nagyival együtt megtaláltuk. (Itt található egy utalás ezzel kapcsolatban, ezek szerint mind ő, mind a felesége itt van eltemetve.) A sírkövön látható jel szerint Laufer Zsigmond kohannita (ez egy főpapi rend) származású volt.

Elsőszülött fiuk, Lelkes (Laufer) Kálmán a litográfus (kőrajzoló) szakmát tanulta. Amikor segéd lett, a kor szokásai szerint valcolni indult. Ez vándorutat, tapasztalatszerzést jelentett a környező országokban. Erről többször mesélt, mint a munkásszolidalitás szép példáiról. Ha egy új városba érkezett, a helyi szakszervezetben mindig kapott segélyt és szállást. Ha volt munkaalkalom, néhány hónapot ott dolgozott. Ha olyankor érkezett egy új városba, amikor a szakszervezetben már nem talált senkit, a helyi nyomdában a kollégák kalapoztak a számára. A valcolásra vonatkozó konkrét adatok az akkori szakszervezeti tagsági könyvben találhatóak.

Hazatérte után a Grafikai Munkások Szakszervezetének vezetőségébe választják. (Ebbe tartoztak a litográfusok, cinkográfusok, később az offset vonalon és mélynyomásban dolgozók.) A szakszervezet helysége ekkor az Aréna út (ma Dózsa György út) és Damjanich utca sarkán lévő Aréna kávéház alagsorában volt. Gyermekkoromban többször vitt oda magával. Ezt azért említem meg, mert nem hiszem, hogy még valaki rajtam kívül erre a szakszervezeti helységre emlékezik. Dolgozni végig a Glóbusz Nyomdában dolgozott, 72 éves korában mint litográfia osztályvezetője ment nyugdíjba.

A század első évtizedében került ki a Pukl család hűvösvölgyi nyári faházába Pataki Béla litográfus kollégája révén, aki Pukl Máriának a férje volt. Itt ismerkedett meg Pukl Stefániával, akivel 1911-ben házasságot kötött. A vegyes házasságot mindkét családban heves ellenérzéssel fogadták. Saját családjában különösen nagy felháborodást váltott ki, hogy házasságkötéskor reverzálist kötöttek (vagyis, hogy a születendő gyermekek nemre való tekintet nélkül az anya vallását, a katolikus vallást követik). Ez évek múlva szülőknél kissé enyhült, de a testvérekkel való viszony – akik még azért is lenézték, hogy munkás lett – mindvégig fagyos maradt. Kivételt csak Róza húga jelentett, akit szintén lenéztek, mert kevés iskolát végzett és egy vasúti kalauzhoz ment férjhez.

Az I. világháborúban nem sorozták be, mert csak egy füle volt. A Tanácsköztársaság idején házbizalminak választották. Ezért később feljelentették, egy ideig bújkálni kényszerült. 1945-ben Mátyásföldön megszervezi a Szociáldemokrata Pártot, melynek elnöke lesz, megválasztják a Nemzeti Bizottság elnökének és a Pest megyei Törvényhatósági Bizottság tagjának. (Minderről bővebben a hátrahagyott iratokban.)

Életem (Dr. Lelkes Miklós, nagyapa)

/Lelkes Zoltán unokám ismételt kérésére írom./

Mikor 1912-ben megszülettem, még Ferenc József uralkodotott. Vegyes házasságból származom. Apám középosztálybeli zsidó családból származott, ahol eleve lenézték, mert munkás volt. Nyomdában dolgozott, mint litográfus szakmunkás. Anyám keresztény volt, apja szabó kisiparos, otthon dolgozott, a felesége segített neki. Hatan voltak testvérek, anyámat harmadik elemi után kivették az iskolából és rábízták a háztartást, hogy nővérei tanulhassanak. Igazából a házicseléd szerepét töltötte be. Apámmal kötött házassága mindkét családnál botrányt okozott. Apámat a családja kitagadta, különösen azért, hogy engem születésem után megkereszteltek. Anyám családja egy idő után megbékélt, belenyugodott.

A Józsefvárosban laktunk az örömtanya-negyed szélén, egy bérházban szoba-konyhás lakásban, ahol lakásunk a hátsó lépcsőházra nézett és soha napfényt nem kapott. A házban nagyon sok patkány volt, ezért a háziúr macskát tartott, úgy 15-20 példányt. Ezek ajtónkat többször megtisztelték, ezért anyám hadban állt velük és többször lelocsolta őket. Egyszer az udvaron közlekedő házmestert is érte a locsolás, aki ezt kifogásolható hangnemben kommentálta.

Ötéves koromban iskolaérettnek nyilvánítottak és beirattak a Rökk Szilárd utcai elemi iskolába. Négy elemi elvégzése után a Horánszky utcai nyolcosztályos főreáliskola diákja lettem. Nem voltam túl szorgalmas, gyorsan tanultam, megelégedtem azzal, amit az órán hallottam és szünetben átolvastam. Evvel is sikerült általában a jórendűséget elérnem. Az iskola főigazgatója Horváth Cyrill irodalomtörténész volt, aki Ady Endréről írt könyvet, “Ady Endre hite, erkölcse, magyarsága” címmel, melyben szidalmazta Adyt. Ezt kellett tanulnunk, de a benne lévő idézetek annyira megfogtak több társammal együtt, hogy Ady kötetet beszerezve közösen olvastuk és Ady rajongók lettünk. Egyébként is vonzódtunk az irodalomhoz. Színjátszó csoportot is alakítottunk, színdarabot is adtunk elő, többek között részletekkel “Az ember tragédiájá”-ból, ahol én voltam Lucifer. Közel volt a Nemzeti Színház, a mai Blaha Lujza téren, ahol minden darabot megnéztünk. Még láttam a színpadon Lehotayt és Bajor Gizit, ma már legendás színészeket. Az Operaházba és a Városi Színházba is sokat jártam. Erre azért kerülhetett sor mert anyám egyik testvérének férje egy kisebb hetilap szerkesztője volt, kapott tiszteletjegyeket és azokat nekem adta.

De nemcsak az operák hatottak zenei fejlődésemre, hanem egy 16 éves kori diákszerelem is. A leány kedvéért, hogy többször találkozhassunk, én is beiratkoztam zongorázni tanulni. Egy év után – ez legnagyobb zenei sikerem – vizsgaként eljátszottam Beethoven Für Elise című kis darabját, azután megszűnt a szerelem és megtört zenei karrierem is. De közben vivő leckéket is vettem. Ennek viszont irodalmi háttere is van. Egyik kedvenc darabom Rostand Cyranója volt – ezt többször is megnéztem – és az orrmonológot többször szavaltam.

Érettségi után nagy változás állt be lakásviszonyunkban. Újmátyásföldön parcelláztak egy részt és egyforma házakat építettek rajta, melyeket meg lehetett részletfizetésre venni. Apám is vett és 15 évig fizettük a részleteket. Ez a költözés egyben életem legnagyobb fordulópontja volt, itt ismertem meg feleségemet. Egy női szabó kisiparosnak volt a leánya, anyám náluk rendelt egy új ruhát és ő volt aki elhozta. Ekkor még nem volt 15 éves. Így kezdődött.

Apám tanácsára én is nyomdász lettem, cinkografus. Ez sem volt egyszerű, mert kolletív szerződés szabályozta, hány inast lehet felvenni. Várnom kellett, amíg üresedés van. Addig átmenetileg kifutó voltam. Végül a Pallas Nyomda cinkográfiájába felvettek inasnak. Érettségivel csak két év volt az inasidő. Közben is találkozgattunk és amikor inas lettem, megszületett az elhatározás: összekötjük életünket. Mindenképpen tovább akartam tanulni, ezért beiratkoztam jogra. A nyomdában szakszervezeti tag lettem és a Szociáldemokrata Párt tagja. Jogi tanulmányomat is figyelembe véve műhelybizalmi lettem és sok problémával fordultak hozzám. Amiben tudtam segítettem. Közben behívtak katonának, az érettségit figyelembe véve karpaszományos voltam, elvégeztem a tiszti iskolát és mint hadapródőrmester szereltem le. Ezt követően megtartottuk az eskövőt és megkezdtük közös életünket.

Jöttek gyermekeink és kitört a II. Világháború. Ha behívnak, tiszti iskolám alapján ki kellett volna nevezni tisztnek, zászlósnak. Az igazolás azonban megállapította, hogy származásom nem “tiszta” és ezért nem hívtak be, meghagytak a nyomdában, amely hadiüzem lett, mert honvédségi nyomtatványok is készültek és a szakmában kevés volt a szakember, én még egy speciális technikában is jártas voltam.

1944. június 27-én házunkat bombatalálat összedöntötte. A pincében a család megmenekült, de mindenünk oda lett.

Csömörön béreltünk egy szobát, azt hittük, hogy itt biztonságosabb lesz. Tévedtünk, Csömört is bombázták. Ekkor a zsíroshegyi menedékházban szereztünk egy szobát, szép volt a környezet, sok volt a gomba, szedtük és ettük gyakran. Onnan minden nap gyalog mentem a hűvösvölgyi villamosig, hogy eljussak a munkahelyemre. Ez napi négyórai gyaloglást jelentett. Közben az elöljáróságon folyt elhelyezésünk ügye, hogy mint teljes bombakárosultaknak lakást utaljanak ki.
Volt egy ismerősünk, Kartal Emilék, akiknek anyósom és feleségem – aki közben kitanulta a nőiszabóságot – sok ruhát varrtak. Kartal Emiléknek volt egy sütőporgyártó üzemük, de zsidó révén, elvették tőle. Volt Ómátyásföldön egy házuk, amelyben sok értékes holmi volt elrejtve. Befolyása révén elérte, hogy a házat lakásként nekünk utalták ki. Attól fogva itt laktunk. Később, a lebombázott telket eladva és én az én hatévi fizetésemet rááldozva, egy részét megvettük.

Itt éltük át, a ház alagsorában, Budapest ostromát. Egy német katonacsoport volt hozzánk beszállásolva, akikkel elbeszélgettem, mert a főreál iskolában 8 évig tanultunk németet. Bizony nem voltak valami lelkesek és bizakodók. Közülök az egyik, elmondása szerint bécsi mérnök, kért is tőlem civilruhát.
Utcánkat és házunkat 1944. december 31-én foglalták el a szovjet és román csapatok. Átkutatták a házat németek után, de csak apósom órája lett hadizsákmány. Másnap, Újévkor összeszedtek minden katonakorú férfit – engem is – és elvittek Cinkotára, bezártak egy román katonák őrizte iskolába. Feleségem utánam jött és némi ékszeráldozattal elérte, hogy kiengedjenek.

Apám szervezni kezdte a Szociáldemokrata Pártot, amelynek elnöke lett. 1945. január 4-én rendfenntartó csoportot hoztunk létre, a front ekkor még Rákosfalvánál volt, ezt a csoportot a szovjet parancsnok is segítette, működtünk ahogyan lehetett. Márciusban átvett minket az újonnan szerveződő rendőrség, századosi rendfokozatot kaptam. Elvezényeltek hat hónapos bentlakásos rendőrtiszti főiskolára, ezt kitűnő eredménnyel végeztem el és Rajk László belügyminiszter őrnaggyá nevezett ki. Előbb a Budapesti Főkapitányság Életvédelmi osztályán dolgoztam, majd kineveztek a X. Kerületi Rendőrkapitányság helyettes vezetőjének. Tulajdonképpen én vezettem a kapitányságot, mert a vezetőt hosszabb iskolára vitték. 1948. április 15-én kapuőr a szokásos jelentkezés helyett annyit mondott, a napiparancsban benne van, hogy le tetszik váltva lenni.
Tulajdonképpen ekkor minden szociáldemokrata vezetőt leváltottak, mert nem találták megbízhatónak. Úgynevezett  rendelkezési állományba kerültem, fizetést kaptam, de beosztást nem. Hat hónap elteltével elbocsátottak. A rendelkezési állomány hat hónapja alatt egy cinkográfiai kis műhelyben dolgoztam.
1948 decemberében a II.ker Rendőrkapitányság vezetője, – aki ismert és jó véleménye volt rólam – ajánlott a Könnyűipari Minisztériumba. Ott a Nyomdaipari Igazgatóságon lettem munkaügyi előadó. Haladtam a ranglétrán, főelőadó, majd osztályvezető-helyettes lettem, a pártvezetőség tagjának is választottak, a II.ker Pártbizottság is adott feladatokat. Szociáldemokrata múltam és rendőrségi elbocsátásom nyílván feltűnt a minisztérium belügyi megbízottjának és pártfegyelmi úton kizártak. Az indoklás szerint törtető polgár vagyok, aki kártevését jó munkával igyekszik palástolni.

A minisztériumból áthelyeztek a Kliségyárba terv-statisztikusnak. Itt a nyomdaipari statisztikusok országos versenyén második helyezést értem el, statisztikai tanfolyam oktatásával is megbíztak. 1954 októberében a párt a Központi Ellenőrző Bizottsága párttagságomat visszaállította azzal, hogy kizárásomnak nem volt semmi alapja. A Kliségyár átszervezés következtében megszűnt, illetve Révai Nyomda kliséüzemeként működött tovább, ennek a vezetésével bíztak meg.

Néhány hónap múlva a XVI.ker Tanács Ipari Osztálya vezetőjének hívtak. Ezt elfogadtam, a kerületben tanácstaggá is választottak. 1956 tavaszán a Nyomdász Szakszervezet központi apparátusába kértek fel munkatársnak, ide átváltottam, mert a szakszervezeti munkát szerettem. Itt ért 1956. október 23. Új emberek foglalták el a szakszervezeti székházat, mindnyájunkat eltávolítottak. Újra a szakmámban kezdtem el dolgozni, ezúttal a Pénzjegynyomdában.
1957 végén régi ismerősök felkerestek, hogy az újra szerveződő VIII.ker Pártbizottságon az Értelmiségi Csoportnál szükség volna rám, mert diplomám és mozgalmi tapasztalatom van. Ilyen minőségemben először a Nemzeti Múzeum pártalapszervezetéhez mentem ki, ahol a taggyűlésen vita folyt a fitocönológusok és taxonómusok között. Bevallom fogalmam sem volt, miről is van szó. Ez arra késztetett, hogy ha ilyen helyre kimegyek, készüljek fel az ottani problémákból. A kerületi kutatóintézetekhez kijárva és az ott folyó munkát megismerve sok új és hasznos dolgot tanultam.

A Pártbizottságon úgy éreztem, hogy velem demonstrálják: nem követik el a régi hibákat és nem néznek görbe szemmel a volt szociáldemokratákra. Voltak azonban olyanok is, akiktől néha kaptam finom tüskéket. Az egyik vezető, egy négyszem közti, munkaértékelő beszélgetésnél közölte, hogy a munkámmal meg vannak elégedve, tovább végezhetem, de nem kívánnak magasabb funkcióba állítani. Én egyrészt nem is óhajtottam magasabb funkciót, márrészről elég idősnek tarottam magam ahhoz, hogy megint más elhelyezkedést keressek. Egyébként kitüntetéseket, jutalmakat is kaptam.
Ezután a kerületi nyomdák tartoztak hozzám és a Pártbizottság fegyelmi referense lettem nyugdíjba menetelemig. A Fegyelemi Bizottság munkájában nyugdíjba menetelem után is részt vettem.

Nyugdíjasként már itthon is több munkám lett. Feleségem régebbi cukorbetegsége súlyosbodott, napjában háromszor inzulin injekciót kellett beadnia és nagyon szigorú, pontos szénhidrát diétát kellett tartania. Ennek a mérését én végeztem. Másik problémája az volt, hogy csípőizülete elkopott és csípőizület operációt kellett volna végrehajtani, de ezt cukorbetegsége miatt nem vállalták. Járóképessége annyira csökkent, hogy már az utcára sem tudott kimenni. Ezért sokkal több segítségre volt szüksége. Mindezek miatt most már több mint három éve itt hagyott és azóta egyedül élek.

Halálát ma sem tudom magamban feldolgozni, 67 évet éltünk együtt. A mindig kedvelt irodalomhoz menekülök, verseket írok és a középiskolában szerzett német és francia tudásomat felfrissítve verseket fordítok. Így foglalom el magam.

Így volt. Ez van. Ennyi.

Esküvői beszéd (Kati)

Drága gyermekeim, kedves vendégek!

Rövid és rögtönzött pohárköszöntőt mondok. Kb két hét alatt mintegy 32 gépelt oldalt rögtönöztem össze, helyezkedjetek el kényelmesen. A szakácsnak szóljatok, hogy a frissensültet kicsit majd mikrózni kell.

Kettős minőségben kértem szót, örömapaként és a menyasszony családjának szóvivőjeként. Bocsánat, helyettes szóvivőjeként természetesen, de a szóvivő az utolsó pillanatban lemondta, valami gombócokra hivatkozva, amik a torkában keletkeztek. Cserébe táncolni fog helyettem, mert nekem meg a lábamban vannak gombócok. (Apropó tánc: az hogy nem fogok táncolni, a hölgyek iránt érzett maximális megbecsülésem kifejezése. Sokkal jobb nekik így.)

Szóvivőként megköszönöm nektek, hogy megtiszteltétek a fiatalokat és eljöttetek együtt örülni velük-velünk. Azt javasolom mindnyájatoknak, hogy legyetek lazák és érezzétek jól magatokat. Megértem azokat, akik bármi ok miatt nem tudtak, vagy akartak eljönni. Megértem azokat, akik az egészségi állapotuk, vagy halaszthatatlan elfoglaltságuk miatt nincsenek jelen. Így Kati varsányi nagymamáját, Ruzsovszky Gábort, vagy a Dr Lelkes Miklósok sorához csatlakozni készülő legifjabb Lelkes Miklóst. De megértem pl, ha valakit fárasztanak az Isten háta mögött rendezett vidéki esküvők, és nem vállalkozik ilyen strapára. Megértem azokat is, akik úgy gondolták, hogy elég, ha egy küldöttel képviseltetik magukat, és eltekintenek a személyes jelenléttől.

Ami az örömapaságot illeti, mi Zsuzsával nagy ambícióval akartunk megfelelni az örömszülői szerepnek. Tapasztalatok híján a vonatkozó szakirodalom tanulmányozása – „Örömapa I-II” filmek – és spekuláció útján készültünk, ne hogy a legapróbb örömöt is elszalasszuk. Az öröm egyik forrása nyilván az esküvői készülődés, gondoltuk. Már ha mazohista az ember. Csak felsorolásszerűen az ebben az időszakban elhangzott kulcsmondatok: Az kevés. Az sok lesz. Ne akkor legyen. Nem lesz jó. Jó lesz. Ha őket, akkor őket is. Már kétszáznál tartunk. Randa leszek. Csak kettesben, tanuk nélkül. Sok-sok azonosságot véltem felfedezni Kati kislánykora és a mostani készülődési időszak között. Láttam ismét ülni és járni tanulni, pontosabban ülni és járni tanította a menyasszonyi ruháját. Feleselt. Ügyesen kézimunkázott. Őszinte ember volt, ezért ordított és toporzékolt. Kikészítette az örömszülei idegeit. Az öröm további forrása – mondogattuk konokul magunknak az ismert szófordulattal élve – végül is nem a lányunkat vitték el, hanem lett egy még egy fiunk. Ebben a korban már nem is számítottunk gyermekáldásra, és tessék, rögtön egy kész ügyvédet kapunk.

Gondolom, más örömszülők is efféle szövegekkel vigasztalják magukat, de azért nehéz a szívem. Mondanám, el a kezekkel a lányomtól, ha az esküvőnek nem pont az lenne a lényege, hogy a vőlegény szabad kezet kapjon. Mondjátok, lehet nehéz szívvel örülni?! Az öröm még további forrásaira várni kell egy-két évet. Már ha az ember tud felhőtlenül örülni annak, hogy egy szempillantás alatt öregembert csinálnak belőle mindenféle jöttment apró jövevények. Meg ha az első találkozásuk alkalmával az örömanyáknak sikerült volna aláírniuk a majdani unokák elosztásának elveit szabályozó egyezményt. De nem sikerült, ezért további nehéz egyeztető tárgyalások várhatók. Azt mindenesetre előre bocsáthatom: nagy élvezettel fogjuk rontani az unokákat, a nevelés az ugyanis nem a nagyszülők dolga. Ez az egyik legfontosabb rendező elv, amit a Lelkes családba benősülésemkor megtanultam.

Hát, nagyjából idáig jutottam a spekulációval, amikor úgy döntöttem, nem érdemes folytatnom, mert a végén kesergő lesz belőle, az meg egy örömapától nagyon hülyén venné ki magát. Igaz, mi kezdő örömszülők vagyunk. Mindenesetre, ha elvétenénk az alkalmat, és magunktól nem vesszük észre amikor már felhőtlenül örülhetünk, valaki szólhatna. Egy alkalmat magunktól is észrevettünk: Most tiszta szívből örülünk a gyerekeink örömének. Örüljetek velünk, emelem poharam, a fiatalokra, éljen az ifjú pár!

Nem szeretnék senkit kiemelni, minden jelenlévő egyformán kedves vendég, de van itt egy pasi, aki 92 évesnek adja ki magát, és erről papírjai is vannak. Nagyon örülünk, hogy eljött, éljen Nagyapa!

Gyerekkori emlékképek (Zsuzsi)

Megígértem apámnak, amikor kórházban volt, hogy ha hazajön, meglepem egy rövid írással a Családi Szóba. Ennek az újságnak lelkes – tényleg Lelkes – olvasója vagyok, amióta olvasni tudok. Főleg csomagolópapírra készített rajzos változatát szerettem, abban is a másokról készített karikatúrákat. (Milyen jó, hogy nincsenek nosztalgia kiadások, így a rólam készült rajzokon már nem vihoghat a család ifjúsága.) Mellesleg a készítők könnyen nevethettek a markukba – róluk nem készültek gúnyrajzok. Bár néha „öngúnyt” gyakoroltak, de ezt nagyon kesztyűs kézzel tették.

Nem tudom ki, hogy van vele, de ha gyerekkoromra gondolok képek, illatok, hangulatok villannak be kusza összevisszaságban. Sok kellemes, sok zavarba ejtő, és néhány kellemetlen.
Az, hogy vannak kellemes és kellemetlen emlékeim, gondolom nem lepte meg az olvasót.
De mi lapul a „zavarba ejtő” emlék-dobozban?
Mivel így belebonyolódtam ezek közül mesélek el néhányat – időrendi összevisszaságban.

Anyai nagyszüleimet jól ismertem, mert velünk laktak, nagyi (Nanci) volt a családi étkezések felelőse, nagyapámra már csak ágyban fekvő betegként emlékszem. Apai nagyszüleimmel viszont ritkán találkoztam, ennek okáról soha senki se beszélt nekem, pedig nagyon furdalt a kíváncsiság. Azt hittem nem vagyunk elég előkelőek nekik, egyszer ugyanis úgy 6 éves korom körül elvittek az Állatkertbe, ami előtt kulturált étkezési leckéket kellett vennem műveltebb családtagjaimtól. Ugyanis az állatkerti látogatás után ebédre is hivatalos voltam egy igazi étterembe. Bár ebben az időben minden ehető dolog – zöld barack, borsóhéj, a forralt tej föle stb.- a csemegéim közé tartozott, az étteremben lázasan kerestem, melyik ételt tudnám elegánsan elfogyasztani. Ha Kálmán nagyapa és Stefi nagymama még ma is élne, megmondhatnám, hogy igenis nagyon szeretem a rántott húst – és nem csak a kanállal is ehető krumplipüréért rajongom. Hozzá kell tennem ma is kézzel szeretek enni a legjobban, bár már a csigafogó használatát is elsajátítottam.

Azt sem értettem sokáig – régen felnőtt voltam mikor apám hosszas unszolásomra lerántotta a leplet néhány családi titokról – anyám miért neheztelt rájuk. A családban ugyanis szigorúan tilos volt a gyerek – mármint én – előtt bármilyen pletyka vagy felnőtteknek szóló információ megemlítése. De engem se kellett félteni, órákat töltöttem a szekrényben (!), az ágy alatt, az ajtó mögött hallgatózva. Az ágy alatt különösen komfortos volt – berendeztem egy kis fekhelyet takaróval, zseblámpával és olvasva hallgatóztam – általában eredménytelenül – lehet, hogy a zseblámpa fénye árult el?
Azok a titkok, amikre kíváncsi voltam sokáig titkok maradtak előttem, mivel a háború alatt időszakig értek a gyökereik, így régen nem voltak beszédtémák a családban.

Szép emlékeim is vannak Stefi nagymamáról – ezek egy része természetesen az evéshez kapcsolódik. Náluk sok finom málna érett nyáron, amit málnalevelekkel díszítve hozott át, úgy hogy minden málnaszem külön-külön ült az üvegtálon. Azóta se láttam olyan szépen feldíszített tálat olyan gyorsan kiürülni. Stefi nagymama híres volt a családban a „meggyboráról” is. Minden karácsonykor – lehet, hogy egyéb ünnepeken is – ezzel koccintottunk, és én is kaptam belőle egy kortynyit. Sajnos halálával együtt ennek készítése is a sírba szállt, bár néhány évig kísérleteztem vele, de sohasem lett olyan finom, mint az övé volt.

Anekdoták Kálmán nagypapáról

Kálmán nagypapa szikár, magas ember volt, elmaradhatatlan pipával a szájában, huncut mosollyal. Szelektíven nagyot hallott. Mindig csak azt hallotta meg, amit akart. Felesége Stefi nagymama, kicsi pedáns asszony volt. Mivel nagypapához képest ritkán jött át hozzánk, ezért mi Kálmán nagymamának hívtuk, amiért gyakran haragudott. Vasárnap délelőtt bátyámmal rendszerint meglátogattuk nagymamát, ilyenkor mindig le lettünk ellenőrizve. Ott laktak, ahol most Zsuzsi húgom lakik, persze a ház akkor még egészen másképpen nézett ki.

Nagyapám meséje szerint a ház szakmai sikere eredménye. A mai Glóbusz / ha még meg van / nyomdában dolgozott grafikusként, amikor az egyik angol cég tendert írt ki részvények nyomtatására. Az akkori tulajdonos felkérte a magyar művészvilág prominens szereplőit, hogy tervezzenek részvénypapírokat. A tervek alapján nagyapám készítette el a nyomtató kliséket, és nem győzte szidni a terveket: alkalmatlanok a célra. A részvények rajzolatának nem szürrealistának, hanem bonyolult grafikai vonalvezetésűnek kell lennie, hogy nehezen lehessen hamisítani. A tulajdonos azt mondta: Ha ez a véleménye, készítse el a saját tervét is. A terv elkészült. A tendert nagyapám terve nyerte, a munkát meg a nyomda. A tulajdonos ezer korona jutalmat adott nagyapámnak, ebből lett a mátyásföldi ház. Nagyapám az előkészítő részleg vezetője lett. 1945 után megerősítették ebben a pozíciójában (igaz ekkor műszaki igazgató titulussal. 1956 előtt a régi gárdát nyugdíjazták. 1956-ban még lőttek a pesti utcákon, nem járt a hév, nagyapám felhúzta a bakancsát, (Volt neki, hiszen már 1922-ben tagja volt a Magyar Turista Szövetségnek.) és felkereste a korábban nyugdíjazott munkatársait, a fiatalok, nem dolgoznak, sztrájkolnak, mondta nekik: mindegy milyen rendszer lesz az országban, a nyomdagépek nem állhatnak. Külföldi megrendelések vannak, teljesíteni kell a szerződéseket, szükség lesz a pénzre. Megszervezték az ellátást, (Hogyan csinálták? Ez előttem rejtély, hiszen Budapesten akkor nem volt ellátás, éjszakákon keresztül ültünk sorba, kis sámlival, egymást váltva kenyérért.) Bent aludtak a gépek mellett. Normalizálódott az élet, de az öregeket senkinek sem volt bátorsága hazaküldeni. Így hát évekig ott ragadtak a régi munkahelyükön, nagyapám újra műszaki igazgató lett immár harmadszor.

Egyetemi éveim nyarain én is dolgoztam nagyapám nyomdájában egy-egy hónapig. Reggelente mindig hajnalban indultunk nagyapámmal együtt ilyenkor munkába. Mindig szétnéztünk a közeli piacon, pedig sohase vettünk semmit. Nagyapám azt mondta: szereti látni, mennyit ér a pénze…

Egy reggel szóvá tettem: édes nagypapa, jó nyugdíjad van, miért kelsz fel velem együtt hajnalban, hiszen nyugodtan pihenhetnél otthon. Rögtön letorkolt: Ebbe te ne szólj bele, nem tudod mi a különbség negyven embernek parancsolni, vagy ha egyedül neked parancsol a nagymamád!

A nyomdai öregek nagy Fradi drukkerek voltak. Minden Fradi meccsre elmentek, egymás kezét fogva, hogy a tömegben el ne veszítsék egymást. Másnap a délelőtt az előző esti meccsről szólt. Meg voltam győződve róla, hogy igazi jó barátok. Amikor szóbahoztam ezt, tele voltak panasszal. Nem győzték szidni. Az egyik elmondta, hogy Erdélyi születésű. Akkoriban nem lehetett Romániába utazni. Édesanyja átutazóban volt Magyarországon és ki akart hozzá menni a Keletibe, nagyapám nem engedte el, mert nem volt kész a nyomólemez. Nem sokkal később édesanyja meghalt. Sohase bocsátja, meg hogy nem láthatta. Akkor jöttem rá, nem igazán értem az öregeket… (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sohase azt a lemezt készítették el, amelyiket kellett volna. Mindig a műszak végén derült ki a „tévedés” és akkor túlórázhattak plusz pénzért, hogy ne álljanak le a gépek.)

Később megértettem miért félt nagypapám nagymamámtól. Emlékeim szerint nagymama egyszer volt beteg. /Ezt ugyan Nancy cáfolta. Abban az időben történt, amikorra én nem emlékezhetem vissza, Stefi nagymama orvosnál járt. Az orvos megkérdezte: Mi a baja? Stefi nagymama felháborodott: Maga az Orvos! Maga mondja meg! Persze lehet, hogy ez pletyka, hiszen Nancy, valamilyen kiskanál ügy miatt nem rajongott Stefi nagymamáért. / Szóval Stefi nagymama beteg volt, Kálmán nagypapát küldte piacra, vegye meg a vasárnapi ebédhez a bontott csirkét. Nagypapát az egyik kofa rábeszélte: vegyen élőcsirkét, az olcsóbb és jobb is. Nagyapám hallgatott a tanácsra, – mindenkit a tanácsadók visznek lépre, – hazavitte az élő csirkét. Nagyanyám kiverte a palávert, ő nem vágja le, vágja le nagyapám. Nagyapám el is vitte a sufni mögé, de nem tudta levágni, olyan szomorúan nézett rá. Hosszú veszekedés után, nagyszüleim azon a vasárnapon diétáztak, a csirke életben maradt a kiszabott idő legvégéig. Egy alkalommal, a vasárnapi látogatáson látom, hogy ecetes uborkasalátával eteti az akkor már családtagnak számító tyúkot nagyanyám. Kérdeztem, miért csinálja? Azt mondta: szegényke kotlik. Ilyenkor lázas, hát csillapítja a lázát.

A kiskanál, később is szerepet játszott. Szegény Stefi nagymama előbb halt meg évekkel, mint nagyapám. Ekkor még két nagyszülőm élt. Nancy és Kálmán nagypapa. Nagypapa a régi házában élt. Azt mondta, nem hagyja el, mert bömbölteti a rádióját, mert rosszul hall, ott senkit sem zavar. Jól tudott németül, mert fiatal korában még valcolt, és német nyelvterületen dolgozott nyomdákban. Meg is hallgatott minden, az akkori időben fogható adót, de a híreket véletlenül, vagy készakarva, mert nem volt szenilis, teljesen összekavarta. Minden igaz volt, de nem ott és nem azzal történt, amit elmesélt a hírekből. Szóval nagyanyám halála után nagypapa minden délben átjött hozzánk. Nancyval kettesben megebédeltek, ebéd után szundítottak egyet. Este az egész család együtt vacsorázott, erről nem illett lekésni csak nagyon nyomós indokkal. Azután leültek édesapámmal rablóultizni tízfilléres alapon. Én ilyenkor Nancynak drukkoltam. Nem véletlenül. Általában apám nyert, mert ő számolta egyedül a lapokat, mi ment ki. Izgalmassá a játékot viszont nagyanyám tette. Teljesen kiszámíthatatlanul játszott. Így aztán megnyert játszmákat, amelyeket csoda volt megnyerni, és elvesztett játszmákat, amelyeket szinte lehetetlen volt elveszteni. Ha apám partnere volt, rendszerint nagyon kikapott, mert mindig azt a lapot hozta, amelyet nem lett volna szabad kijátszania. Hogyan tudta ezt olyan jól kiszámítani, hogy egyszer se hibázzon, máig sem tudom. Az öregek elkártyáztak nyolcig, fél kilencig, ekkor szóbakerült a kiskanál. Nancy és Kálmán nagypapa úgy összevesztek, hogy az már a becsületsértést súrolta. Nagyapám felkelt, hazament. Másnap mindez pontosan ugyanígy folytatódott. Mondtam már, nem értem az öregeket…

/Egyszer kifaggattam Nancyt, mi van a kiskanállal? Elmesélte. Amikor apám és anyám randevúzni kezdtek, apám szülei zsúrt adtak. Amelyre későbbi anyám is meg lett híva. A meghívóra azt írták: senki ne hozzon semmit, minden lesz, csak az ezüst kiskanalát hozza mindenki magával, mert abból kevés van. Anyámnak nem volt kiskanál… Ez borzolta a kedélyeket ötven évvel később. Továbbra sem értem az öregeket…/

Már írtam, nagyapám szenvedélyes Fradi drukker volt. Ha a TV meccset közvetített, mindig átjött és apámmal, nagyapámmal együtt néztük meg hármasban. Anyám ilyenkor ideges volt, mert nagyapám rágyújtott a pipájára, és amikor Albert Flórián mellérúgta gólhelyzetben a labdát, felugrott és elkiabálta magát: Barha!!! (ez a barom és a marha összevonásából származott nagyapám szerint, a későbbi etimológusok kedvéért írtam le) a pipa persze kiesett a szájából, a parázs szétszóródott a szőnyegen. Anyám szaladt a seprűvel, lapáttal, hogy mentse, ami menthető. Később egy rossz szőnyeg lett rendszeresítve meccsnézéshez.

Ha már apai nagyszüleimről írok, muszáj megemlékezni a mátyásföldi bikavérről, amelyet Stefi nagymama készített. Karácsonykor hozta általában a csodálatos, mélypíros, pálinka erősségű meggybort. Mi gyerekek, sajnos csak a nyelvünket dughattuk bele, pedig finom volt.

Korábban azt írtam, Stefi nagymama ritkán jött át. Volt egy időszak, amikor nem volt így. Mikor megszületett Petike, első dédunokája, gyakran meglátogatta. Mindig hozott neki egy hatalmas őszibarackot. Ez emlékezetes nekem, mert Petike kiegészítésül tápszert kapott, az akkor divatos ADAPTA-t. Én főztem neki, amíg Gitta szoptatta, aztán én etettem volna kiskanállal. Nem szerette. Ha tehette, kiköpte. Stefi nagymama, akkor már dédnagymama, őszibarackját viszont igen. Teaszűrőn átpréselve adtuk neki. Előttem a két tálacska. Az egyikben tápszer, a másikban őszibarack. A barackot megette, a tápszert kiköpte. Nem volt könnyű kicselezni, hogy ne tudja, kiszámolni mikor kap tápszert, mikor őszibarackot.

Nagyapám reggelente megivott egy pohárka szilvapálinkát reggeli előtt, eleinte Csongor szivart szít, később egész nap pipázott. Vagy csak szájában volt a pipa? Ki tudja. Szerintem még ma is élne, ha szilveszterkor nem esik ónos eső. Azon a tragikus szilveszteren átjött a családdal együtt tölteni a szilvesztert, túl a kilenvenen. Éjfél után bátyámmal haza akartuk kísérni. Nem engedte. Ő még nem olyan öreg. Hazafelé elcsúszott és olyan szerencsétlenül összetörte magát, hogy két nap múlva meghalt. Isten nyugosztalja szegényt.