Újrakiadás – 1985. november – Nagyapa: A családi szó Bridge iskolája. II. Lecke.

A családi szó Bridge iskolája. II. Lecke.

Lapunk előző számában megismerkedtünk a Bridge játék szabályaival. Ebben a leckében a licit és a lejátszás néhány taktikai kérdésével foglalkozunk. 

A licit meghatározott beszélgetés a párt alkotó játékosok között. A pár tagjai egymás lapját nem ismerik, lapjuk űtőerejéről, az elosztásról egymást tájékoztatniuk kell. Ennek során meg kell állapodniuk az aduszínben és a felvételhez szükséges vagy elérhető legmagasabb szintben. 

A licit során nem mondhatunk mondatokat, csak 15 szót használhatunk. Ezek:

  • a számok 1-től 7-ig
  • a kártya 4 színe + a szanadu
  • passz, kontra, rekontra

Minden egyéb megjegyzés vagy gesztus tilos, érvénytelenné teszi a licitet.

Minden játékos addig licitálhat, amíg az utána következő játékosok – hárman – pssszal le nem zárják a licitet.

Ezek a korlátozások avval jártak hogy különböző licitrendszerek alakultak ki. Leckénk a Családi Szó olvasótáborában kialakult eredeti Culbertson rendszert, annak számítási módját ismerteti. Meg kell jegyezni hogy vannak komplikáltabb számításokon alapuló licitrendszerek is. A Culbertson licitrendszer trikkszámításon alapul. Trikket érő (:általában biztos ütést jelentő:) figurák:

  • 1 trikket ér: ász, mariázs (:király+dáma:), király az ász mellett, színhiány
  • 1/2 trikket ér: király, dáma az ász mellett, szingli (:egy van csak a színből:)

Az indításhoz szükséges trikkerő: 2 és 1/2. Ha a lapban van ötös szín, ezt kell bemondani, ha nincsen ötös szín, akkor 1 szanaduval kell indítani. A 2 és 1/2 trikket azonban a partnernek jelezni kell. Kivételesen 2 trikkre is lehet inditani, ha az adunak ajánlott szín pl. 7-es vagy 8-as.

A partnernek jeleznie kell, ha segítőlapja, vagyis legalább 1 és 1/2 trikkerős lapja van. Ha megfelel az ajánlott szín, akkor a bemondást 1-el emeli. Ha nem felel meg, mert gyenge az ajánlott színben, de van saját ötös szine, akkor azt licitálja. Ha nincs megfelelő saját szine, akkor 1 szanadu bemondással jelzi, hogy legalább másfél trikkje van.

Speciális esete a licitnek a szlemmlicit. Erre akkor kerül sor, ha az indítónak legalább 4 – 4 és 1/2 trikkerős lapja van. Ilyenkor a szükségesnél eggyel többet mond, ezzel jelzi, hogy kis vagy nagyszlemmet, de legalább a gémet teljesíthetik. Szlemmlicit esetén a segítő partner a licitet nem zárhatja le. Először arra válaszol, hogy az ajánlott szín neki megfelel-e, azt emeli. Azután történik az ászok bemondása, az emelések során. A színhiány az ásszal egyenértékű, tehát licitálja azt a színt is, amiből egy lapja sincsen, tehát a szín aduval üthető. Ha már semmi mondanivalója nincsen, szanadut mond, a befejezést az indító partnerre bízza.

Előfordulhat, hogy zárólicitet alkalmazunk. Erre akkor kerül sor, ha erős és hosszú szín van a kezünkben, pl. 8 lap egy színből ász és király vezésével. Ez önmagában is 8 valószínű ütést jelent, de az ellenfél által játszott más aduszín esetén a várható színhiány miatt számunkra nem biztosít ütést. Ezért magasan indítunk – általában 4-el – és akadályozzuk, hogy az ellenfél a nála lévő, de két partnernél megosztott jobb lapját kilicitálja. Így megéri akkor is, ha esetleg egy-két bukással jár, mert a partner lapja nem sok trikk erős. Kellő trikkerő esetén természetesen a partner adhat szlemmlicitet.

Nem ritka eset, hogy lapunkban megvan az indításhoz elegendő trikkerő, de megjátszható hosszúságú színünk nincsen. Ezt 1 szanadu indítással adjuk partnerünk tudomására, keresve a színjátékra alkalmas aduszínt. A partnernek ezért licitálással jeleznie kell, ha legalább ötös színnel rendelkezik. Ha neki is trikkerős lapja van, akkor a szlemmlicitnél említett módon licitál. Gyenge lap esetén – ha nincs 5-ös szine, csak akkor passzolhat, ha az ellenfél licitált vagy neki egyetlen trikkje sincsen. A szanadu játék mindig rejt magában kockázatot, mert ha nincsen adu, az ellenfél a hosszú színét szabadon lejátszhatja. Ebben az esetben az ütés egyszeri átvétele nem elég, mert az ellenfél más színben ütni tud, szabad színének a kis lapjait is lejátszhatja. Ezért szükséges hogy legalább 2 fogásunk legyen. Ha csak ászunk van, kell mellette legalább 2 kis lap. Ez azért fontos, mert az ellenfél színét kétszer kihagyva, csak harmadszorra ütünk az ásszal. Ha a továbbiakban a szabad szin birtokosát a beütéstől el tudjuk zárni, társa már a szabad színben aligha tudja az ütést átadni. 

Kedves olvasónk!
Ezek voltak a licitálás legáltalánosabb elvei. Következő leckénkben még a kontralicit jellegéről, a játék és ellenjáték néhány taktikai kérdéséről fogunk írni. 

Újrakiadás – 1995 – Németh Kati írása

Mikor legközelebb ránéztem az órámra furcsamód pont annyi idővel mutatott többet, mint
amennyi eltelt. S habár várakozásom ellenére volt e pontosság, nem keltett különösebb
riadalmat, csupán értetlenséget. Hiszen du. fél hatkor a Deák téren időutazáson vettem részt.

A gimnázium első osztálya, vagyis hogy inkább csak a hangulata. Az angol órák. Persze mára
nem maradt meg semmi. Vagyis dehogy. Zoli. A novella, a galambok odafelé, reggel persze
hogy még ma is látom őket, visszafelé már nem, igaz akkor sem. A plátói szerelem, melynek
megtestesítője voltam; az igazán gyönyörű szenvedés, pont az a fajta, melyet az ember csak
utólag ismer (f)el. Az amelyik elmúlik fájdalom nélkül, s mely mégis újra és újra átvérzi az életem szövetét. Poszterbolt, ajándékvásárlás, az utolsó nap és a búcsúzás. Valami Micimackó is rémlik meg a Zabhegyező. A cím és a telefonszám, melyen elérhető, majd a sors ökölcsapása az arcomba, és hosszú csönd.
Egészen fél hatig, vagyis a Deáktérig; és kezdődik elölről minden, az írás, az első év, a plátói szerelem, persze az a fajta, amelyet az ember csak utólag ismer fel. Puszi van, elválás van, de
búcsú nincs, se cím se telefonszám.

És pont annyi idő telt el. Habár az időutazás nem fantazmagória.

N.K.

Újrakiadás – 2004 ősz – Nagyapa: Szeptember – kezdődik az iskola

Szeptember – kezdődik az iskola

Dédunokáim ismerkednek az iskolával, sőt Máté már a középiskolába készül. Szilvia után most Fannika kezdi az iskolát, most lett elsős, Petra jövőre lesz.

Én – milyen régen volt – nyolcvanhét éve kezdtem és rögtön érettségi vizsgával. Ugyanis még csak decemberben lettem volna hatéves, de szüleim úgy gondolták, jobb ha korán kezdem. Elvittek a Rökk Szilárd utcai elemi iskolába, ott az igazgató beszélgetés után azt mondta, érett vagyok, legalábbis az iskolára. Ezt később tizenkét múlva ismételték meg a Horánszky utcai reáliskolában. De akkor már az életre nyilvánítottak érettnek.

Az első elemiben csak az énektanítóval volt problémám, illetve ő neki velem. Úgy látszik már akkor is baj volt a fülemmel, mert azt mondta, botfülem van. De belátó ember volt, mert azt mondta ő is megadja a jó jegyet, ha csak tátogok hang nélkül amikor a többiek énekelnek. Így lett belőlem kitűnő énekes.

Gyermekeim később szintén megismerkedtek az iskolával. Miki fiam egyszer nagy csodálkozást keltve intőt hozott, mert az üzenőfüzet szerint „az órán evett”. Ez itthon nagy csodálkozást keltett, mert Miki nagyon rossz evő volt, anyjának és az Ominak úgy kellett belediktálni az ételt. Omi még az iskolába is elment és a tanítónak megköszönte. Ha már otthon nem akar enni, hát itt egyen.

Péterrel történt az első osztályban: Az írást úgy kezdték tanulni, hogy először párhuzamos vonalakat és köröket kellett a füzetbe rajzolni. Péter gyorsan befejezte, de amikor a tanítónéni megnézte, azt mondta, Peti, ezek között nincsen egy jó sem. Péter: De llonka néni, tessék jól megnézni, lehetetlen, hogy a sok között ne legyen legalább egy jó.

Emlékszem Zsuzsi első napjaira is az iskolában. Az egyik órán felkelt és sétálni kezdett az osztályban. A tanítónéni rászólt: Mit csinálsz, miért sétálsz? Zsuzsi nem jött zavarba, nyugodtan felelte: Mert már ültem eleget.

Mindnyájan kijárjuk az iskolát az élet iskoláját is. A jövendő iskolásoknak, most kezdőknek és folytatóknak sikeres vizsgát kívánok.

Újrakiadás – 2004 ősz – Dr. Horváth András: Kedves Nagyi

Kedves Nagyi!

Bevallom, amikor 7 évvel ezelőtt beleszerettem Katiba és elkezdtünk járni egymással, nem gondoltam bele egy cseppet sem, hogy Katinak kiterjedt rokonságával is meg kell ismerkednem, mint minden pasi, engem is csak maga a nő érdekelt. Éppen emiatt kissé idegenkedve fogadtam Kátya azon igényét, hogy ismerjem meg a nagyszüleit, majd az egész családot. Egy 22 éves fiatalembernek, amilyen akkor voltam, bőven elég volt megbirkózni azzal a feladattal, hogy megbízzanak bennem valamennyire a leányzó szülei :), így ez a második lépcsős kihívás szinte mission impossiblenak tűnt. Azonban egy szerelmesnek semmi nem állhat az útjába, így belevágtam.

Soha nem felejtem el azt az első találkozót. Meghallgattam nagyapa verseit és kezdtem feloldódni, hogy menni fog ez, mint a karikacsapás, és akkor megtörtént az, amitől legbelül feszengtem :). Amíg Nagyapa Katival a konyhába vonult a mindenki által ismert műanyag dobozok halmaiért, Kati nagymamája, a család nagyija mosolyogva rám nézett, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megkérdezte:

– Aztán mikorra tervezitek az esküvőt?
… … … ……….

Kedves Nagyi!

Erre a kérdésre ma már tudok válaszolni, és bele sem pirulok, mint hajdanán. Mert nincs nálam boldogabb pasi a Föld nevű bolygón, hiszem megkaptam a hőn áhított szerepet: eljátszhatom az álompasi, álomférj és remélhetőleg álomapa projektet Németh Katalin mellett. Ugyanis IGENT mondott. Mindezek miatt a mai állapotok alapján válaszolok, bár hét év késéssel: 2005. április végére, vagy május elejére tervezzük.

Nagyon remélem, hogy onnan föntről, a túloldalról ugyanolyan boldog ettől a választól, mint amilyen boldog én vagyok Kati igenjétől.

Köszönettel,
Dr. Horváth András

Kedves Nagyapa és család!

Németh Katalin és Dr. Horváth András ezúton értesítjük a CSALÁDI SZÓ olvasótáborát, hogy 2005. tavaszán összeházasodunk.

Esküvőnk kizárólagos médiatámogatója az CSALÁDI SZÓ, amely az eseményekről a továbbiakban részletes tájékoztatást ad.

Újrakiadás – 2001. május – Gonzlik Kati néni: Fényképek Autós kalandok 1.

Nagymama testvéréről, Gonzlik Karcsi bácsiról nincsenek emlékeim, talán fényképen sem ismerném fel, bár biztosan találkoztam vele. Feleségéről, Kati néniről sem sok, aki Karcsi bácsi halála után részt vett pár “családi ünnepélyesen” és írásaival gazdagította alkalmanként a családi újságot is. Ebben az újrakiadásban álljon itt tőle egy cikk, amely családunk többi tagjához is kapcsolódik.

Fényképek Autós kalandok 1.

Anno dacuma, jó néhány évvel ezelőtt több évi sporólás plus 4 évi várakozás után megkaptuk első kocsinkat. Szép világoskék szinű TRABANT autót. Választani persze csak egy sżínből lehetet, de ez nem rontotta örömünket. Kis családom szörnyű izgalomban égett, legfőképpen én, mert az autóban gyönyörködni mindenki tudott, de jogosítványom csak nekem volt mert Karcsikám utálta ha valaki Őt oktatni akarta.

A kocsi megkapása előtt 2 évvel szereztem meg a jogsit mindössze 30 órás gyakorlattal egy 3 seb.váltós Mocskvics kocsin, a mi autónk pedig 4 sebességes TRABANT volt kormány váltóval. Férjem nyugtatott, könnyű volt neki – született ezermester lévén – a kisujjában volt az egész, ráadásul papír hiányában nekem kellett vezetnem. Minden esetre Ő mellettem ült és barátaink előttem haladtak segitségül, így került a kocsi a lakásunk elé a Thököly útra a Csepeli Szabad-Kikötőből. Hogy közlekedhessek a városban, esténként munka után férjemmel közös 2-3 órás gyakorlatokra mentünk és elkezdődtek vitáink a vezetés ill. a kocsi miatt, ami jó néhány évig tartott. /egy év mulva megszerezte a jogositványt és akkor már én is tromfolhattam/

Azt hiszem bizonyos családoknál a kocsi vitákat – a kártya viták helyettesítik. De az ember végülis mindkettőbe megedződik. Talán 2-3 esti gyakorlat után, mely biztos nem vált a dicsőségemre, az a megtisztelés ért minket – már nem emlékszem, hogy a szülők, vagy Péterék félkérésére – hogy pár nap mulva történő esküvőjükre ill. a DÍSZEBÉDRE én vigyem Őket. Egy frászba voltam a felelősség /addig még a gyerekeket sem szállítottam/ az időpont és az útvonal miatt, mert a déli órákban a forgalmas Baross u.-Belváros útvonalat kellett kétszer megtenni a kocsival, benne utasokkal, amit végülis sikerrel véghezvittem.

Akkori tettemre még ma is nagyon büszke vagyok /hol volt persze még a mai forgalom/ azóta is folyamatosan baleset nélkül vezetek és csak remélni merem, hogy Péter és Gitta is csak a szépre emlékezik. lzgulni ha izgultak – talán – másmiatt volt okuk.

Budapeșt, 2001. május 8.
G. Kati néni

Újrakiadás – 2000 karácsony – Niki: “Intenzív” tudósítás II.

“Intenzív” tudósítás II.

Azok kedvéért, akik nem tudhatják, 1994-ben írtam az I. részt a Szabolcs utcai kórház kardiológiai intenzív osztályáról. (Zsuzsi még további VIII folytatást remél, a hat éves ciklusidőt figyelembe véve.)

Érdemes volt visszalátogatni, a fejlődés szembeötlő. Már a fogadtatás is egész más volt. Nem kellett a saját lábamon bekutyagolni, helybe jöttek értem autóval. A gépkocsivezetőt sem kellett a megkülönböztető jelzés használatára utasítanom, mint egyes szegény minisztereknek, és Trabantot sem gázoltunk út közben. Az autóban külön fehér köpenyes hostess leste minden kívánságom. (Pl., hogy kérek-e a nyelvem alá nitroglicerint.)

A kórház megújult, amióta nem láttam. Igaz, az épületek ugyanolyan kopott, koszos-szürkék voltak, de pl. a neve teljesen új lett.

Az ellátás kitűnő volt! A la carte választhattam kacsa, ágytál, infúzió, vagy vérvétel között. De pl. liba már nem volt. Enni nem ettem, ezért ágytálat sem kértem. Így megdőlt egykori jánoshalmi katonaorvosom – ahol 57mm-es könnyűlégvédelmi tüzér voltam – elmélete, miszerint enni kell, de sz…ni muszáj. (Azok kedvéért, akik nem voltak katonák, az 57 mm nem a tüzér magassága, hanem a löveg ürmérete volt.). Vérvételt pl. kérés nélkül is csináltak, és repeta is volt.

Egyedül a társaság volt csapnivaló. Az intenzív osztályon csupa szótlan-sótlan, hallgatag, magába és a cellájába zárkózó ürge volt. Semmi dumaparti, viccmesélés, vagy hasonló, csak néha hallatszott egy-egy jajkiáltás, vagy halálhörgés és aztán a csend. Dög unalom.

A koszorúér tágitás nem egy nagy kunszt, mindenkinek tudom ajánlani. (Azok kedvéért, akik nem orvosok a családban, az érfalban nincs ideg, ezért nem érezni semmit.) A műtőbe eljutás és az utókezelés rosszabb volt, mint maga a beavatkozás. Ugyanis a hideg udvaron keresztül, talpig egy szál lepedőbe öltözve toltak át az egyik épületből a másikba. Ezt mínusz 15 fokban is így csinálják? – kérdem a műtőst. Nem! – válaszolja, olyankor a műtősök kabátot vesznek, mert hideg van.

Az utókezelés a katéter bevezetési pontjának reparálása volt. Ennek lényege, hogy erős szorító kötéssel zárják el az éren a vágást, nehogy vérzés keletkezzen. Ezt a műveletet egy satuval végzik. Nem vicc, a pácienst – a továbbiakban munkadarabot – ráfektetik a satu egyik pofájára, a másik pofát pedig szoros csavarkötéssel rászorítják a munkadarabra, pontosabban a vágás helyén a sebre. (Azok kedvéért, akik a családban nem gépészmérnökök, laza kötés a gépészetben az, amikor a csavaron annyit húz az ember, amennyit bír, szoros kötés az, amikor az ember annyit húz, amennyit bír, és utána még kettőt.) Én munkadarabhoz méltatlanul ordítottam. Még szerencse, hogy egyéb megmunkálási művelet (reszelés, fúrás, fürészelés) már nem következett, fél óra múlva szabadultam.

A vicc az, hogy ha nem vagyok elég éber, ezt kétszer végzik el rajtam! Az érfestést az egyik nap, a tágítást a másik nap végezték, mert közben egy konzílium döntötte el, hogy tágítanak, vagy bypasse műtétet javasolnak. Az érfestés napjának estéjén egy buzgó ügyeletes segédorvos be akart fogni a satuba, de egy rögtönzött konzílium – ez a segédorvos, egy tökös nővér, és a beteg részvételével zajlott – a beteg javaslatára úgy döntött, hogy megvárjuk a másnapot, hátha kell még az a lyuk valamire. Kellett.

Másnap úgy döntöttek, hogy egy ilyen izgága beteget nem tűrnek tovább az intenzíven, meg én is untam már, hogy ingyenes terápiás tanácsokat adjak segédorvosoknak, ezért közös megegyezéssel elváltunk egymástól.

Január közepén megyek vissza izotópos terheléses EKG-ra. Majd meglátom, mit tehetek akkor értük.

2000-12-22
Niki

Újrakiadás – 2005 karácsony – Lelkes Virág: MIRR-MURR TÖRTÉNETE

MIRR-MURR TÖRTÉNETE

Vágtázó autók elől gyakran menekülünk a Kecske utca csendes, nyugalmat árasztó kertes házai közé. A Nagyszombat utca emelkedőjén feljutva, a hangulatos “kis tér” a néhai Bagaméri fagylaltos színtere volt. Gábor, a férjem, még kisgyermekként, leste itt a mindennapos filmforgatásokat. Később gyermekeinkkel gyakran mulattuk itt az időt.

A múlt már csak emlékezetünkben és a fényképeken van jelen. A kopott hintáknak, a kőpadkás homokozónak és a pingpongasztalnak hült helye. A játszóteret felújították, ezek a játékok már idegenek számunkra. A gyerekek lassan felnőnek, de valahányszor elmegyek a játszótér mellett, visszaemlékezem a múltra. Ha tovább haladunk a Kecske utcán, a telefonfülkével szemben a híres építész, Makovecz Imre háza látható. Nemsokára eljutunk a Kecske utca kissé göröngyösebb részére, és balra, a Bécsi út felé haladva, az új házak mellett lebontásra váró, romos épület található. Fák, bokrok, félig lebontott kőkerítés, üres, eldobált konzervesdobozok, – és cicák, cicák! Aki gondoskodik róluk, eteti őket, ha kell, akkor orvoshoz viszi, az a környéken lakó Mária néni és barátnője. Mária néni közel van a nyolcvanhoz. Lesznek-e majd olyanok, akik felfigyelnek példájára, állatszeretére?

Egyik nap férjem, Gábor, gyermekeinkkel sétált, és a romos háznál megpillantott egy apró, zsemlyeszínű, tigriscsíkos kiscicát.
– Ott egy zsemlyecica! – mondta férjem. Fanny azt kérdezte: Megsimogathatom? – Persze! – hangzott a válasz. Szilvia is odament és felemelte a cicát. Apró kis karmai beleakadtak a pulóverébe. Talán nem volt véletlen, mert ezután már nem is akarta elengedni őt a cica. Érezte kisugárzását, állatok iránti szeretetét, biztonságot adó nyugalmát.
– Hazahozhatjuk?! – hívtak fel mobilomon a gyerekek, miközben vásároltam. Mire kiértem az Újudvarból, már ott álltak a hátsó bejáratnál. Mirr-Murr /vagy rövidebben Mirci/ ártatlanul, kérdően nézett rám két kis üveggolyóhoz hasonlító kék szemecskéivel. Átvettem Szilvitől és gyengéd mozdulattal kabátom alá csúsztattam. Éreztem kis teste melegét és puha bundája alatt szíve dobogását. Megborzongtam, és átéreztem, hogy ezért a kis életért ezután én vagyok felelős. Másnap állatorvoshoz vittük, ő ránk bízta a döntést, azzal, hogy a cicát már mamája nélkül is fel lehet nevelni.

Jó érzés tudni, hogy megmentettünk egy cicát a hideg és a betegségek, netán egy rohanó autó kerekei elől. Azóta is a család kedvence, mind az öten nagy szeretettel neveljük.

Kisebbik lányunk, Fanny, megállapította:
– Anyú, mi már hatan vagyunk!

Rusovszkiné Lelkes Virág

Újrakiadás – 2005 tavasz – Lelkes Kati: Élet iskola

Nagypapa írta őszi számban, hogy mindenkinek ki kell járnia az iskolát, sőt az élet iskolát is. Így van! Mi is mennyit töprengünk, hogy hová menjen óvodába, merre vigyük iskolába a gyermekünk. Érdeklődünk, tudakozódunk, információt és nézetet cserélünk ismerősökkel, barátokkal. Mert mindenkit foglalkoztat, mert fontos. Mi is fontos? Elsősorban, hogy minél kevésbé sérüljön gyermekünk. Mert tudjuk, hogy nekünk mi okozott nehézséget, mi hagyott bennünk nyomot, esetleg olyat, amitől nem tudunk szabadulni. Mi szülők szeretnénk megmenteni gyermekünket a sérülésektől, mindattól, amit mi rosszként éltünk meg. Persze így is jut neki bőven, sőt legtöbbször tőlünk, szülőktől. Tudjuk, hogy nem lehet mindentől megóvni és nézetem szerint nem is szabad, mert a nehézségekre, problémákra szükség van. Azt viszont szeretnénk, hogy a problémák jelentkezésekor lélekben megerősödve tudjon szembe nézni velük. Tehát mindig az élet és lélek korának megfelelő problémával találkozzon, hogy azon sikeresen túljutva jellemében, önmagában megerősödve mehessen tovább. Ezért, most elsősorban azt tartjuk fontosnak, hogy biztonságban érezze magát mindkét gyermekünk, hogy mi stabilan a rendelkezésükre álljunk, hogy biztonságban érezzék magukat a nagyobb családban is. Miközben a gyerek mozgási körét bővítjük próbálunk arra figyelni, hogy mi a gyerek igénye, mire látjuk érettnek és mire nem. Mi az ami a valóságos igénye és mi az amit a külvilág divatja hoz el igényként, ami ha a szívünkre tesszük a kezünket akkor érezzük, hogy az inkább a mi igényünk, mint a gyermeké.

Most ebben az életszakaszban így látjuk. Biztonságban érezze magát velünk, a tágabb családban, óvodában, iskolában és később a világban.

Közben pedig sokat gondolok arra, hogy amikor majd visszanézek- remélem elmúlt 80 90 évemre, mit fogok mindebből látni. Fontos volt-e mindezen annyit vívódni. Igazi probléma volt-e az óvoda iskola választás, vagy az egzisztencia megteremtése? Érdemes volt-e az élet hozta feladatokat olyan komolyan venni. Hogy ezeken való munkálkodásaim közben nem szaladtam-e el valami fontosabb mellett. Nem valami más feladaton kellett volna-e annyit dolgoznom mint a mindennapok apró-cseprő eseményein.

Sikerült-e a hétköznapi hajszában a lényegre figyelni? Sikerült-e úgy élni, hogy a feladatok elvégzése közben sem tévesztettem szem elől a legfontosabbat?

Hiszen ha elmegyünk innen, itt marad minden. Az összes probléma, akadály és feladat, sőt még a testünk is.

Akkor mi az, ami megmarad? Mi az, amin igazán érdemes dolgozni? Azt gondolom, hogy a szeretet. Ez az egyetlen, ami megmarad. Égen és földön egyaránt. Itt is marad és magunkkal is visszük mikor mennünk kell. Ezért ez az egyetlen, amibe érdemes energiát és időt fektetni. Úgy szeretni egymást és gyermekeinket, hogy szeretetünk biztonságot adjon és megsokszorozza önmagát. Mert szeretetünk tovább él gyermekeinkben, és nemcsak az irántuk érzett szeretetünk, hanem az a minta is ahogy másokat szerettünk. Mikor csöndes pillanataimban magamra tekintek, látom van még feladatom és tanulnivalóm az élet iskolájában.

Újrakiadás – 2005 tavasz – Gitta mama: Emlékek, Hóvirágos vértesi túra

Korábban elkezdtem egy sorozatot (egészen 2 részig jutottam …) Újrakiadás címmel, amelyben korábbi cikkeket terveztem közreadni. Most, hogy apa (Niki) beszkennelte a régi papír kiadásokat és olyan családtagoktól látok cikket, akik egy kézen megszámlálható cikket írtak a papíros Családi Szó története során, úgy döntöttem, hogy folytatom a sorozatot úgy, hogy minden családtagtól (akitől találok) legyen egy újrakiadás. Íme Gitta mama 2005. húsvéti számban megjelent cikke.

Emlékek
1983. március 12-13. Hóvirágos vértesi túra

Mindnyájan együtt voltunk!

Szárliget állomásról indultunk. Az állomáson bélyegzés – hideg, tiszta napsütésben. Azon az útvonalon mentünk visszafelé, amelyen két, három vagy négy évvel ezelőtt Péter vitt bennünket végig a Vértes gerincén, a Mária szakadékon végig. Az állomástól elindulva a falun visszafelé a fateleptől – át a szántóföldön, elértünk a “buszos” falatozóig, innen ráfordultunk a szilvás útra – az út szélén csodálatosan ragyogó, duzzadó barkákat láttunk.

Aztán következett a Mária-szakadék, amelynek a vége után zsombékosabb, füvesebb területen keresztül jutottunk a nyírfákkal is kedveskedő erdőben fel Vitány várába. Fehér kövekből épült, romos vár – de uralja a környéket. Két félköríves ablakmaradványa még van. Zoli leugrott az egyik részen – alatta 20 méteres szakadék – de a szélén megállt!

A nap felé néző lejtőn letelepedtünk – kifejezetten melegen sütött, cirógatott a nap. Katicabogárka, bodobács, pókocskák és a som sárga kis virágjai – mind-mind áprilisi hangulatot keltettek.

Innen ment el egyedül tájolóval, térképpel, két nagy szelet kolbászos kenyérrel a két fiúnk előre.

A hegyoldal teli kis hóvirágokkal.

Elindultunk tovább – lefelé menet annál a forrásnál pihentünk meg, ahol tavaly ősszel volt az Olajmunkás Kupa tájékozódási futóversenye (két hatalmas taplógomba!).

Most is sütött a nap, de nem volt friss szénaillat, nem volt kullancs, csak egy hatalmas hóvirág-bokor. Itt tovább haladva elmentünk a tájékozódási pont mellett – a víztócsák tetején fehér jégréteg ropogott a gyerekek cipőorra alatt.

Befordultunk az erdei ösvényre, még mindig a kék jelzésen elértünk a Mátyás kútig.

(Valahol még az út elején pihenőt tartottunk egy elhagyatott kis temetőben. Tucatnyi sír – harminc-negyven évvel ezelőttiek. Egy lassan szétmálló fakereszten pléh Krisztus – már felismerhetetlen arcéllel, nem is rozsdás, hanem megfeketedett fémtesttel. Hatnapos, ötéves kis halottak sírjai – rajtuk a hóvirág, amely nyilván minden tavasszal kivirít. A síremlékek felső keresztjei letöredezve, néhány sír már megsüllyedve. A csoportunk szétszóródva pihent, de kicsit mindenki csendesebb volt a szokottnál. Hét magyar katona 44-es sírja is volt ott, kissé oldalabbra – az utolsó hónapok harcainak áldozatai lehettek.)

A Mátyás-kút most hideg, szeles napfénnyel fogadott bennünket – nem mint legelőször. A fiúkról hír: itt jártak és a felső úton indultak tovább. Mi látszólag visszafelé indultunk el – tovább Várgesztes irányába. Az út még elég hosszú volt és nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nem izgultam Peti-Zoli miatt.

Fehér sziklák mellett vitt az ösvény, aztán kinyílt a hegyek között az út és megláttuk a vár körvonalait – olyan, mint egy nagy tégla. A falun végigvezetett az utunk – egyetlen régi házat sem találtunk. Valamennyi új, szépen karbantartott, tiszta, többször kétszintes, hivalkodóan gazdag – vajon hogyan élnek a gazdag kerítések mögött az emberek?

Amikor a vár felé fordultunk, a fiaim jöttek szemben velünk a napfényben talán még sohasem szerettem őket ennél jobban.

A vároldal szó szerint be volt borítva hóvirággal. Nagy fehér harangjai egymásra borultak. Zoli Ibolykát – a 16 km után! – felvitte a várhegy oldalán a meredeken – ők hamarabb megérkeztek.

A vár félig helyreállítva, nagy zöld cserépkályhás szobát adott nekünk. (Legközelebb le kell írni a várudvaron levő emléktábla szövegét!)

Ibolyka és én a kiadós vacsora-ebéd (estebéd!) után bebújtunk az ágyba – a három fiú még tett 6-8 km-es sétát. Ha nekik ez jó!?

Reggel csípős hideg – kifejezetten hideg – napsütésben indultunk Kőhányáspuszta felé. Ezen az úton igazi Vértest láttunk – szép ívű hegyoldal – teli hóvirággal – az ösvények szálerdőkbe futnak magas gyertyán, bükkfák között.

Kőhányás különös hangulatú – talán pannón? hangulatú kis település – de nem is a település a lényeg, hanem a környezet. Nem túl magas dombok, fenyőkkel, bokrokkal – oldalt valamilyen ásatásfélét is láttunk jobbról – aztán az összesen 8-10 házból álló kis falucska bejáratánál 1878-ban épült Esterházy kápolna – omladozó vakolatával, becsukott, bezárt ajtajával, vak ablakaival szomorú látvány. Előtte egy harangláb – a harangot 1948-ban öntötték újra – mellette kicsivel távolabb egy feszület – még odébb egy kútágasát vesztett kút maradványai – mindezt csodálatosan régi, nagy fák veszik körül és egy kis állóvíz, amelynek a tetejét vékony jég borította. A kacsázó kövek vagy a marék kavics mesebeli hangokat adott – a reggeli napfény, a csend és ezek a hangok! Felejthetetlen.

A házak gang, tornác nélküliek, de egy-kettő kitatarozva, rendbe hozva, de már csak városi emberek nyaralói – ott már csak egy-két ember él.

Kőhányáspuszta után a hegyekben a séta alatt két szarvas, két őzike vágott át az ösvényen elöttünk és a csodálatos bükkösben kilenc muflont láttunk elvonulni.

Kápolnapusztán már nem találtunk szinte semmit. A forrás megvan és még van egyetlen ház – de már pecsét sincs. A temető is pusztul. Német nyelvű sírfeliratok között voltak magyar nevek is – de eldőlve a fejfa, a pléh Krisztus még elhagyatottabb. Ennek a helynek már nem volt varázsa, csak szomorúsága.

Az út tovább vezetett – egy részén hosszan-hosszan erdőirtásban botorkáltunk, de a csend, a mélység, a napfény, a távolabbi hegyek körvonalai olyan meleg, kedves hangulatot teremtettek, mint legelső Vértes-kirándulásunk idején.

Gánt felé – hosszú – erdőben vivő utunk után egy nagy-nagy mező következett, a mező mélyén egy fehér templomtorony teteje látszott. Körös-körül olyan kisebb dombok, hegyek, mint egy-egy kenyércipó. A fiunk két lánnyal előrement – mintha nagytotálban láttuk volna őket. Körülölelte őket a mező, apró pontokként mozogtak.

A mező közepén egy zsombékos, mocsaras rét húzódott, ezen átevickéltünk és beértünk Gántra. Csendes, napfényes, tavaszi vasárnap-délutáni csend fogadott bennünket. A falu eléggé jellegtelen, bár a hegyek közötti völgyben úgy bújik meg, mint egy összegömbölyödő kisbárány.

Az autóbusz Gánt-Bányatelep felé vitt bennünket, de a 19 km-től elfáradva kis Virágszálam már nem látta a vörös földet, a föld testébe vájt bányakitermelést.

Zámolyon keresztül Székesfehérvár (lehangoló állomás), aztán haza, haza, haza!