Újrakiadás – 2005 tavasz – Gitta mama: Emlékek, Hóvirágos vértesi túra

Korábban elkezdtem egy sorozatot (egészen 2 részig jutottam …) Újrakiadás címmel, amelyben korábbi cikkeket terveztem közreadni. Most, hogy apa (Niki) beszkennelte a régi papír kiadásokat és olyan családtagoktól látok cikket, akik egy kézen megszámlálható cikket írtak a papíros Családi Szó története során, úgy döntöttem, hogy folytatom a sorozatot úgy, hogy minden családtagtól (akitől találok) legyen egy újrakiadás. Íme Gitta mama 2005. húsvéti számban megjelent cikke.

Emlékek
1983. március 12-13. Hóvirágos vértesi túra

Mindnyájan együtt voltunk!

Szárliget állomásról indultunk. Az állomáson bélyegzés – hideg, tiszta napsütésben. Azon az útvonalon mentünk visszafelé, amelyen két, három vagy négy évvel ezelőtt Péter vitt bennünket végig a Vértes gerincén, a Mária szakadékon végig. Az állomástól elindulva a falun visszafelé a fateleptől – át a szántóföldön, elértünk a “buszos” falatozóig, innen ráfordultunk a szilvás útra – az út szélén csodálatosan ragyogó, duzzadó barkákat láttunk.

Aztán következett a Mária-szakadék, amelynek a vége után zsombékosabb, füvesebb területen keresztül jutottunk a nyírfákkal is kedveskedő erdőben fel Vitány várába. Fehér kövekből épült, romos vár – de uralja a környéket. Két félköríves ablakmaradványa még van. Zoli leugrott az egyik részen – alatta 20 méteres szakadék – de a szélén megállt!

A nap felé néző lejtőn letelepedtünk – kifejezetten melegen sütött, cirógatott a nap. Katicabogárka, bodobács, pókocskák és a som sárga kis virágjai – mind-mind áprilisi hangulatot keltettek.

Innen ment el egyedül tájolóval, térképpel, két nagy szelet kolbászos kenyérrel a két fiúnk előre.

A hegyoldal teli kis hóvirágokkal.

Elindultunk tovább – lefelé menet annál a forrásnál pihentünk meg, ahol tavaly ősszel volt az Olajmunkás Kupa tájékozódási futóversenye (két hatalmas taplógomba!).

Most is sütött a nap, de nem volt friss szénaillat, nem volt kullancs, csak egy hatalmas hóvirág-bokor. Itt tovább haladva elmentünk a tájékozódási pont mellett – a víztócsák tetején fehér jégréteg ropogott a gyerekek cipőorra alatt.

Befordultunk az erdei ösvényre, még mindig a kék jelzésen elértünk a Mátyás kútig.

(Valahol még az út elején pihenőt tartottunk egy elhagyatott kis temetőben. Tucatnyi sír – harminc-negyven évvel ezelőttiek. Egy lassan szétmálló fakereszten pléh Krisztus – már felismerhetetlen arcéllel, nem is rozsdás, hanem megfeketedett fémtesttel. Hatnapos, ötéves kis halottak sírjai – rajtuk a hóvirág, amely nyilván minden tavasszal kivirít. A síremlékek felső keresztjei letöredezve, néhány sír már megsüllyedve. A csoportunk szétszóródva pihent, de kicsit mindenki csendesebb volt a szokottnál. Hét magyar katona 44-es sírja is volt ott, kissé oldalabbra – az utolsó hónapok harcainak áldozatai lehettek.)

A Mátyás-kút most hideg, szeles napfénnyel fogadott bennünket – nem mint legelőször. A fiúkról hír: itt jártak és a felső úton indultak tovább. Mi látszólag visszafelé indultunk el – tovább Várgesztes irányába. Az út még elég hosszú volt és nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nem izgultam Peti-Zoli miatt.

Fehér sziklák mellett vitt az ösvény, aztán kinyílt a hegyek között az út és megláttuk a vár körvonalait – olyan, mint egy nagy tégla. A falun végigvezetett az utunk – egyetlen régi házat sem találtunk. Valamennyi új, szépen karbantartott, tiszta, többször kétszintes, hivalkodóan gazdag – vajon hogyan élnek a gazdag kerítések mögött az emberek?

Amikor a vár felé fordultunk, a fiaim jöttek szemben velünk a napfényben talán még sohasem szerettem őket ennél jobban.

A vároldal szó szerint be volt borítva hóvirággal. Nagy fehér harangjai egymásra borultak. Zoli Ibolykát – a 16 km után! – felvitte a várhegy oldalán a meredeken – ők hamarabb megérkeztek.

A vár félig helyreállítva, nagy zöld cserépkályhás szobát adott nekünk. (Legközelebb le kell írni a várudvaron levő emléktábla szövegét!)

Ibolyka és én a kiadós vacsora-ebéd (estebéd!) után bebújtunk az ágyba – a három fiú még tett 6-8 km-es sétát. Ha nekik ez jó!?

Reggel csípős hideg – kifejezetten hideg – napsütésben indultunk Kőhányáspuszta felé. Ezen az úton igazi Vértest láttunk – szép ívű hegyoldal – teli hóvirággal – az ösvények szálerdőkbe futnak magas gyertyán, bükkfák között.

Kőhányás különös hangulatú – talán pannón? hangulatú kis település – de nem is a település a lényeg, hanem a környezet. Nem túl magas dombok, fenyőkkel, bokrokkal – oldalt valamilyen ásatásfélét is láttunk jobbról – aztán az összesen 8-10 házból álló kis falucska bejáratánál 1878-ban épült Esterházy kápolna – omladozó vakolatával, becsukott, bezárt ajtajával, vak ablakaival szomorú látvány. Előtte egy harangláb – a harangot 1948-ban öntötték újra – mellette kicsivel távolabb egy feszület – még odébb egy kútágasát vesztett kút maradványai – mindezt csodálatosan régi, nagy fák veszik körül és egy kis állóvíz, amelynek a tetejét vékony jég borította. A kacsázó kövek vagy a marék kavics mesebeli hangokat adott – a reggeli napfény, a csend és ezek a hangok! Felejthetetlen.

A házak gang, tornác nélküliek, de egy-kettő kitatarozva, rendbe hozva, de már csak városi emberek nyaralói – ott már csak egy-két ember él.

Kőhányáspuszta után a hegyekben a séta alatt két szarvas, két őzike vágott át az ösvényen elöttünk és a csodálatos bükkösben kilenc muflont láttunk elvonulni.

Kápolnapusztán már nem találtunk szinte semmit. A forrás megvan és még van egyetlen ház – de már pecsét sincs. A temető is pusztul. Német nyelvű sírfeliratok között voltak magyar nevek is – de eldőlve a fejfa, a pléh Krisztus még elhagyatottabb. Ennek a helynek már nem volt varázsa, csak szomorúsága.

Az út tovább vezetett – egy részén hosszan-hosszan erdőirtásban botorkáltunk, de a csend, a mélység, a napfény, a távolabbi hegyek körvonalai olyan meleg, kedves hangulatot teremtettek, mint legelső Vértes-kirándulásunk idején.

Gánt felé – hosszú – erdőben vivő utunk után egy nagy-nagy mező következett, a mező mélyén egy fehér templomtorony teteje látszott. Körös-körül olyan kisebb dombok, hegyek, mint egy-egy kenyércipó. A fiunk két lánnyal előrement – mintha nagytotálban láttuk volna őket. Körülölelte őket a mező, apró pontokként mozogtak.

A mező közepén egy zsombékos, mocsaras rét húzódott, ezen átevickéltünk és beértünk Gántra. Csendes, napfényes, tavaszi vasárnap-délutáni csend fogadott bennünket. A falu eléggé jellegtelen, bár a hegyek közötti völgyben úgy bújik meg, mint egy összegömbölyödő kisbárány.

Az autóbusz Gánt-Bányatelep felé vitt bennünket, de a 19 km-től elfáradva kis Virágszálam már nem látta a vörös földet, a föld testébe vájt bányakitermelést.

Zámolyon keresztül Székesfehérvár (lehangoló állomás), aztán haza, haza, haza!

Emlékek – Peti papa

Kedves Család!

Szeretnék Húgomhoz csatlakozni a szepezdi emlékek felidézésével. Édesanyánk kollégájáé volt egy kis nádtetős ház, és neki havi 2 Ft-ot fizetett, hogy egy hetet ott  tölthessünk. A megérkezésünk valóban regényes volt. Csak a címet tudtuk és azt, hogy az állomás közelében nádtetős ház a cél. Amikor Szepezd-Alsóhoz értünk, a szüleim úgy döntöttek, hogy ha nem mondta a kolléga, hogy több állomás van, akkor az elsőnél kell leszállni. Körülnéztem, és körben csupa új, cseréptetős ház volt. Rögtön visszaugrottam a vonatra a csomaggal, de Apám leszedett róla. Kiderült, nekem volt igazam, de csak késő délután jött a következő vonat. Így legyalogoltukaz egy vonatmegállónyi távolságot. Ekkor kapta utunk a “Teherhordók útja” nevet.

A templomhoz érve egy háromszögletű téren négy út indult négyfelé, mind a négy út “Árpád-vezér” út volt. Bármerre indultunk, a számozás sehogy sem stimmelt. Odamentem a kocsma előtt a lépcsőn üldögélő idős bácsihoz, megkérdeztem, milyen a Balaton. Azt válaszolta, hogy gyerekkorában egyszer volt lenn a parton, ami kb, 100 méterre volt. A keresett házra vonatkozó kérdésemre azt válaszolta, hogy éppen egy ház előtt állunk, amelynek kertjében található egy másik kert, és ott van a keresett kis ház.

Napi foglalatosságunk – mint ahogy erről Zsuzsi már irt – gombaszedés volt. Útvonalunk Szepezdi “S” betűs rét, Három-repce rét, “Kakás-nadrág pihenő”, “Ugatós kutya háza”, “Hajas-nyaf-út”. Rengeteg gombát szedtünk, olyanokat is, amelyek ma már csak ritkán láthatók. A körülményeknek megfelelően változatos volt az ellátás: reggel tojásos gomba, délben gombapaprikás, este rántott gomba. A helybeliek — látván, hogy a harmadik napon is életben vagyunk–, szintén szedni kezdték a gombát és a szüleim tanítgatták őket, melyik ehető. (Szeretném megcáfolni azt az aljas rágalmat, hogy a távozásunk utáni gombamérgezésekhez bármi közünk lett volna. Ha bűnöst keresnek, akkor a szép piros sátántinóru vagy a fehér-húsú gyilkos galóca a felelős.)

A tulajdonosnak volt egy kb. 7-8 éves lánya, aki folyton verekedett. Mi nagyok nem akartuk bántani, legfeljebb talicskáztattuk, hogy a  keze elfáradjon. Huligánnak hívtuk, de Édesapánk nehezményezte, hogy a házigazda lányát csúf szavakkal illetjük, ezért azt kérte, hogy nevezzük “Szepezdi bédekker”-nek, mert a faluban mindenkit ismert és a többség rokona is volt. Ezen aztán nagyon megsértődött, mert nem tudta, mi az a bédekker.

Balatonszepezdre nem lehet már ráismerni, de a kis ház (gyerekkorunk üdülőkastélya) megvan, rendbe hozták. Előtte a kút, amely a fürdőszoba tisztét töltötte be. Mellékletként ide másolom Gitta fényképét a kis ház 2016.10.06-ai állapotáról, amelyet egy Balaton-felvidéki kirándulásunkon készítettünk. 

Szeretettel emlékszem minderre …

Péter

Fekete pálya

2015-02-19 11.03.52Tegnap délelőtt szánkót kölcsönöztünk és szánkóztunk Annával és Áronnal. Anna persze inkább síelt volna, de ez nem újdonság. Áron férfihoz híven az elején kijelentette, hogy ő csak elöl hajlandó ülni a szánkón és “ő vezet”. Ezen persze Anna jókat kuncogott, mert abban merült ki, hogy fogta a szánkó kötelét, mint kormányt. Ahogy viszont az életben is szokott lenni, Anna nem ingatta meg Áront abban a hitében, hogy ő vezet, hanem mögé ült és a háttérből a lábával kormányzott 🙂

Áron még szánkozott volna, de egy óra elteltével vissza kellett vinni a kölcsönzött szánkót és igazság szerint rólam is csurgott a víz, miután 8-10 alkalommal felhúztam Áront a hegyre …

Ebéd után aztán  következett a tervezett fekete pálya síelés. Elmentünk autóval Areh-be, majd átsíeltünk Partizankara, ahol egy kellemes piros pályán síeltünk, majd továbbcsúsztunk Videcre a fekete pályára. Ezekről a pályákról az derült ki, hogy tényleg csak sílécen lehet őket megközelíteni, vagyis ügyelni kell arra, hogy legyen idő visszasíelni oda, ahonnan indultunk. Mi Videcbe 3 óra körül érkeztünk, a felvonók 3:45-kor zárnak, így nyugodtan felmentünk és kissé félve, de elindultunk óvatosan lefele a fekete pályán, amin aztán Anna is simán lesíelt (szerencsére nem volt jeges), így a kitűzött célt teljesítettük. Amikor azonban leértünk a pálya aljára láttuk, hogy nem megy a felvonó, gyűlnek az emberek. Ez 5 percig teljesen átlagosnak tűnt, de az emberek csak gyűltek és a felvonó csak nem indult. 15 perc után a kezelő motoros szánra ült és elhajtott felfele. Végül kb. 25 perc várakozás után indulhattunk fel. Mivel már 3:40 volt, reméltem, hogy szónak a többi pályának is, hogy menjenek 10-15 perccel tovább a felvonók, de ennek az ellenkezője történt. Mire felértük, a visszavezető út Arehba már le volt zárva. Már választásunk nem lévél Bolfenk felé kellett vennünk az irányt lécen, az autó viszont Arehban volt. Szerencsénkre Bolfenkbe érve pont indult a síbusz Arehba, így felpattantunk és visszabuszoztunk az autóhoz, sikeresen zárva ezzel a napot.

2015-02-19 19.54.41Amire még rájöttünk a mai napon a kalandok során az, hogy felesleges volt síbérletet vennünk összesen kb. 60ezer Ft-ért kettőnknek egy hétre. Ezeken a belső pályákon ugyanis nem voltak kapuk, senki nem kérte a bérletet (feltételezték gondolom, hogy az areh-i vagy bolfenk-i pályákról síelnek át, ahol a bérletet már úgyis megvették. Viszont ha az ember reggel felmegy Areh-ba a busszal (ami szintén ingyen van), majd onnan lesíel ezekre a helyekre (közben nem kellett felvonózni), akkor Videc tetején végezve le tud csúszni Bolfenkbe a kiindulópontra úgy, hogy bérletes felvonó nem járt aznap.

Este a családdal még lementünk a kabinos felvonóval Mariborba egy rövid sétára, majd vissza. A kabinban készült az alábbi “selfie”.

 

Síelés 2015 – Esti menet

Ma nem síeltünk napközben, hanem múzeumban voltunk, amit az interneten néztünk ki. A múzeum Maribor történetét mutatta be. Nem volt rossz, de kissé tulsúlyban voltak az I. és II. világháború eseményei, ami nem igazán gyerekes látnivaló. Valószínűleg csoportok szokták látogatni, nem lehet sok a betévedő turista, ugyanis a mi kedvünkért nyitották ki a termeket, kapcsolták fel a világítást és fűtést … Pár kép ami ott készült.

2015-02-18 12.25.19

kép 1 / 8

2015-02-18 19.36.59
Miután megebédeltünk Mariborban délutáni alvás következett kivételesen Annának is, ugyanis a pályák délután 4 órás zárása miatt nagy sielést már nem tudtunk volna csinálni, így a 6-tól 9-ig tartó esti sielés mellett döntöttünk. Ilyenkor csak Bolfenk van nyitva, de mint kiderült majdnem a teljes pályarendszer, így síelhettünk kivilágított piros és kék pályán is Annával. Kicsit hideg volt és a pályák is jegesek voltak, de azért majdnem két órát síeltünk Annával és kivételesen a végén ő mondta, hogy elfáradt. Csináltunk egy képet a kivilágított piros pályáról és Maribor esti fényeiről.

Síelés 2015 – folytatás

Maribor_palyakTegnapra Kriszti kissé jobban lett, Áron viszont elfáradt így a délelőtti síelés helyett bevásároltunk egy maribori bevásárló központban, kora délután pedig Annával kettesben mentünk síelni egy másik pályarendszerre. Mariborksko Pohorje síterep két nagy részből áll: Bolfenk (képen balra) és Areh (kép jobb szélén). Mi Bolfenkben lakunk, közvetlenül a felvonók tetejénél. A pályák  egészen Mariborig lemennek, de Mariborban lassan tavasz van, így az alsó pályák már nem üzemelnek, csak a fenti kék és piros pályák. Mi Annával viszont Areh felé vettük az irányt, ahol tavaly is sokat síeltünk. A csákányos felvonó mellett kék (15) pályán keztünk, majd felmenve a csákányos felvonón a másik oldalon található piros pályán síeltünk két kört (16). Ezután átsíeltünk a Pisker II-nek nevezett 6-os ülőlifthez, amit Anna már nagyon várt, ez ugyanis egy piros pálya egy nehéz, tavaly “fekete-pirosnak” elnevezett szakasszal, aminek tavalyi többszöri besíelésére Anna azóta is nagyon büszke (tavaly az első menetet ezen a szakaszon a hátán tette meg, így nagyon kellett győzködni, hogy újra megpróbálja, de annál nagyobb lett a sikerélmény).

2015-02-17 15.39.562015-02-17 15.40.29Szóval miután a 19-es kék szakaszon átsíeltünk, indultunk lefelé a felvonó aljához. Idén viszont további nehezítést kaptunk, mégpedig olyan ködöt, hogy kb. 5-6m volt a látótávolság. Azt, hogy hol a pálya csak onnan tudtuk, hogy amikor a széléhez értünk megláttuk a kijelölő karókat. Ahogy beértünk a ködbe Anna már kérdezgette, hogy “ez nekem biztosan menni fog”? De én bíztattam, hogy persze, főként azért, mert átléptük már a “point of no return”-t, vagyis kb. 50m-el a pálya közepéig leérő tányéros felvonó alját, vagyis választásunk már csak az volt, hogy lécen megyünk le, vagy nadrágféken. Végül szépen óvatosan lesíeltünk az aljára, ahol Anna kijelentette, hogy ő nem is tudja hol volt ebben a “fekete-piros” rész, ez egyszerű piros pályának tűnt. Egyébként az aljára érve én ijedtem meg kissé, ugyanis egy lélek nem volt, ahogy a pályán sem láttunk, és a felvonó sem látszott a ködtől, így egy pillanatra azt hittem, hogy a köd miatt egyszerűen nem vettük észre, hogy le van ma zárva ez a pályaszakasz (egy egyszerű táblával szokták jelezni a pálya közepén) és a felvonó nem üzemel. Szerencsére nem így lett. Ahogy a felvonó a felénél kiért a ködből, nagyon szép napsütés lett, akkor készítettük a jobb oldali “selfie”-t. Felérve síeltünk egyet a 22-es kék pályán, majd a tányéros felvonó aljáig (ez az a régi “csehszlovák” rugós-tányéros, így Anna a léceim között utazott), aminek mi voltunk az aznapi utolsó utasa, ahogyan a 22-es kék pálya felvonójának is, amelynek tetejétől csúsztunk vissza Arehbe, az autóhoz.

A 15-ös kék pálya besíelésekor láttuk, hogy idén működik Partizanka és Videc is, amelyekhez csak sílécen lehet eljutni (14-es kék pálya) és van rajtuk egy fekete pálya is, viszont ennek kipróbálásához már késő volt, ugyanis ki volt írva, hogy zárás előtt 1,5 órával induljunk csak arra, nehogy ott ragadjunk. Így maradt még kihívás a következő napokra is. Anna ugyanis addig nem hajlandó hazamenni, ameddig egy igazi fekete pályát nem síelünk be …

Síelés 2015 – Ismét Maribor

2015-02-16 15.01.07Ismét eljött a várva várt (legalábbis Anna által nagyon várt) rendes éves síelés. Mivel idén Anna már iskolába jár, ahonnan nem illik csak úgy hiányozni, ezért jó előre lefoglaltuk a szállásunkat a síszünet idejére. Egy dologgal nem számoltunk, hogy síszünet ide vagy oda, az iskolai farsang a szünet első hétvégéjének péntekén van, ami meglehetősen sok feladatot ró még az olyan szülőkre is mint mi vagyunk – minden Waldorf intézményben többségben vannak a nagyon agilis szülők, mi nem ezek közé tartozunk -, legalábbis a Krisztire …

Szóval indulás szombaton, előtte nap Kriszti egésznap jósnő volt a farsangon, estére már rázta a hideg, de azért szombat késő délutánra összeszendvetük magunkat az indulásra és elindultunk. Az út idén szerencsére különösebb események nélkül telt, este 10 körül megérkeztünk a szállásra. Idén mindenkinek kölcsönöztünk sífelszerelést, hiszen a Kriszti a végén már lelkes volt tavaly, Áronnak meg nem volt választása.

2015-02-16 10.26.25Vasárnap reggel a Kriszti továbbra sem érezte jól magát, így én a két gyerekkel indultam a sípályára. Ismerve Áront azt gondoltam, hogy már a bakancs ráadásánál vége lesz az ő sielésének (nem szereti a kicsit is kényelmetlen dolgokat), de tévedtem. Mindhárman bakancsban kicaplattunk a pálya tetejére. Itt viszont hamarosan két tűz közé kerültem. Áron azért kiabált, hogy hagyjuk abba, illetve vegyük le a lécet és felvonózzunk – hiába próbáltam megértetni, hogy ehhez le kell menni a pályán-, Anna pedig azért volt egyre ingerültebb, hogy vigyük már vissza az Áront anyához és sieljük ahelyett, hogy itt lötyögünk. Végül Áron a lábam között lesíelt a kék pálya aljára (nem gondoltam, hogy ilyen “kakáló” pózban mennyire nehéz síelni), felvonóztunk hárman az ülős felvonón. A második menet egy kis tányéros kékpálya volt, ahol próbáltam volna Áront is síeltetni kicsit (elmegyek 2 méterre és odasíel hozzám), de sajnos amilyen vadmarci az életben, olyan félénknek bizonyult a pályán. A végén a tányéros felvonón is a hónom alatt jött fel.

Délben letettük Áront aludni, így Annával saját szavai szerint “végre síelhettünk” nem “bébi”, hanem piros pályán. Estére viszont kiderült, hogy a Kriszti tüdőgyulladás gyanús, így este a másnapi hazautat terveztük.

Végül még itt vagyunk, folyt. köv. majd holnap …

 

Sztenderd kérdések

Egy hetes Maribori vakációnk mindennapos alap kérdései.

Anna
Reggel: Ugye megyünk ma sielni? Mikor megyünk már?
Kora délután (délelőtti sielésből hazatérve): Ugye megyünk délután sielni? Ugye nem akarunk kirándulni/várostnézni?
Délután (alvás, városnézés, vagy kirándulás után) Ugye megyünk az esti sielésre (van kivilágított pálya)? Mikor megyünk?
Bármikor (ahogy mennek a napok egyre sűrűbben) Miért csak egy hétre jöttünk? Ugye most már minden nap sielni akarunk (nem kirándulni, várostnézni vagy egyéb unalmas tevékenységet folytatni)?

Apa
Déltől folyamatosan: Anna, valld be, hogy most már tényleg elfáradtál!
Este: Ugye ennél többet már nem lehet egy nap sielni, ugye Anna? Te is elfáradtál, nem? (A választ gondolom sejtitek.)

Persze eddig minden nap sieltunk 2-3 órát, esti sieléssel minimum 4-et, de Anna szerint a jóból nem árt meg a sok (egyedül azt fájlalta ma már, hogy éjszaka csak kék pályát nyitnak ki, ami “bébikönnyű”).

Sielés Mariborban – day 3

2014-03-11 12.52.11
2014-03-09 15.41.26

A Németh család síel. Szokásos módon a szokásoktól eltérően – anya csak este hajlandó (van este kivilágított sípálya, juhééé:),  apa pálinkát hoz (hátha anyának kell, de inkább neki), Anna egyedül, mint a golyó le a felnőtt pályán, a végén padlófék, befordul a felvonóhoz, kártyát előveszi, tányéros felvonóba be, fent kiszáll majd lesuhan és újra előröl az egész –  teljesen önjáró, akárcsak otthon, a szülők beletörődtek már, hogy nem lehet az iramot tartani vele. Németh Áron, a család legkisebb és leghangosabb tagja a háti hordozóban dohog, elégedetlen, mint mindig…

Anya és apa leereszkedik a libalegelőnek csúfolt pályára, ahol apa kezébe veszi anya sítechnikájának a csiszolását. “Anya, kérsz egy kis páleszt?” – kezdődik az óra. A kezdőlökés megvolt, anyának nagy szüksége van Viktor tegnap nálunk hagyott házi készítésű szívmelengetőjére, mert ő az aki a teljesen sík pályán is képes egy akkora hátast dobni, hogy utána jöhet az “ügyelet”. Áron nem marad meg a hátihordozóban, apa ölébe száll át, a hordozó pedig új lakót kap a hegy tetején: a páleszt. Apa meglehetősen nagy nyugalommal tanítja anyát, aki az utolsó kanyarnál négykézláb landol a pálya szélén, ahol az olvadó hó saras dagonyát csinált. “Na egész jól megy már ez a kanyarodás” – mondja apa. Én vajon miért nem így érzem? De felemelő érzés, hogy apa megpillantotta bennem az őstehetséget! Közben Anna suhan el mellettem. “Nézd anya, így kell csinálni – pizza utána sültkrumpli!” Kiscsillagom – gondolom magamban – ha én ilyen sebességgel mennék, akkor a pálya végén beleszállnék a Hüttébe! Az óra megy tovább, a pálesz fogy, a feszültség csökken, a kanyarok jobban kanyarodnak, Áron keze viszont lilára fagyott, mert a kesztyűt mínusz tízben sem venné fel…szóval mennünk kell. Most Anna dohog, ő még síelne (megjegyzem, fél kilenc van és lassan zárnak a pályák). Mi apával felkaptatunk a pálya szélén, léc, bot, Áron kézben – a páleszt Anna viszi – mit kapnánk a gyermekvédelmitől otthon. Mondom is apának, hogy elképzelhető hogy az emberek a felvonón azt gondolták, hogy ez a két alkesz lejött ide a pályára szórakozni, hogy jól összezúzzák magukat.

Azért mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy elvonókúrára még nem kell mennünk, maximum Annának síelvonóra – tiszta megszálott ez a gyerek – nem tudom, kitől is örökölte? Az ügyességét, biztos nem tőlem. A nap tanulsága: bárcsak egyszer úgy síelnék, mint Anna. A ‘kölök” négy nap alatt megtanulta azt, amihez nekem évtizedek kellenének.

Így volt, nem így volt, mese volt…

Az “Újvilág” felfedezése: Ültetvények

Oak_Alley_PlantationAz első napi “francia negyed”-beli séta után második nap az autóbérlés mellett döntöttünk. Az autókölcsönzőben először is elkérték a magyar jogosítványomat, majd a fickó elővett egy könyvet, amiben látszólag minden ország jogosítványának képe volt, angol nyelvű útmutatóval. Kinyitotta “Hungary”-nál, majd 5 perc nézegetés után úgy döntött, hogy a jogosítványom rendben van. Innen ment minden, mint a karikacsapás, végül, mivel kis autót kértem, kaptam fekete Toyota Corolla-t. Egy segítséget kellett még kérnem, mielőtt visszaindulhattam volna a hotelhez, hogy mondja el pár szóban hogyan működik az automata sebességváltó, mert ilyen autót még nem vezettem. Szerencsére nem furcsállotta a kérdést, úgyhogy 1 perc bemutatás után indulhattam is.

A sebességváltó még rendben is volt, azonban azt nem tudtam, hogy itt olyanok a fékek, hogy ha túl erősen nyomom, akkor beindul egy vészfék rendszer és hiába lépek le a fékről, az autó már akkor is blokkolva megáll. Na ezt a blokkolva megállást 3-szor sikerült az autókölcsönző és az 50 méterre lévő lámpa között eljátszanom, így elgondolkoztam, hogy nem érte volna még meg azt a 20 dollárt a teljes körű biztosítás (vagyis, hogy ha más autójában kárt teszek, akkor azt is fizesse a biztosító). A navigáció sem volt teljesen egyszerű itt ugyanis a legtöbb utca egyirányú, bármilyen széles is, de azért sikerült a hotelbe visszamennem a lányokért. A hotel környékén fizetős parkolás volt, de kellemes meglepetésre az automata a hitelkártyát is elfogadta.

Szóval fel a lányokért és a 15 perc múlva, már indultunk is az ültetvényekre. A tájékozódás szerencsére nem volt probléma, nem túl nagy, de olvasható táblákon mindig a megfelelő információ volt kinn. Szóval probléma nélkül felhajtottunk a 10-es számú államok közötti (interstate) autópályára és 20 perc autókázás után lehajtottunk a Missisippi mocsárvidékre. Itt egy nem túl jó úton kellett még kb. 30 percet autózni az ültetvényekig. Ezen a részen két érdekes dolog volt. Az egyik, hogy kb. 10 méterre az úttól már látni lehetett, hogy vízben állnak a fák, vagyis pár méterre végig ott volt a mocsár. A másik, hogy félúton ki volt írva, hogy börtön terület, lehetőleg ne álljunk meg és ne vegyünk fel stopposokat!

Az ültetvényeken cukornád ültetvényeket kell érteni, amelyeket francia vagy más gyarmatosító nemzetek családjai alapította és fekete rabszolgákat dolgoztattak. Elsőként a Kriszti által az útikönyvből kiválasztott ültetvényt látogattuk meg, ahol egy barátságos (tejbetök) amerikai cicát is találtunk, Anna nagy örömére. Az ültetvény összességében érdekes volt, de azért az jellemző Amerikára, hogy nagyon jól marketingelik a dolgokat (vagyis egyszerű, nem túl régi házak, romok köré érdekes story-t kreálnak és jól hirdetik).