Korábban elkezdtem egy sorozatot (egészen 2 részig jutottam …) Újrakiadás címmel, amelyben korábbi cikkeket terveztem közreadni. Most, hogy apa (Niki) beszkennelte a régi papír kiadásokat és olyan családtagoktól látok cikket, akik egy kézen megszámlálható cikket írtak a papíros Családi Szó története során, úgy döntöttem, hogy folytatom a sorozatot úgy, hogy minden családtagtól (akitől találok) legyen egy újrakiadás. Íme Gitta mama 2005. húsvéti számban megjelent cikke.
Emlékek
1983. március 12-13. Hóvirágos vértesi túra
Mindnyájan együtt voltunk!
Szárliget állomásról indultunk. Az állomáson bélyegzés – hideg, tiszta napsütésben. Azon az útvonalon mentünk visszafelé, amelyen két, három vagy négy évvel ezelőtt Péter vitt bennünket végig a Vértes gerincén, a Mária szakadékon végig. Az állomástól elindulva a falun visszafelé a fateleptől – át a szántóföldön, elértünk a “buszos” falatozóig, innen ráfordultunk a szilvás útra – az út szélén csodálatosan ragyogó, duzzadó barkákat láttunk.
Aztán következett a Mária-szakadék, amelynek a vége után zsombékosabb, füvesebb területen keresztül jutottunk a nyírfákkal is kedveskedő erdőben fel Vitány várába. Fehér kövekből épült, romos vár – de uralja a környéket. Két félköríves ablakmaradványa még van. Zoli leugrott az egyik részen – alatta 20 méteres szakadék – de a szélén megállt!
A nap felé néző lejtőn letelepedtünk – kifejezetten melegen sütött, cirógatott a nap. Katicabogárka, bodobács, pókocskák és a som sárga kis virágjai – mind-mind áprilisi hangulatot keltettek.
Innen ment el egyedül tájolóval, térképpel, két nagy szelet kolbászos kenyérrel a két fiúnk előre.
A hegyoldal teli kis hóvirágokkal.
Elindultunk tovább – lefelé menet annál a forrásnál pihentünk meg, ahol tavaly ősszel volt az Olajmunkás Kupa tájékozódási futóversenye (két hatalmas taplógomba!).
Most is sütött a nap, de nem volt friss szénaillat, nem volt kullancs, csak egy hatalmas hóvirág-bokor. Itt tovább haladva elmentünk a tájékozódási pont mellett – a víztócsák tetején fehér jégréteg ropogott a gyerekek cipőorra alatt.
Befordultunk az erdei ösvényre, még mindig a kék jelzésen elértünk a Mátyás kútig.
(Valahol még az út elején pihenőt tartottunk egy elhagyatott kis temetőben. Tucatnyi sír – harminc-negyven évvel ezelőttiek. Egy lassan szétmálló fakereszten pléh Krisztus – már felismerhetetlen arcéllel, nem is rozsdás, hanem megfeketedett fémtesttel. Hatnapos, ötéves kis halottak sírjai – rajtuk a hóvirág, amely nyilván minden tavasszal kivirít. A síremlékek felső keresztjei letöredezve, néhány sír már megsüllyedve. A csoportunk szétszóródva pihent, de kicsit mindenki csendesebb volt a szokottnál. Hét magyar katona 44-es sírja is volt ott, kissé oldalabbra – az utolsó hónapok harcainak áldozatai lehettek.)
A Mátyás-kút most hideg, szeles napfénnyel fogadott bennünket – nem mint legelőször. A fiúkról hír: itt jártak és a felső úton indultak tovább. Mi látszólag visszafelé indultunk el – tovább Várgesztes irányába. Az út még elég hosszú volt és nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nem izgultam Peti-Zoli miatt.
Fehér sziklák mellett vitt az ösvény, aztán kinyílt a hegyek között az út és megláttuk a vár körvonalait – olyan, mint egy nagy tégla. A falun végigvezetett az utunk – egyetlen régi házat sem találtunk. Valamennyi új, szépen karbantartott, tiszta, többször kétszintes, hivalkodóan gazdag – vajon hogyan élnek a gazdag kerítések mögött az emberek?
Amikor a vár felé fordultunk, a fiaim jöttek szemben velünk a napfényben talán még sohasem szerettem őket ennél jobban.
A vároldal szó szerint be volt borítva hóvirággal. Nagy fehér harangjai egymásra borultak. Zoli Ibolykát – a 16 km után! – felvitte a várhegy oldalán a meredeken – ők hamarabb megérkeztek.
A vár félig helyreállítva, nagy zöld cserépkályhás szobát adott nekünk. (Legközelebb le kell írni a várudvaron levő emléktábla szövegét!)
Ibolyka és én a kiadós vacsora-ebéd (estebéd!) után bebújtunk az ágyba – a három fiú még tett 6-8 km-es sétát. Ha nekik ez jó!?
Reggel csípős hideg – kifejezetten hideg – napsütésben indultunk Kőhányáspuszta felé. Ezen az úton igazi Vértest láttunk – szép ívű hegyoldal – teli hóvirággal – az ösvények szálerdőkbe futnak magas gyertyán, bükkfák között.
Kőhányás különös hangulatú – talán pannón? hangulatú kis település – de nem is a település a lényeg, hanem a környezet. Nem túl magas dombok, fenyőkkel, bokrokkal – oldalt valamilyen ásatásfélét is láttunk jobbról – aztán az összesen 8-10 házból álló kis falucska bejáratánál 1878-ban épült Esterházy kápolna – omladozó vakolatával, becsukott, bezárt ajtajával, vak ablakaival szomorú látvány. Előtte egy harangláb – a harangot 1948-ban öntötték újra – mellette kicsivel távolabb egy feszület – még odébb egy kútágasát vesztett kút maradványai – mindezt csodálatosan régi, nagy fák veszik körül és egy kis állóvíz, amelynek a tetejét vékony jég borította. A kacsázó kövek vagy a marék kavics mesebeli hangokat adott – a reggeli napfény, a csend és ezek a hangok! Felejthetetlen.
A házak gang, tornác nélküliek, de egy-kettő kitatarozva, rendbe hozva, de már csak városi emberek nyaralói – ott már csak egy-két ember él.
Kőhányáspuszta után a hegyekben a séta alatt két szarvas, két őzike vágott át az ösvényen elöttünk és a csodálatos bükkösben kilenc muflont láttunk elvonulni.
Kápolnapusztán már nem találtunk szinte semmit. A forrás megvan és még van egyetlen ház – de már pecsét sincs. A temető is pusztul. Német nyelvű sírfeliratok között voltak magyar nevek is – de eldőlve a fejfa, a pléh Krisztus még elhagyatottabb. Ennek a helynek már nem volt varázsa, csak szomorúsága.
Az út tovább vezetett – egy részén hosszan-hosszan erdőirtásban botorkáltunk, de a csend, a mélység, a napfény, a távolabbi hegyek körvonalai olyan meleg, kedves hangulatot teremtettek, mint legelső Vértes-kirándulásunk idején.
Gánt felé – hosszú – erdőben vivő utunk után egy nagy-nagy mező következett, a mező mélyén egy fehér templomtorony teteje látszott. Körös-körül olyan kisebb dombok, hegyek, mint egy-egy kenyércipó. A fiunk két lánnyal előrement – mintha nagytotálban láttuk volna őket. Körülölelte őket a mező, apró pontokként mozogtak.
A mező közepén egy zsombékos, mocsaras rét húzódott, ezen átevickéltünk és beértünk Gántra. Csendes, napfényes, tavaszi vasárnap-délutáni csend fogadott bennünket. A falu eléggé jellegtelen, bár a hegyek közötti völgyben úgy bújik meg, mint egy összegömbölyödő kisbárány.
Az autóbusz Gánt-Bányatelep felé vitt bennünket, de a 19 km-től elfáradva kis Virágszálam már nem látta a vörös földet, a föld testébe vájt bányakitermelést.
Zámolyon keresztül Székesfehérvár (lehangoló állomás), aztán haza, haza, haza!
Amire még rájöttünk a mai napon a kalandok során az, hogy felesleges volt síbérletet vennünk összesen kb. 60ezer Ft-ért kettőnknek egy hétre. Ezeken a belső pályákon ugyanis nem voltak kapuk, senki nem kérte a bérletet (feltételezték gondolom, hogy az areh-i vagy bolfenk-i pályákról síelnek át, ahol a bérletet már úgyis megvették. Viszont ha az ember reggel felmegy Areh-ba a busszal (ami szintén ingyen van), majd onnan lesíel ezekre a helyekre (közben nem kellett felvonózni), akkor Videc tetején végezve le tud csúszni Bolfenkbe a kiindulópontra úgy, hogy bérletes felvonó nem járt aznap.
Tegnapra Kriszti kissé jobban lett, Áron viszont elfáradt így a délelőtti síelés helyett bevásároltunk egy maribori bevásárló központban, kora délután pedig Annával kettesben mentünk síelni egy másik pályarendszerre. Mariborksko Pohorje síterep két nagy részből áll: Bolfenk (képen balra) és Areh (kép jobb szélén). Mi Bolfenkben lakunk, közvetlenül a felvonók tetejénél. A pályák egészen Mariborig lemennek, de Mariborban lassan tavasz van, így az alsó pályák már nem üzemelnek, csak a fenti kék és piros pályák. Mi Annával viszont Areh felé vettük az irányt, ahol tavaly is sokat síeltünk. A csákányos felvonó mellett kék (15) pályán keztünk, majd felmenve a csákányos felvonón a másik oldalon található piros pályán síeltünk két kört (16). Ezután átsíeltünk a Pisker II-nek nevezett 6-os ülőlifthez, amit Anna már nagyon várt, ez ugyanis egy piros pálya egy nehéz, tavaly “fekete-pirosnak” elnevezett szakasszal, aminek tavalyi többszöri besíelésére Anna azóta is nagyon büszke (tavaly az első menetet ezen a szakaszon a hátán tette meg, így nagyon kellett győzködni, hogy újra megpróbálja, de annál nagyobb lett a sikerélmény).
Szóval miután a 19-es kék szakaszon átsíeltünk, indultunk lefelé a felvonó aljához. Idén viszont további nehezítést kaptunk, mégpedig olyan ködöt, hogy kb. 5-6m volt a látótávolság. Azt, hogy hol a pálya csak onnan tudtuk, hogy amikor a széléhez értünk megláttuk a kijelölő karókat. Ahogy beértünk a ködbe Anna már kérdezgette, hogy “ez nekem biztosan menni fog”? De én bíztattam, hogy persze, főként azért, mert átléptük már a “point of no return”-t, vagyis kb. 50m-el a pálya közepéig leérő tányéros felvonó alját, vagyis választásunk már csak az volt, hogy lécen megyünk le, vagy nadrágféken. Végül szépen óvatosan lesíeltünk az aljára, ahol Anna kijelentette, hogy ő nem is tudja hol volt ebben a “fekete-piros” rész, ez egyszerű piros pályának tűnt. Egyébként az aljára érve én ijedtem meg kissé, ugyanis egy lélek nem volt, ahogy a pályán sem láttunk, és a felvonó sem látszott a ködtől, így egy pillanatra azt hittem, hogy a köd miatt egyszerűen nem vettük észre, hogy le van ma zárva ez a pályaszakasz (egy egyszerű táblával szokták jelezni a pálya közepén) és a felvonó nem üzemel. Szerencsére nem így lett. Ahogy a felvonó a felénél kiért a ködből, nagyon szép napsütés lett, akkor készítettük a jobb oldali “selfie”-t. Felérve síeltünk egyet a 22-es kék pályán, majd a tányéros felvonó aljáig (ez az a régi “csehszlovák” rugós-tányéros, így Anna a léceim között utazott), aminek mi voltunk az aznapi utolsó utasa, ahogyan a 22-es kék pálya felvonójának is, amelynek tetejétől csúsztunk vissza Arehbe, az autóhoz.
