Kedves Család!
Szeretnék Húgomhoz csatlakozni a szepezdi emlékek felidézésével. Édesanyánk kollégájáé volt egy kis nádtetős ház, és neki havi 2 Ft-ot fizetett, hogy egy hetet ott tölthessünk. A megérkezésünk valóban regényes volt. Csak a címet tudtuk és azt, hogy az állomás közelében nádtetős ház a cél. Amikor Szepezd-Alsóhoz értünk, a szüleim úgy döntöttek, hogy ha nem mondta a kolléga, hogy több állomás van, akkor az elsőnél kell leszállni. Körülnéztem, és körben csupa új, cseréptetős ház volt. Rögtön visszaugrottam a vonatra a csomaggal, de Apám leszedett róla. Kiderült, nekem volt igazam, de csak késő délután jött a következő vonat. Így legyalogoltukaz egy vonatmegállónyi távolságot. Ekkor kapta utunk a “Teherhordók útja” nevet.
A templomhoz érve egy háromszögletű téren négy út indult négyfelé, mind a négy út “Árpád-vezér” út volt. Bármerre indultunk, a számozás sehogy sem stimmelt. Odamentem a kocsma előtt a lépcsőn üldögélő idős bácsihoz, megkérdeztem, milyen a Balaton. Azt válaszolta, hogy gyerekkorában egyszer volt lenn a parton, ami kb, 100 méterre volt. A keresett házra vonatkozó kérdésemre azt válaszolta, hogy éppen egy ház előtt állunk, amelynek kertjében található egy másik kert, és ott van a keresett kis ház.
Napi foglalatosságunk – mint ahogy erről Zsuzsi már irt – gombaszedés volt. Útvonalunk Szepezdi “S” betűs rét, Három-repce rét, “Kakás-nadrág pihenő”, “Ugatós kutya háza”, “Hajas-nyaf-út”. Rengeteg gombát szedtünk, olyanokat is, amelyek ma már csak ritkán láthatók. A körülményeknek megfelelően változatos volt az ellátás: reggel tojásos gomba, délben gombapaprikás, este rántott gomba. A helybeliek — látván, hogy a harmadik napon is életben vagyunk–, szintén szedni kezdték a gombát és a szüleim tanítgatták őket, melyik ehető. (Szeretném megcáfolni azt az aljas rágalmat, hogy a távozásunk utáni gombamérgezésekhez bármi közünk lett volna. Ha bűnöst keresnek, akkor a szép piros sátántinóru vagy a fehér-húsú gyilkos galóca a felelős.)
A tulajdonosnak volt egy kb. 7-8 éves lánya, aki folyton verekedett. Mi nagyok nem akartuk bántani, legfeljebb talicskáztattuk, hogy a keze elfáradjon. Huligánnak hívtuk, de Édesapánk nehezményezte, hogy a házigazda lányát csúf szavakkal illetjük, ezért azt kérte, hogy nevezzük “Szepezdi bédekker”-nek, mert a faluban mindenkit ismert és a többség rokona is volt. Ezen aztán nagyon megsértődött, mert nem tudta, mi az a bédekker.
Balatonszepezdre nem lehet már ráismerni, de a kis ház (gyerekkorunk üdülőkastélya) megvan, rendbe hozták. Előtte a kút, amely a fürdőszoba tisztét töltötte be. Mellékletként ide másolom Gitta fényképét a kis ház 2016.10.06-ai állapotáról, amelyet egy Balaton-felvidéki kirándulásunkon készítettünk.
Szeretettel emlékszem minderre …
Péter
Amire még rájöttünk a mai napon a kalandok során az, hogy felesleges volt síbérletet vennünk összesen kb. 60ezer Ft-ért kettőnknek egy hétre. Ezeken a belső pályákon ugyanis nem voltak kapuk, senki nem kérte a bérletet (feltételezték gondolom, hogy az areh-i vagy bolfenk-i pályákról síelnek át, ahol a bérletet már úgyis megvették. Viszont ha az ember reggel felmegy Areh-ba a busszal (ami szintén ingyen van), majd onnan lesíel ezekre a helyekre (közben nem kellett felvonózni), akkor Videc tetején végezve le tud csúszni Bolfenkbe a kiindulópontra úgy, hogy bérletes felvonó nem járt aznap.
Tegnapra Kriszti kissé jobban lett, Áron viszont elfáradt így a délelőtti síelés helyett bevásároltunk egy maribori bevásárló központban, kora délután pedig Annával kettesben mentünk síelni egy másik pályarendszerre. Mariborksko Pohorje síterep két nagy részből áll: Bolfenk (képen balra) és Areh (kép jobb szélén). Mi Bolfenkben lakunk, közvetlenül a felvonók tetejénél. A pályák egészen Mariborig lemennek, de Mariborban lassan tavasz van, így az alsó pályák már nem üzemelnek, csak a fenti kék és piros pályák. Mi Annával viszont Areh felé vettük az irányt, ahol tavaly is sokat síeltünk. A csákányos felvonó mellett kék (15) pályán keztünk, majd felmenve a csákányos felvonón a másik oldalon található piros pályán síeltünk két kört (16). Ezután átsíeltünk a Pisker II-nek nevezett 6-os ülőlifthez, amit Anna már nagyon várt, ez ugyanis egy piros pálya egy nehéz, tavaly “fekete-pirosnak” elnevezett szakasszal, aminek tavalyi többszöri besíelésére Anna azóta is nagyon büszke (tavaly az első menetet ezen a szakaszon a hátán tette meg, így nagyon kellett győzködni, hogy újra megpróbálja, de annál nagyobb lett a sikerélmény).
Szóval miután a 19-es kék szakaszon átsíeltünk, indultunk lefelé a felvonó aljához. Idén viszont további nehezítést kaptunk, mégpedig olyan ködöt, hogy kb. 5-6m volt a látótávolság. Azt, hogy hol a pálya csak onnan tudtuk, hogy amikor a széléhez értünk megláttuk a kijelölő karókat. Ahogy beértünk a ködbe Anna már kérdezgette, hogy “ez nekem biztosan menni fog”? De én bíztattam, hogy persze, főként azért, mert átléptük már a “point of no return”-t, vagyis kb. 50m-el a pálya közepéig leérő tányéros felvonó alját, vagyis választásunk már csak az volt, hogy lécen megyünk le, vagy nadrágféken. Végül szépen óvatosan lesíeltünk az aljára, ahol Anna kijelentette, hogy ő nem is tudja hol volt ebben a “fekete-piros” rész, ez egyszerű piros pályának tűnt. Egyébként az aljára érve én ijedtem meg kissé, ugyanis egy lélek nem volt, ahogy a pályán sem láttunk, és a felvonó sem látszott a ködtől, így egy pillanatra azt hittem, hogy a köd miatt egyszerűen nem vettük észre, hogy le van ma zárva ez a pályaszakasz (egy egyszerű táblával szokták jelezni a pálya közepén) és a felvonó nem üzemel. Szerencsére nem így lett. Ahogy a felvonó a felénél kiért a ködből, nagyon szép napsütés lett, akkor készítettük a jobb oldali “selfie”-t. Felérve síeltünk egyet a 22-es kék pályán, majd a tányéros felvonó aljáig (ez az a régi “csehszlovák” rugós-tányéros, így Anna a léceim között utazott), aminek mi voltunk az aznapi utolsó utasa, ahogyan a 22-es kék pálya felvonójának is, amelynek tetejétől csúsztunk vissza Arehbe, az autóhoz.
