Ami 2006 óta történt velem (röviden)

Ami 2006 és 2009 között történt velem, az annyira nem izgalmas, ugyanis tinédzserként csöndben, egyszerűen éltem az életemet, a suliban a kis barátnői körömmel. Sokat utazgattunk tavasszal és nyáron az osztállyal, jártunk Balaton-felvidéken, Ukrajnában, Bécsben, Vácon, Olaszország északi területein, a családdal pedig a Balatonnál, Horvátországban, és Olaszország északi részén is, a Ledro illetve a Garda-tó mellet, Kőszegen, stb.

2012-ben végeztem a gimnáziummal, és még nem egészen voltam vele tisztában, hogy mi is az, amit legszívesebben csinálnék az érettségi után, de bejelöltem pár helyet. Eredetileg a Képzőművészeti Egyetemre vagy a MOME-ra szerettem volna járni, de sajnos nem vettek föl. Érdekelt még az óvodapedagógus szakma is, így hát elkezdtem csinálni, és be is fejeztem, de végül nem helyezkedtem el benne, mert úgy éreztem, sok lenne annyi gyerekkel együtt lehúzni 6-8 órát, még ha nagyon is kedvelem őket, és ez kölcsönös általában. Viszont egy bébiszitter szolgálatba beléptem, és bár a jelenlegi vírushelyzet miatt most nem csinálom, de bejött. Elkezdtem tavaly ősszel alkalmazott grafikusnak tanulni, illetve a 3D grafikát is tanulom, mert nagyon érdekel. Ezek mellett sajnos nem is lenne időm gyerekvigyázásra.

2017-2018-ig titkárnőként dolgoztam, de rengeteg időt elvett az utazás oda-vissza, és annyira nem is tetszett, így 2018 év végén eljöttem onnan, és 2019 óta a Digic Pictures Kft. nevű 3D grafikus cégnél dolgozom recepciósként. Szeretnék a közeljövőben itt dolgozni, mert ez a szakma mindig is nagyon érdekelt, de a pszichológiánál nem jobban. 🙂 Folyamatosan ilyen témájú előadásokat hallgatok, könyveket olvasok, és próbálom megérteni az emberi lélek legmélyebb zugait. Egyszerűen a véremben van.

Hobbim a rajzoláson és az olvasáson kívül a sport. Egy évtizedig röplabdáztam, egy ideig a Vasasban, majd egy évet 2010-ben a BSE-ben. Sajnos az utóbbinál nagyon széthúzó volt a csapat, ezért eljöttem. Emellett rájöttem, hogy nem szeretek annyira versenyezni, csinálni viszont annál inkább, így pár évvel később még másfél-két évig edzettem egy budapesti kis középhaladó csapattal. Mostanában már csak futni járok és tornázok otthon. Ilyenkor kiürül a fejem, szuper lazítás így egyénileg mozogni, zenét hallgatni közben.

Tamással, a barátommal már 6,5 éve vagyunk együtt, nagyon szeretjük egymást. Van két macskánk: Merci és Károly. Károly sziámi-keverék, Merci pedig skót állófülű (ő állófülűnek született kis “selejt” 🙂 ). Imádjuk őket, unalmas lenne az életünk nélkülük. Károlyt örökbefogadtuk egy ismerőstől, Mercikét pedig még egy macskakiállításról hoztuk el 4 éve.

Ami a szüleimet illeti, pár éve külön élnek, de mindkettejükkel szoktam néha találkozni, tartom velük a kapcsolatot. Mátéval is szoktunk beszélgetni, találkozni.

Most ennyit tudtam mesélni, aztán majd úgyis frissítjük évről-évre ezeket a sztorikat. 🙂 Mindenkit üdvözlök, vigyázzatok magatokra! Jó hallani felőletek.

Szilvi

2006-2021 Laci

2007-ben született a lányom, Anna. Erről még nagyapa is tudott. A Kriszti már terhes volt nagyapa halálakor. Ebben az évben még egy tragédia ért bennünket, Kriszti apukája egy gyors lefolyású hasnyálmirigy gyulladásban szintén meghalt.

Anna születése után pár évvel (2010) döntöttünk úgy, hogy elég volt a zuglói Ilka utca belvárosiasságából és elkezdtünk házat keresni a XVI. kerületben. Házat nem, de végül telket találtunk az Ikarus sportpálya mellett, a Blaha Lujza utcában. Ezután hosszas tervezés következett, majd tervek birtokában pedig hosszú, nehéz, szorongásos időszak, hogy bele merjünk-e az építkezésbe vágni. Ebben az időszakban, 2012-ben született meg a fiam, Áron.

Végül az építkezésbe is belevágtunk 2013 végén, amit 2015 tavaszán fejeztünk be. Az építkezés nem volt egyszerű, de úgy gondolom nem ezen múlt, hogy megromlott a házasságunk Krisztivel, hanem hogy a gyerekek születésével valahogy más irányba változtunk, ami végül akkora ellentéteket okozott, hogy végül 2015 végén, kb. fél évvel az új házba költözés után a Kriszti arra kért, hogy átmenetileg költözzek el. Egy évet laktam Ómátyásföldön, a Mészáros József utcában albérletben, de már 2016 tavaszán 4-5 hónap sikertelen próbálkozás után, hogy mentsem ami menthető megismerkedtem a mostani feleségemmel, Évával és megkértem a Krisztit, hogy akkor váljunk el. Ez a fejezet 2016 végén zárult, amikor aláírtuk az ügyvédnél a gyerekek és a vagyon megosztásával kapcsolatos megállapodásainkat. Közös felügyeletben, vagy másképp váltott gondozásban állapodtunk meg, a gyerekek fele-fele idejüket töltik nálam és nálunk Évával. Én visszaköltöztem a házba, Kriszti pedig megvette a lakást, amiben albérletben voltam és ez a helyzet jelenleg is. Az osztott felügyelet, de még inkább az osztott nevelés, egyenlő jogok, meg persze a mozaik család sok kihívást tartogat azóta is.

Majdnem 3 év után 2018. szeptemberben összeházasodtunk Évával. A COVID előtt rengeteget utaztunk, jellemzően sátorral, túrázva. Voltunk Izlandon, Törökországban, de bejártuk a balkánt is (Albániát, Boszniát, Montenegrot). Nászúton egy chile-i nemzeti park túrán voltunk. Szintén a COVID előtt rendszeresen jártunk falat mászni és továbbra is rendszeresen futunk (2 éve lefutottam az első félmaratonom, egyenlőre az utolsót is :)). Éva gyerek nélkül, egy kutyával érkezett és közös gyerekünk úgy néz ki már nem lesz. A gyerekek mellett, akik most két hetente laknak itt nálunk 2 hetet, van két örökbefogadott kutyánk, egy macskánk és két nyulunk.

Anna Waldorf oviba járt, majd szintén Waldorfban kezdte az iskolát, de aztán 4. év végén besokalltunk a túl nagy szabadság (számomra inkább bizonytalanság) miatt. Izgalmas volt, mert a Waldorf rendszer nem igazán NAT kompatibilis és Annának egy kis tanulási nehézsége (diszlexiája) is van, de végül csont nélkül váltottunk iskolát és Anna már első évben az osztály legjobbjai közé küzdötte magát. Most 7. osztályos ott, ahol az uncsitesók, Vera és Szofi 6. és 4. osztályba jár és ahol aztán tavaly Áron is elkezdte a sulit, a XVI. kerületi Lemhényi Dezső Általános iskolában. Most már a középiskolai felvételi miatt izgulunk, egyenlőre ez is nagy mérföldkőnek tűnik, remélem visszanézve olyan lesz, mint az iskolaváltás. Anna a suli mellett 6 éves kora óta ritmikus sportgimnasztikázik és versenyez.

Áron szintén Waldorf oviba járt, de nála már meg sem próbáltuk a Waldorf iskolát, az Annával tapasztaltak miatt. Nem a legjobb az állami oktatás, de annak legalább egyértelműek a buktatói. Áron szívesen megy iskolába, Annával ez nem volt ennyire egyértemű. Áron aikidozik, ami most szünetel a COVID miatt, valamint többször vittem boulderezni, falat mászni, de most egy éve erre sincs lehetőségünk. Viszont most kezdett teljesen saját akaratból zongorázni járni. A vele járó szolfézs már nem annyira saját akarat, de egyenlőre ott is lelkes.

A gyerekekkel minden évben síelünk, bár ebből is kimaradt az utolsó kettő (az idei és a tavalyi), sőt két éve az Annával elmentünk snowboardozni tanulni, így most már egy szezon snowboard is van a hátunk mögött. Nekik is próbálok átadni valamit abból a sátras, kocsiban alvós életérzésből, amit Éva mellett úgy megkedveltem (meg vagány is, na!), úgyhogy az őszi fix eseményem velük valami ilyen kiruccanás (idén horvátországi kempingezés, tavaly kocsiban alvós legoland volt).

A munka frontja az egyetlen, amiben az elmúlt 15 évben nincsen változás. Ugyanannál a magyar kis (most már 50 fős) cégnél dolgozom, amit Netvisor Zrt-nek hívnak. Voltam programozó, vezettem programozó csapatot, aztán IT rendszerintegrátor csapatot, most pedig kiemelt projekteket vezetek és térinformatikával foglalkozom. A cégnek 15 év alatt a résztulajdonosa is lettem. Zolival (Lelkes) 2004 óta van egy közös cégünk Optasoft Kft. néven, először mindenki csak munka mellett csinálta, de aztán Zoli rájött, hogy neki ez több ennél és szívét-lelkét beletette és átvezette a legnehezebb, legbizonytalanabb időszakokon és egy most már kifejezetten sikeresnek, szellemiségét tekintve pedig unikumnak számító céggé tette. Az utóbbi 6-8 évben inkább csak csendestárs vagyok.

Az elmúlt 15 év – Ibolya

Az elmúlt 15 év, huhh. Laci kérte szépen, hogy foglaljuk össze, mi történt velünk amióta nincs családi össztalálka. Nekem kicsit mozgalmas volt az elmúlt 15 év, bár előtte sem unatkoztam. Nem tudom, ki mikor vesztette el a fonalat velem kapcsolatban, de 2005-ben ugye meguntam Tibit, és a nem annyira szeretetteljes kis házasságunkat és főleg azt, hogy nem csak ketten voltunk benne, és a harmadik nem egy gyermek volt. A válásunk 2007-ben lett végleges, én 2005 novemberében költöztem Anyuékhoz vissza és két csudaszép évet töltöttem otthon extra gyerekkorként. Máig visszasírom! Gyerekként is jó dolgom volt, de ebben a két évben Anyu és Apu teljeskörűen támogatott mindenben. Nyugodtan meggyászolhattam a 11 éves kapcsolatomat, beszerezhettem egy szép fekete-fehér cicust és belevághattam a „francba a pasikkal, macskás nő leszek” életvitelembe.

2006 közepe táján úgy gondoltam, hogy azért nem lenne baj, ha elkezdenék saját fészek után nézelődni, mert jó Anyuékkal ugyan, de 31 évesen azért már illene magamat menedzselni. Így élve a gaz gyurcsányi svájci frankos hitellel, belevágtam egy kislakás megvételébe, ami még csak papíron létezett. Aztán megépült, imádtam. Csodák csodájára exsógornőm, Zsu is ugyanabba a házba vett lakást párjával, így a Szabó család továbbra is követte életutamat. Főleg, hogy közben Tibi is fel szerette volna melegíteni a kapcsolatunkat. Én nem szerettem volna. Elsősorban azért , mert 2007 novembere táján egy nagyon kedves barátnőm megkérdezte, nem lenne-e kedvem a barátnőjének bátyjával megismerkedni. Kérdeztem, macskákat szereti-é. Szereti. Akkor jöhet, válaszoltam. 

Ezután felgyorsulnak az események, 2008 januárjában két hét szkájp randi, két valós randi után úgy döntöttünk Attilával, hogy vének vagyunk már a lassú tempóhoz. Csak azért nem aludt minden nap nálam, hogy néha aludjunk is. Az év végére már összeköltöztünk. 2009-ben pedig a mostani lakásunkba a kilencedik kerület közepén. Körülbelül a beköltözésünk után három hónappal kibuktam neki, hogy döntse már el, hogy a rumli szoba milyen funkciót kapjon: gyerekszoba, vagy iroda legyen. Megijedt. Gondolkodást kért. Jogos volt a rémület, ugyanis mikor megismertük egymást, ő már 40 éves vénlegényként tekintett magára, akinek ez a hajó elúszott. Hagytam kicsit főni a levében, de végül egy évre rá a gyerekszoba mellett döntött, helyesen.

Sajnos itt egy kicsit megakadtunk. Mert bár az első baba nagyon hamar megfogant, gyakorlatilag az első alkalommal, nem volt velünk, csak 9 hetes koráig. Ezt a 12 hetes UH-on tudtuk meg, két nappal az esküvő előtt. Pénteken feküdtem be a kórházba, az esküvőre pont odaértem, majd vissza a kórházba, mert elrontották a műtétet. Fél évet vártunk és egy újabb babát vesztettünk el, szintén 9 hetesen. Ekkor már a szülész dokim is azt mondta, valami nem stimmel, és tovább küldött egy specialistához. Pajor professzor, mikor meghallotta Zoli agyi infarktusát, közölte, hemosztázis. A következő baba 36 és fél éves koromban fogant meg, 2011 szeptemberében és azonnal vérhígítóval kellett magamat szúrni. Kilenc hónapot feküdtem, szinte mozdulatlanul, félidőben lábat felemelve, mert Gergő úgy döntött, túl kíváncsi a világra. Hősként végig bírta a teljes kiírt időszakot, és a végén nagyon ügyesen, gond nélkül jött a világra. 

Lehet, hogy lettek volna testvérei, ha fiatalabbak vagyunk, de most neki is nagyon örülünk. Ha ránézek Anyu és Peti néz vissza rám. És persze az összes makacsságom és rossz szokásom. Meg a jók is. Persze Attila is, mert nagyon erősen az apjára is hasonlít. giczi, assa- és ablanczkürti Ghyczy Gergely Tamás, mert nem elég, hogy szegény félig Szerencsés/Lelkes, de a másik ágon kutyabőre is van. És még kilenc éves sincsen. 

Azóta mióta kiscsalád lettünk csak loholunk magunk után. Pislogok egyet és már ovi, most már a suli. Szinte levegőt sem tudunk venni, mindig történik valami. Gergő pedig mindenre fittyet hányva fejlődik, okosodik, és kiskamaszodik. 

Számomra ezek voltak a fontos történések. Kíváncsi vagyok Rátok. Hiányoznak a találkozók.

Hogy mi történt velem az utolsó ünnepélyes óta – Zsuzsi és Niki

Hogy mi történt velem az utolsó ünnepélyes óta? Semmi különös, és ezzel be is fejezhetném, de ha ezt százszor leírom, sem tesz ki egy oldalt, pedig a főszerkesztő megmondta, és a főszerkesztők nagy urak!
Így hát, engedve a nyomásnak (mint közületek sokan), kifejtem a „semmi különös „-t egy oldalban. Vagy több oldalban.

Ha jól emlékszem, Nagyapa temetése 2006. szeptember elején volt. Miki Papa feltételeit nyilván nem teljesítettük, mert azóta sem szerkeszti a Családi Szót. Szinte mindent tudtok rólam, mert a „Szilánkok”-ban minden fontosat megírtam, így ha ismétlésbe keveredek, elnézést kérek. Kati és Laci esküvőjén még ott volt Nagyapa, ezért erről nem írok. 2007-2008-2010-2012-ben megszülettek az unokák. Zsuzsi 2011. májusától itthon van, miután eladták a feje fölül a céget, nyugdíjba jött. Én egyre jobban rühelltem, hogy reggel csak nekem kell felkelnem, meg az egyensúlyzavarom is kezdett elhatalmasodni, ezért 2011. december 30-tól (ez volt az utolsó napja a korengedményes nyugdíjazás lehetőségének) én is nyugdíjba jöttem. Előtte a munkahelyemen mindenkivel jól összevesztem, hogy véletlenül se akarjak bemenni. Nem is mentem! Ki akartak tüntetni, mondtam nekik, azt tüntetnek ki, akit akarnak, én meg azt veszem át, amit akarok. Megértették. Néhány mozdonyvezető haverommal (Szolnok, Sopron. Budapest) viszont tartom a kapcsolatot.

A Lelkes-fiúk nagy bánatára a könyvelést 2016-ig folytattam. 2011. december 23-án meghalt az anyám, azóta árva gyerekként nevelkedem. 2014-ben Kati lányom ledoktorált. Ezt azért említem, mert a doktori avatón nagyon elérzékenyültem.

Itthon Zsuzsival fő tevékenységként az unokákat kényeztetjük. Ő az ellátásukért felelős személy, én meg játékraktáros, karbantartó és konstruktőr vagyok. Ha nincs szerencsénk, megérjük a dédunokáink születését, de ők már csak annyit tapasztalnak belőlünk, hogy ő az, akit ünnepi alkalmakkor az asztalnak támasztottak, de egyébként csak egész nap ül, és nem csinál semmit. Ha szerencsénk van, az unokáink gyerekei és unokái annyit tudnak majd rólunk, amennyit az unokák mesélnek. Mi Zsuzsival azon dolgozunk, hogy minél több mesélni valójuk legyen.

Évente 1-2 alkalommal közös bográcsozás keretében találkozom a bátyámmal és a húgommal. Szerveztem két osztálytalálkozót is (egy általános iskolait és egy középiskolait), akarták, hogy a következőt is én szervezzem, de mondtam nekik, hogy rám legközelebb 88 év múlva kerül sor, majd akkor szóljanak.

Egy-két régi barátunkkal (Szánthó Zsuzsi, Kertészék) tartjuk a kapcsolatot. Zsuzsival is pont ugyanezek történtek. Ha még nem mondtam volna: az örök élet nem érdekel, ne is zaklassatok vele. Ha viszont az örök ifjúságról hallotok valamit, feltétlenül hívjatok.

Családtörténeti kutatásaim

Egy Czeizel könyv hatására kezdtem el, de beleszerettem. (Írta is a neten valaki: Vigyázz, függőséget okozhat!).

Nekem mindenhez filozófiai mélységű indoklás kell, ezért megalkottam magamnak: Mielőtt elmész, tudd meg, honnan jöttél.

Szerintem általános oka van annak (gondolom, főként életkori), hogy az ember nem kérdez időben, nem pusztán az én hülyeségem. Tény, hogy a családi ősökről szerezhető információk nagy része megtudható lett volna a szülőktől, ha az ember időben kérdez. Mivel ezt nem tettem meg, az információk egy része örökre elveszett, más részüket meg utólag keserves munkával gyűjthettem össze.

A szüleim sem kérdeztek időben, és azt feltételezem, hogy a gyerekeim, unokáim sem fognak, ezért én leírom, amit tudok, vagy amit megtudtam. Ha minden generáció folytatja, többé nem fognak utólag hiányozni az időben fel nem tett kérdések, és főként az azokra kapható válaszok, vagy az időben el nem készült fotók.

Lelkes nagyapa is erre gondolhatott, amikor megírta a Lelkes család történetét.

Időutazás

A családkutatás felér egy időutazással. A még élő rokonok meséi, vagy a régi anyakönyvek tanulmányozása bepillantást engednek a régi korokba. Van valami hátborzongató abban, hogy a látott feljegyzések Mária Terézia, a francia forradalom, vagy a szabadságharc idején születtek.

A mesélni tudó élő rokonokból már alig van, de az anyakönyvek teljes körűen elérhetők interneten. Ez az amerikai mormon egyháznak köszönhető, aki vallási céljának tekinti a családok egyesítését, ezért finanszírozta az összes felekezeti anyakönyv 1895-ig, valamint az állami anyakönyv 1895-től napjainkig terjedő időszakának mikrofilmre vitelét és elektronikus közzétételét. Ezt hívják levéltári körökben mormon adatfelvételnek.

Én a 18. század végéig, 19. század elejéig kerestem vissza a család eredetét, de az egyházi anyakönyvek a 18. század elejétől-közepétől érhetők el.

Helyszíni (levéltári, parókiai) kutatást a Pannonhalmi Főapátsági Levéltárban, a Tatabányai Városi Levéltárban, a Somogy Megyei Levéltárban, a Komárom-Esztergom Megyei Levéltár esztergomi épületében és a Cseszneki Katolikus Parókián végeztem. Mivel az adatok digitalizálása (indexálása) jobbára nem történt meg, minden érintett település és időszak anyakönyveit át kellett néznem. Ez – figyelemmel az esetenként két-háromszori átnézésre – több százezer(!) bejegyzés elolvasását jelentette. Ennyi anyakönyvi adatból ezen időszak történelmét is ki lehet olvasni. A világháborúkat, az Amerikába „kitántorgást”, a holokausztot, a kommunista rendszerváltást, a TSZ-esítést, stb. Ki lehet olvasni az akkori élet jellemzőit, a nyomorúságot, az egyéni tragédiák sokaságát. A mai korban hajlamosak vagyunk elfelejteni azokat a körülményeket, amik között a 18-19. században és a 20. század első felében éltek. Nem volt autó, telefon, közoktatás, közegészségügy, nyugdíj, antibiotikum, fájdalomcsillapító, fogamzásgátló és még sorolhatnánk. Különösen nem falun, ahol az én őseim éltek.

Rendkívül magas volt a csecsemő és gyermekhalandóság. Még a 20. század elején is csak minden 2-4. gyerek élte meg a felnőttkort. Apám, anyám fiatal testvéreinek haláláról (öt ilyen volt) még hallottunk, de pl. hogy a nagyanyámnak négy testvére csecsemőkorban meghalt, erről nem is tudtunk, „szóra sem érdemes” volt, vagyis mindennapos, megszokott.

Az őseimnek számító Vida család egyik mellékágában Vida Józsefnek és Hutvágner Matildnak (Vida Miki nagyszülei) 17(!) gyermeke született, és csak 7 élte meg a felnőtt kort.

Teljesen általános volt az a gyakorlat, hogy a meghalt gyermekek keresztneveit újra használták a később született gyermekeknél, ezért pl. Vida Ferencnek 3 Júlia lánya született.

A II. világháború utánig nem volt betegellátás. A szülést bábák a házaknál, otthon vezették le. A halál beálltát, és okát általában a hozzátartozók állapították meg.

A 20. század közepéig hatvan éves kor felett mindenki öregkori végelgyengülésben halt meg, vagyis természetesnek (kívánatosnak?) tartották, hogy hatvan éves kor felett meghalnak az emberek.

Rendkívül kicsi volt a mobilitás, a szó minden értelmében. Ha valaki halálának helyszínét megtaláltam, majdnem biztosan ugyanott, vagy egyik közeli faluban a születési bejegyzés is megvolt. A házassági anyakönyvezések mindig a menyasszony lakhelyén voltak.

A bejegyzések bemondás alapján születtek, nem voltak személyi okmányok, ezért a házassági és a halotti anyakönyvekbe beírt életkorok pontatlanok. Számtalan esetet találtam, amikor a születési bejegyzés több évvel eltért a házassági vagy halotti bejegyzésben szereplőtől. Kirívó volt Pethő Mariska néni apja esete, akinél 13 év volt a különbség, és a sírfelirata is ennyivel rossz volt. A 18-19. században jellemző volt az írástudatlanság, ezért a neveket is hangzás alapján írták, az érintettek nem tudták ellenőrizni, ezért gyakori az elírás, ami megnehezítette a keresést. Pl. az anyai üknagymamám Téringer Erzsébet, akit írtak Géringernek, Tiringernek, Kéringernek, Tillingernek is, vagy az ő férjének, Vida Ferencnek az anyja, aki helyesen Huronitz Erzsébet, de a fia születésekor Kuruntz-nak írták.

Tanulmányút

Sok mindent meg kellett tanulni, vagy nem kellett, de megtanulta az ember.

Meg kellett tanulni a magyar anyakönyvi rendszert. 1895. november 1-jétől van kötelező állami anyakönyvezés, előtte egyházi volt. Kezdetben csak a katolikusoknál, később felekezetenként. Felekezetenként és parókiánként más küllemmel és más tartalommal. Az anyakönyvi nyomtatványt, előnyomtatott fejrovattal és vonalakkal először a 19. század utolsó harmadában alkalmazták. A bejegyzések latinul, majd magyarul, majd újra latinul, majd újra magyarul történtek. 1895-től egyaránt van állami és felekezeti anyakönyvezés.

Mivel az anyakönyvezés nem településenként, hanem anyakönyvi körzetenként (állami és egyházi egyaránt) történt, ki kellett nyomozni, melyik község melyik időszakban melyik felekezet melyik anyakönyvi körzetéhez tartozott. Az egyházi és az állami anyakönyvi kerületek nem estek egybe. Pl. a cseszneki és szentkirályi római katolikusokat 1872-ig Oszlopon, 1873-1895-ig Cseszneken, 1895. november 1-től Szentkirályon, a reformátusokat végig Szentkirályon anyakönyvezték. Vagy a varsányi, sikátori és péterdi római katolikusokat 1773-ig mind Láziban, majd Varsányt külön, Péterdet továbbra is Láziban, de Sikátort Varsányban, a varsányi evangélikusokat Sikátoron anyakönyvezték. 1895-től Lázit és Sikátort Varsányban, Péterdet Romándon.

A 18-19. században és a 20. század elején a házasságot többségében a menyasszony lakhelye szerint anyakönyvezték. Ez csak szokásjog volt, mert találtam eltéréseket. Ez az anyakönyvezési gyakorlat nagyban nehezítette a férfiak keresését.

Az elesett katonák halálát a születési hely állami anyakönyvébe írták be, az egyháziba nem.

1895-től az állami anyakönyvi kerületek többször változtak, de az anyakönyvek formátuma és tartalma egységes volt, bár az is többször változott.

Tanulmányozni kellett a 19-20. századi település szerkezetet. Egyrészt ki kellett találni, hogy melyik községnek melyek voltak a szomszédjai, másrészt ki kellett nyomozni, hogy melyik puszta, major melyik községhez tartozott a 18. vagy 19. században. Egyesek azóta meg is szűntek, ma már nem léteznek.

Meg kellett ismerni a levéltári törvényt, a magyar levéltári rendszert, a kutatási tilalmakat. Ehhez tanulmányozni kellett a személyes adatok védelméről szóló törvényt (hogy aztán megszegjük).

Kicsit meg kellett tanulni latinul. Legalábbis a kulcsszavakat. Gyermek, szülők, keresztszülők, vagy, fiú, lány, hely, halott, lakos, gazda, házastárs stb.

Speciális történelmi tanulmányokat kellett folytatni. Anyai nagyapánk bátyjáról, Fehér Elekről nagyapánktól úgy tudtuk, Bécsben a Mária Terézia Őrezredben szolgált. (Mint mondták, szép szál legény volt.) Nos, ez nem lehetett igaz, mert ez nemesi őrezred volt, Eleknek meg nem volt kutyabőre. Ráadásul az I. világháború kezdetén az őrezred megszűnőben volt, alig 20 főt számlált. Ennek kiderítéséhez tanulmányozni kellett az őrezred történetét.

A holtak nem kérnek helyreigazítást

Néha családi legendák, vagy feltételezett történések alapján lehetett keresni. Ezek sokat segítettek, mert el tudtam indulni, de utólag sokszor kiderült, hogy a „fele sem igaz”, ezért sok volt a vakvágány és az üresjárat. Ahol az adatokat nem tudtam ellenőrizni, vagyis nem tudtam bizonyosságot szerezni, ott az életrajzban ezt jelzem. A holtak nem reklamálnak, ezért bármit beírhattam volna, nagy is volt a kísértés, de végül is, amit tényként közlök, azt annak el lehet fogadni.

Az egyenes ági ősöket, és azokat a rokonokat kutattam, akiket személyesen ismertem. A testvéreket csak a nagyszülőkig kerestem, a korábbi ősöknél nem (a rokonság távoli foka miatt). Ha valahol mégis szerepel ilyen, arra véletlenül akadtam rá.

Nem tudtam mindent elvégezni, amit akartam

Vannak fájdalmas és érthetetlen hiányok az adatokban, bár nyilván én nem kutattam elég kitartóan, ezért nem tudtam mindennek a végére járni.

Nem tudtam kideríteni apai nagyapám és apai nagyanyám Ferenc, illetve Pál nevű testvérének házasságát (ha volt ilyen) és halálát, vagyis apám unokatestvéreinek egy részét nem tudtam kutatni.

Nem találtam meg a Vida Júlia holttá nyilvánításáról szóló bejegyzést (a férjéét sem, aki a II. világháborúban az orosz fronton tűnt el), pedig ez nyilvánvalóan megtörtént, mert a lányának hagyatéki ügye volt.

Nem mindenki működött együtt

Legtöbb segítséget a húgomtól, Németh Edittől kaptam. Ő őrizte meg leginkább a családi történeteket és legendákat, amelyek fontos kiinduló pontjai, támpontjai voltak a kutatásoknak. Ő őrizte meg a családi fényképeket is. Konkrét kérések teljesítésében keveset tudott segíteni.

Segítőkész volt az anyai nagynéném és egyben keresztanyám, Fehér Margit (lázi-i keresztanyám). Tőle tudtam mindazt megkérdezni, amit anyámtól elmulasztottam. Ő a legidősebb élő rokonom, 93 éves.

Mindenben segített, amit kértem a bátyám, Németh Miklós, az unokatestvérem, Németh Éva, és az egyik apai nagynéném unokája, Pleszinger Ibolya.

Szóbeli segítséget kaptam, de semminek nem néztek utána Forstoffer János és Béla, másod unokatestvéreim.

Nagyon készséges volt, de keveset tudott segíteni Katica nénénk menye, Francziszti Mária.

Telefonos szóbeli segítséget kaptam Vida Miklóstól és Fodor Lászlóné Ringhoffer Máriától. Utóbbit Veszprémben meg is látogattam (89 éves), a Fodor család amerikai ágainak kutatásában segített.

Ígérték, de nem segítettek Imre bátyám feleségének unokái, Ihász István és Zsigrai Gyöngyi.

Sok szakmai segítséget és bátorítást kaptam a Pannonhalmi Főapátság levéltárosától, Boros Zoltántól.

Eleinte lelkesen, később fogyó lendülettel segített Simon István atya, cseszneki plébános.

A sírok fényképezése

Egy amerikai honlap adta az ötletet, Amerikában ennek nagy hagyománya van, szolgáltatásként is elérhető.

Eddig nem jutott eszembe a sírok lefényképezése, pedig teljesen logikus. A sírok nem nagyon maradnak fenn 60-70 évnél tovább (a nagyszülők sírját még csak-csak, de a dédszülőkét már nem nagyon őrizzük meg), ezért a családtörténet szempontjából fontos a megörökítésük.

A kutatásban is igen nagy segítséget jelentettek a sírköveken lévő adatok, és a temető helyszíne. Ezért kezdtem el én is fényképezni a sírköveket. Ahol nincs fotó, ott a sírt sem találtam meg. Van, ahol hibás a felirat, van, ahol nincsenek születési nevek, vagy évszámok, volt, ahol kezdetben azt sem tudtuk, hányan, és kik fekszenek a sírban, de mégis fontos dokumentumok.

A sírok keresése és lefényképezése egyfajta emlékezés és tisztelgés is volt az ősök előtt. Korábban soha nem jártam a pannonhalmi, bársonyosi, bakonybánki, cseszneki, bakonyszombathelyi, bakonyszentkirályi temetőben.

A kinyomtatott változatban csak azokat a sírfotókat szerepeltetem, amelyek felirata nem teljes, vagy nem kellően informatív, ezért magyarázatra szorul. Benne vannak továbbá azok a sírfotók is, amelyek nem a varsányi, vagy a lázi-i temetőben vannak. Varsányban és Láziban könnyen látogathatók, a többiben nem.

Szüleim sírja, veszprémvarsányi temető

Családi fotók

A családi emlékezet fontos részei a különböző hagyatékokban fellelhető fényképek és iratok, ezek egy részét a My Heritage családfájára is feltettem. A családfa szerveren van a „Németh László” felhasználó névvel, nlaszlo1976@gmail.com e-mail címmel (jelszóért nálam lehet jelentkezni, akit érdekel). Papíron nem jeleníthető meg, úgy van készítve a program, hogy ne lehessen jól nyomtatni. A családfa leszármazási nézetét ki tudtam nyomtatni, ezt használtam az egyes személyek megjelenítésénél. Egy családfát Edit kinyomtatott változatába tettem (ollóval összevágtam), ott megtekinthető.

A családi fotók egy részét ismertem, de nem gondoltam volna, hogy pl. Fekete nagymamáról, Németh nagyapáról, vagy apám gyerekkoráról találok fényképeket.

A fotókat a kinyomtatott változatba nem tettem bele, az elektronikus változatba mindenkihez tettem néhányat, akiről volt.

Feleségem családfája - Lelkes Zsuzsanna

Nem mindenki Vereckénél jött be

Az írásom elején mondtam, a családkutatás egyik célja az volt, hogy mielőtt elmegyek, megtudjam, honnan jöttem. Azt nem tudom, az őseim hol és mikor jöttek be a Kárpát-medencébe, de azt sikerült kiderítenem, hogy mindkét ágon falusi parasztcsaládból származom.

Apám mindkét ága (a Németh és a Fekete) már az első lázi-i anyakönyvekben (1722-től) szerepel, és kisebb kitérőkkel, de napjainkig jelen van.

Anyám anyjának Vida ősei szintén Láziból származnak, később kerültek Bakonyszentkirályra és Veszprémvarsányba.

Anyai nagyapám nagyapja Tápon keresztül Nyalkáról származik és Győrszentmártonból (ma Pannonhalma) második házasságként nősült Veszprémvarsányba.

Mind a négy ág minden férfitagja (egy kivétellel, anyai ágon egy csizmadiát is találtam) földművelésből élt és minden nőtagja háztartásbeli volt.

Hiedelmek, családi legendák és a valóság

A családi hiedelmek egy része igaznak bizonyult, egy részük megdőlt. Mindkét kategóriára igaz azonban, hogy a szóbeli emlékezet nagyon pontatlan és hiányos.

Itt két megdőlt legendát hozok fel.

Vida Júliáról (nagymama testvére) úgy tudtuk, hogy gyűrűs vőlegénye volt a lánya születésekor (1931-ben), csak eltűnt a háborúban, és egy lakástűz és füstmérgezés miatt megbomlott az elméje, ezért „ment az erdőnek”. Ezzel szemben: Nem volt menyasszony a lánya születésekor, lányanya volt, az apa kilétét nem sikerült bizonyítani. Aki eltűnt a háborúban (Bauernhuber Károly), az 1939-ben feleségül vette, és 1942-ben tűnt el. A szülői ház valóban kigyulladt, ahol enyhe füstmérgezést kaphatott, de ez 1932-ben volt, amikor az „erdőnek ment” az meg 1947-ben.

A másik megdőlt legenda Bézsenyi Árpád sorsa. Úgy tudtuk, azért szökött Nyugatra, mert leventeként a nyilasok katonai szolgálatra osztották be, és félt a felelősségre vonástól. Ezzel szemben az derült ki, hogy az apja elől menekült, aki kicsapongó és vele goromba ember volt.

Azt sem tudtuk, hogy anyai dédnagymamánk lányanyaként 4 gyereket szült.

Más csontvázak nem nagyon dőltek ki a szekrényekből, de azért a tágabb család történetében két gyilkosság elszenvedése, egy eltűnés/öngyilkosság, egy halálos vadászbaleset, egy halálos autóbaleset, két hősi halál, öt törvénytelen gyerek (korabeli terminológia) és tíz Amerikába „kitántorgás” (és három visszatántorgás) is előfordult.

A Lelkes ág

A Lelkes ágat dr. Lelkes Miklós (Nagyapa) más kivitelben – folyó írással – régebben elkészítette, és a Családi Szó című világlapban elolvasható.

Zsuzsi nem igényelte az átdolgozást, ezért nem foglalkoztam vele.

Mi lesz a folytatással?

Ez a gyerekeken, unokákon és a majd születendő dédunokákon múlik. Senkire nem akarok kötelezettséget róni, senkinek nem kötelessége folytatni. Én azért csináltam, mert kedvet kaptam hozzá és késztetést éreztem rá. Az, és akkor folytatja, akinek, és amikor kedve lesz hozzá.

Azt tapasztaltam, hogy egyes családokban van egy nagy könyv, amibe a születéseket, házasságokat, haláleseteket, neveket beírják. Ez az én nagykönyvem. Teljesebb minden általam látott nagykönyvnél.

Németh László
Budapest, 2021. január

Kivel mi történt nagyapa halála óta?

Emlékszem az utolsó “ünnepélyesre” nagyapa halála után. Talán a temetése napján volt? Emlékszem, ahogy állunk az “ebédlő szobában” és Miki papa kiosztja a papírt, hogy milyen feltételekkel vállalja a Családi Szó szerkesztését. Másra nem emlékszem, de ez volt az utolsó a Pilóta utca 5-ben. Aztán még voltak Karácsonyok Zoliéknál és talán egy utolsó még anyáméknál is, de ezeken már nem volt ott mindenki és aztán ezek is elmaradtak.

Aztán évekkel később megcsináltam a csaladiszo.hu oldalt és próbáltam teret adni annak, hogy valamilyen szinten folytatódjon a hagyomány. Az elején még lelkes voltam, de most már lassan 3 éve született az utolsó cikk és csak az évenkénti tárhely és domain hosszabbítás maradt. Ahogy idén is megkaptam a tárhely hosszabbításról az értesítőt arra gondoltam, hogy az idei hosszabbításnak legyen valami haszna. Így írtam mindenkinek (akinek még nem, az is számítson rá), hogy írna-e egy oldalt ide arról, hogy mi történt vele, hogyan változott az élete az utolsó “ünnepélyes” óta.

Remélem mindenkitől kapok majd valamit 🙂