Korábban elkezdtem egy sorozatot (egészen 2 részig jutottam …) Újrakiadás címmel, amelyben korábbi cikkeket terveztem közreadni. Most, hogy apa (Niki) beszkennelte a régi papír kiadásokat és olyan családtagoktól látok cikket, akik egy kézen megszámlálható cikket írtak a papíros Családi Szó története során, úgy döntöttem, hogy folytatom a sorozatot úgy, hogy minden családtagtól (akitől találok) legyen egy újrakiadás. Íme Gitta mama 2005. húsvéti számban megjelent cikke.

Emlékek
1983. március 12-13. Hóvirágos vértesi túra

Mindnyájan együtt voltunk!

Szárliget állomásról indultunk. Az állomáson bélyegzés – hideg, tiszta napsütésben. Azon az útvonalon mentünk visszafelé, amelyen két, három vagy négy évvel ezelőtt Péter vitt bennünket végig a Vértes gerincén, a Mária szakadékon végig. Az állomástól elindulva a falun visszafelé a fateleptől – át a szántóföldön, elértünk a “buszos” falatozóig, innen ráfordultunk a szilvás útra – az út szélén csodálatosan ragyogó, duzzadó barkákat láttunk.

Aztán következett a Mária-szakadék, amelynek a vége után zsombékosabb, füvesebb területen keresztül jutottunk a nyírfákkal is kedveskedő erdőben fel Vitány várába. Fehér kövekből épült, romos vár – de uralja a környéket. Két félköríves ablakmaradványa még van. Zoli leugrott az egyik részen – alatta 20 méteres szakadék – de a szélén megállt!

A nap felé néző lejtőn letelepedtünk – kifejezetten melegen sütött, cirógatott a nap. Katicabogárka, bodobács, pókocskák és a som sárga kis virágjai – mind-mind áprilisi hangulatot keltettek.

Innen ment el egyedül tájolóval, térképpel, két nagy szelet kolbászos kenyérrel a két fiúnk előre.

A hegyoldal teli kis hóvirágokkal.

Elindultunk tovább – lefelé menet annál a forrásnál pihentünk meg, ahol tavaly ősszel volt az Olajmunkás Kupa tájékozódási futóversenye (két hatalmas taplógomba!).

Most is sütött a nap, de nem volt friss szénaillat, nem volt kullancs, csak egy hatalmas hóvirág-bokor. Itt tovább haladva elmentünk a tájékozódási pont mellett – a víztócsák tetején fehér jégréteg ropogott a gyerekek cipőorra alatt.

Befordultunk az erdei ösvényre, még mindig a kék jelzésen elértünk a Mátyás kútig.

(Valahol még az út elején pihenőt tartottunk egy elhagyatott kis temetőben. Tucatnyi sír – harminc-negyven évvel ezelőttiek. Egy lassan szétmálló fakereszten pléh Krisztus – már felismerhetetlen arcéllel, nem is rozsdás, hanem megfeketedett fémtesttel. Hatnapos, ötéves kis halottak sírjai – rajtuk a hóvirág, amely nyilván minden tavasszal kivirít. A síremlékek felső keresztjei letöredezve, néhány sír már megsüllyedve. A csoportunk szétszóródva pihent, de kicsit mindenki csendesebb volt a szokottnál. Hét magyar katona 44-es sírja is volt ott, kissé oldalabbra – az utolsó hónapok harcainak áldozatai lehettek.)

A Mátyás-kút most hideg, szeles napfénnyel fogadott bennünket – nem mint legelőször. A fiúkról hír: itt jártak és a felső úton indultak tovább. Mi látszólag visszafelé indultunk el – tovább Várgesztes irányába. Az út még elég hosszú volt és nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nem izgultam Peti-Zoli miatt.

Fehér sziklák mellett vitt az ösvény, aztán kinyílt a hegyek között az út és megláttuk a vár körvonalait – olyan, mint egy nagy tégla. A falun végigvezetett az utunk – egyetlen régi házat sem találtunk. Valamennyi új, szépen karbantartott, tiszta, többször kétszintes, hivalkodóan gazdag – vajon hogyan élnek a gazdag kerítések mögött az emberek?

Amikor a vár felé fordultunk, a fiaim jöttek szemben velünk a napfényben talán még sohasem szerettem őket ennél jobban.

A vároldal szó szerint be volt borítva hóvirággal. Nagy fehér harangjai egymásra borultak. Zoli Ibolykát – a 16 km után! – felvitte a várhegy oldalán a meredeken – ők hamarabb megérkeztek.

A vár félig helyreállítva, nagy zöld cserépkályhás szobát adott nekünk. (Legközelebb le kell írni a várudvaron levő emléktábla szövegét!)

Ibolyka és én a kiadós vacsora-ebéd (estebéd!) után bebújtunk az ágyba – a három fiú még tett 6-8 km-es sétát. Ha nekik ez jó!?

Reggel csípős hideg – kifejezetten hideg – napsütésben indultunk Kőhányáspuszta felé. Ezen az úton igazi Vértest láttunk – szép ívű hegyoldal – teli hóvirággal – az ösvények szálerdőkbe futnak magas gyertyán, bükkfák között.

Kőhányás különös hangulatú – talán pannón? hangulatú kis település – de nem is a település a lényeg, hanem a környezet. Nem túl magas dombok, fenyőkkel, bokrokkal – oldalt valamilyen ásatásfélét is láttunk jobbról – aztán az összesen 8-10 házból álló kis falucska bejáratánál 1878-ban épült Esterházy kápolna – omladozó vakolatával, becsukott, bezárt ajtajával, vak ablakaival szomorú látvány. Előtte egy harangláb – a harangot 1948-ban öntötték újra – mellette kicsivel távolabb egy feszület – még odébb egy kútágasát vesztett kút maradványai – mindezt csodálatosan régi, nagy fák veszik körül és egy kis állóvíz, amelynek a tetejét vékony jég borította. A kacsázó kövek vagy a marék kavics mesebeli hangokat adott – a reggeli napfény, a csend és ezek a hangok! Felejthetetlen.

A házak gang, tornác nélküliek, de egy-kettő kitatarozva, rendbe hozva, de már csak városi emberek nyaralói – ott már csak egy-két ember él.

Kőhányáspuszta után a hegyekben a séta alatt két szarvas, két őzike vágott át az ösvényen elöttünk és a csodálatos bükkösben kilenc muflont láttunk elvonulni.

Kápolnapusztán már nem találtunk szinte semmit. A forrás megvan és még van egyetlen ház – de már pecsét sincs. A temető is pusztul. Német nyelvű sírfeliratok között voltak magyar nevek is – de eldőlve a fejfa, a pléh Krisztus még elhagyatottabb. Ennek a helynek már nem volt varázsa, csak szomorúsága.

Az út tovább vezetett – egy részén hosszan-hosszan erdőirtásban botorkáltunk, de a csend, a mélység, a napfény, a távolabbi hegyek körvonalai olyan meleg, kedves hangulatot teremtettek, mint legelső Vértes-kirándulásunk idején.

Gánt felé – hosszú – erdőben vivő utunk után egy nagy-nagy mező következett, a mező mélyén egy fehér templomtorony teteje látszott. Körös-körül olyan kisebb dombok, hegyek, mint egy-egy kenyércipó. A fiunk két lánnyal előrement – mintha nagytotálban láttuk volna őket. Körülölelte őket a mező, apró pontokként mozogtak.

A mező közepén egy zsombékos, mocsaras rét húzódott, ezen átevickéltünk és beértünk Gántra. Csendes, napfényes, tavaszi vasárnap-délutáni csend fogadott bennünket. A falu eléggé jellegtelen, bár a hegyek közötti völgyben úgy bújik meg, mint egy összegömbölyödő kisbárány.

Az autóbusz Gánt-Bányatelep felé vitt bennünket, de a 19 km-től elfáradva kis Virágszálam már nem látta a vörös földet, a föld testébe vájt bányakitermelést.

Zámolyon keresztül Székesfehérvár (lehangoló állomás), aztán haza, haza, haza!