Tegnap délelőtt szánkót kölcsönöztünk és szánkóztunk Annával és Áronnal. Anna persze inkább síelt volna, de ez nem újdonság. Áron férfihoz híven az elején kijelentette, hogy ő csak elöl hajlandó ülni a szánkón és “ő vezet”. Ezen persze Anna jókat kuncogott, mert abban merült ki, hogy fogta a szánkó kötelét, mint kormányt. Ahogy viszont az életben is szokott lenni, Anna nem ingatta meg Áront abban a hitében, hogy ő vezet, hanem mögé ült és a háttérből a lábával kormányzott 🙂
Áron még szánkozott volna, de egy óra elteltével vissza kellett vinni a kölcsönzött szánkót és igazság szerint rólam is csurgott a víz, miután 8-10 alkalommal felhúztam Áront a hegyre …
Ebéd után aztán következett a tervezett fekete pálya síelés. Elmentünk autóval Areh-be, majd átsíeltünk Partizankara, ahol egy kellemes piros pályán síeltünk, majd továbbcsúsztunk Videcre a fekete pályára. Ezekről a pályákról az derült ki, hogy tényleg csak sílécen lehet őket megközelíteni, vagyis ügyelni kell arra, hogy legyen idő visszasíelni oda, ahonnan indultunk. Mi Videcbe 3 óra körül érkeztünk, a felvonók 3:45-kor zárnak, így nyugodtan felmentünk és kissé félve, de elindultunk óvatosan lefele a fekete pályán, amin aztán Anna is simán lesíelt (szerencsére nem volt jeges), így a kitűzött célt teljesítettük. Amikor azonban leértünk a pálya aljára láttuk, hogy nem megy a felvonó, gyűlnek az emberek. Ez 5 percig teljesen átlagosnak tűnt, de az emberek csak gyűltek és a felvonó csak nem indult. 15 perc után a kezelő motoros szánra ült és elhajtott felfele. Végül kb. 25 perc várakozás után indulhattunk fel. Mivel már 3:40 volt, reméltem, hogy szónak a többi pályának is, hogy menjenek 10-15 perccel tovább a felvonók, de ennek az ellenkezője történt. Mire felértük, a visszavezető út Arehba már le volt zárva. Már választásunk nem lévél Bolfenk felé kellett vennünk az irányt lécen, az autó viszont Arehban volt. Szerencsénkre Bolfenkbe érve pont indult a síbusz Arehba, így felpattantunk és visszabuszoztunk az autóhoz, sikeresen zárva ezzel a napot.
Amire még rájöttünk a mai napon a kalandok során az, hogy felesleges volt síbérletet vennünk összesen kb. 60ezer Ft-ért kettőnknek egy hétre. Ezeken a belső pályákon ugyanis nem voltak kapuk, senki nem kérte a bérletet (feltételezték gondolom, hogy az areh-i vagy bolfenk-i pályákról síelnek át, ahol a bérletet már úgyis megvették. Viszont ha az ember reggel felmegy Areh-ba a busszal (ami szintén ingyen van), majd onnan lesíel ezekre a helyekre (közben nem kellett felvonózni), akkor Videc tetején végezve le tud csúszni Bolfenkbe a kiindulópontra úgy, hogy bérletes felvonó nem járt aznap.
Este a családdal még lementünk a kabinos felvonóval Mariborba egy rövid sétára, majd vissza. A kabinban készült az alábbi “selfie”.
Tegnapra Kriszti kissé jobban lett, Áron viszont elfáradt így a délelőtti síelés helyett bevásároltunk egy maribori bevásárló központban, kora délután pedig Annával kettesben mentünk síelni egy másik pályarendszerre. Mariborksko Pohorje síterep két nagy részből áll: Bolfenk (képen balra) és Areh (kép jobb szélén). Mi Bolfenkben lakunk, közvetlenül a felvonók tetejénél. A pályák egészen Mariborig lemennek, de Mariborban lassan tavasz van, így az alsó pályák már nem üzemelnek, csak a fenti kék és piros pályák. Mi Annával viszont Areh felé vettük az irányt, ahol tavaly is sokat síeltünk. A csákányos felvonó mellett kék (15) pályán keztünk, majd felmenve a csákányos felvonón a másik oldalon található piros pályán síeltünk két kört (16). Ezután átsíeltünk a Pisker II-nek nevezett 6-os ülőlifthez, amit Anna már nagyon várt, ez ugyanis egy piros pálya egy nehéz, tavaly “fekete-pirosnak” elnevezett szakasszal, aminek tavalyi többszöri besíelésére Anna azóta is nagyon büszke (tavaly az első menetet ezen a szakaszon a hátán tette meg, így nagyon kellett győzködni, hogy újra megpróbálja, de annál nagyobb lett a sikerélmény).
Szóval miután a 19-es kék szakaszon átsíeltünk, indultunk lefelé a felvonó aljához. Idén viszont további nehezítést kaptunk, mégpedig olyan ködöt, hogy kb. 5-6m volt a látótávolság. Azt, hogy hol a pálya csak onnan tudtuk, hogy amikor a széléhez értünk megláttuk a kijelölő karókat. Ahogy beértünk a ködbe Anna már kérdezgette, hogy “ez nekem biztosan menni fog”? De én bíztattam, hogy persze, főként azért, mert átléptük már a “point of no return”-t, vagyis kb. 50m-el a pálya közepéig leérő tányéros felvonó alját, vagyis választásunk már csak az volt, hogy lécen megyünk le, vagy nadrágféken. Végül szépen óvatosan lesíeltünk az aljára, ahol Anna kijelentette, hogy ő nem is tudja hol volt ebben a “fekete-piros” rész, ez egyszerű piros pályának tűnt. Egyébként az aljára érve én ijedtem meg kissé, ugyanis egy lélek nem volt, ahogy a pályán sem láttunk, és a felvonó sem látszott a ködtől, így egy pillanatra azt hittem, hogy a köd miatt egyszerűen nem vettük észre, hogy le van ma zárva ez a pályaszakasz (egy egyszerű táblával szokták jelezni a pálya közepén) és a felvonó nem üzemel. Szerencsére nem így lett. Ahogy a felvonó a felénél kiért a ködből, nagyon szép napsütés lett, akkor készítettük a jobb oldali “selfie”-t. Felérve síeltünk egyet a 22-es kék pályán, majd a tányéros felvonó aljáig (ez az a régi “csehszlovák” rugós-tányéros, így Anna a léceim között utazott), aminek mi voltunk az aznapi utolsó utasa, ahogyan a 22-es kék pálya felvonójának is, amelynek tetejétől csúsztunk vissza Arehbe, az autóhoz.
