Emlékek – Peti papa

Közzétéve Szerző:
Válasz

Kedves Család!

Szeretnék Húgomhoz csatlakozni a szepezdi emlékek felidézésével. Édesanyánk kollégájáé volt egy kis nádtetős ház, és neki havi 2 Ft-ot fizetett, hogy egy hetet ott  tölthessünk. A megérkezésünk valóban regényes volt. Csak a címet tudtuk és azt, hogy az állomás közelében nádtetős ház a cél. Amikor Szepezd-Alsóhoz értünk, a szüleim úgy döntöttek, hogy ha nem mondta a kolléga, hogy több állomás van, akkor az elsőnél kell leszállni. Körülnéztem, és körben csupa új, cseréptetős ház volt. Rögtön visszaugrottam a vonatra a csomaggal, de Apám leszedett róla. Kiderült, nekem volt igazam, de csak késő délután jött a következő vonat. Így legyalogoltukaz egy vonatmegállónyi távolságot. Ekkor kapta utunk a “Teherhordók útja” nevet.

A templomhoz érve egy háromszögletű téren négy út indult négyfelé, mind a négy út “Árpád-vezér” út volt. Bármerre indultunk, a számozás sehogy sem stimmelt. Odamentem a kocsma előtt a lépcsőn üldögélő idős bácsihoz, megkérdeztem, milyen a Balaton. Azt válaszolta, hogy gyerekkorában egyszer volt lenn a parton, ami kb, 100 méterre volt. A keresett házra vonatkozó kérdésemre azt válaszolta, hogy éppen egy ház előtt állunk, amelynek kertjében található egy másik kert, és ott van a keresett kis ház.

Napi foglalatosságunk – mint ahogy erről Zsuzsi már irt – gombaszedés volt. Útvonalunk Szepezdi “S” betűs rét, Három-repce rét, “Kakás-nadrág pihenő”, “Ugatós kutya háza”, “Hajas-nyaf-út”. Rengeteg gombát szedtünk, olyanokat is, amelyek ma már csak ritkán láthatók. A körülményeknek megfelelően változatos volt az ellátás: reggel tojásos gomba, délben gombapaprikás, este rántott gomba. A helybeliek — látván, hogy a harmadik napon is életben vagyunk–, szintén szedni kezdték a gombát és a szüleim tanítgatták őket, melyik ehető. (Szeretném megcáfolni azt az aljas rágalmat, hogy a távozásunk utáni gombamérgezésekhez bármi közünk lett volna. Ha bűnöst keresnek, akkor a szép piros sátántinóru vagy a fehér-húsú gyilkos galóca a felelős.)

A tulajdonosnak volt egy kb. 7-8 éves lánya, aki folyton verekedett. Mi nagyok nem akartuk bántani, legfeljebb talicskáztattuk, hogy a  keze elfáradjon. Huligánnak hívtuk, de Édesapánk nehezményezte, hogy a házigazda lányát csúf szavakkal illetjük, ezért azt kérte, hogy nevezzük “Szepezdi bédekker”-nek, mert a faluban mindenkit ismert és a többség rokona is volt. Ezen aztán nagyon megsértődött, mert nem tudta, mi az a bédekker.

Balatonszepezdre nem lehet már ráismerni, de a kis ház (gyerekkorunk üdülőkastélya) megvan, rendbe hozták. Előtte a kút, amely a fürdőszoba tisztét töltötte be. Mellékletként ide másolom Gitta fényképét a kis ház 2016.10.06-ai állapotáról, amelyet egy Balaton-felvidéki kirándulásunkon készítettünk. 

Szeretettel emlékszem minderre …

Péter

Emlékek – Zsuzsi

Közzétéve Szerző:
Válasz

Kormos, a kutya

Kormos, a fekete pumi kutya talán születésem óta élt nálunk. Nagyon szerettem. Sokszor öleltem át a bejárati lépcsőn ülve és magyaráztam neki, milyen szomorú vagyok. Megszidtak, pedig nekem volt igazam. Ő mindig türelmesen meghallgatott.

Minden játékban benne volt és évente kétszer megajándékozott 4-5 gyönyörű kiskutyával, amelyeknek az apja a szomszédban élő fehér pumi volt. A fekete-fehér foltos kiskutyák aztán gyorsan gazdára találtak, mert aki elment a házunk előtt megcsodálta a selymes szőrű apróságokat. A kedvencem Berta volt – a nevet apám adta – egy majdnem teljesen fehér dundi kutyus, akinek csak a farka volt fekete, és úgy nézett ki, mint egy dugó, amit, ha kihúznánk leeresztene.

Emlékek

Főzök. Rakott kelt, az unokáim és Laci fiam kedvencét. Előveszem a húst. Sertés comb, dió. Eszembe jut, hogy tetszene a hús a nagymamámnak, szép szeleteket lehet belőle vágni rántotthúsnak. Mindig engem küldött a henteshez és diót vagy sluszt kellett hoznom. (Vajon van még, aki tudja a sertéscomb melyik részei ezek?) A nagyi szerint nekem szebb húst adtak. Ez sajnos nem volt igaz, bár a hentes egy fiatal fiú volt, de nem csípett. Külön volt hentesbolt, pék, tejbolt és a kedvencem egy édességbolt, amit csak kívülről szemléltem, mert ide nem küldött senki vásárolni.

Én vettem a kenyeret, amihez foghatót azóta sem ettem, mióta megszűnt a hagyományos, fával és szénnel fűtött kemencével sütő pékség.  Szakaszosan sütötték a kenyeret, be kellett állni egy hosszú sorba és vagy volt kenyér amikor sorra kerültem, vagy meg kellett várnom a következő sütést, de a kenyér friss, forró, foszlós és ropogós héjú volt.

Zöldséges gyerekkoromban nem volt, egy bolgár – így hívták, de nem hiszem, hogy ténylegesen bolgár volt – kertészetbe jártunk, amelynek a telke a kertünk hátsó szomszédja volt. Csak szezonális zöldséget és gyümölcsöt árult, borsót, babot, krumplit, uborkát ….

A cseresznyét és az epret csak sóvárogva néztem, nekünk nem telt rá.

Nyaralás Balatonszepezden

Egyetlen közös családi nyaralásra emlékszem. Balatonszepezdre mentünk, egy nagyon szerény WC és fürdőszoba nélküli házba, ami anyám kollégájának a rokonáé volt. Annyira izgult apám, hogy egy megállóval előbb szálltunk le a vonatról Révfülöpnél és az összes csomaggal legyalogoltunk a következő vasúti megállóig. Ezt apám elnevezte a “teherhordók útjának”. A ház a falu közepén állt a Bakony egyik dombjának leejtőjén. Lefelé a Balaton, felfelé az erdő.

A ház egyik szobájában egy idős bácsi lakott egy velem közel egykorú kislánnyal. Mi a másik szobában kaptunk helyet.

Apám nagyon szeretett kirándulni, ezért nap mint nap pokróccal, elemózsiával felszerelkezve irány az erdő. Gombát, szamócát, malinát (szeder) szedtünk. A gombából ebéd készült, vagy darabokra vágva megszárítottuk télire. A szamóca elfogyott útközben, de a szederből nagymamám szörpöt készített. A szamóca olyan kedves emlék, hogy évekkel ezelőtt hoztunk néhány tövet haza az egyik kirándulásról, amelyeket azóta is a kertben nevelek.

A balatonszepezdi kirándulások elmaradhatatlan kelléke volt a fényképezőgép.

Szép emlék ez a nyaralás, bár a Balatonpart még nem volt kiépítve, hosszú pallón végig menve, a nádason át értük el vizet. A parton nagy fűzfák voltak, a fákra felmásztak a siklók (bátyáim szerint kígyók) és a félelem is emlékezetes maradt.

“Azt a leborult szivarvégét!”

Közzétéve Szerző:
Válasz

Néztem egy sorozatot aminek az eredeti nyelve német. Nem szokott ilyen gyakran történni (jellemzően az eredetileg német nyelvű filmeket is angol nyelven nézem ha lehet). Hallgatva a dialógusokat pedig nagyapa jutott az eszembe a gyerekkoromban sokat használt mondásaival. Konkrétan a “Mann probiert.” jutott először eszembe és talán azért gondolkoztatott el, mert ezt valószínűleg gyerekkoromban nem értettem 🙂 Ha már nagyapa mondások, akkor megpróbáltam párat felidézni, segítsetek kommentben vagy levélben!

  • “Kleine fische, gute fische.”
  • “Azt a leborult szivagvég” – Ezt még én is használom itthon a gyerekekkel, de nagyapa specialitása volt, hogy ő tényleg dühösen tudta ezt mondani (sokszor látszólag majd szét robbant).
  • “Most ugrik a majom a vízbe”
  • “Uff-uff kiált a néma indián”

A többiek emlékei:

  • “Egy elem nem kell nekem, két elem, elemelem” (Ibolya gyűjtése)
  • “Mindeggyel nem tudok szolgálni, az elfogyott” (ha nem tudtuk eldönteni mit kérünk, Ibolya gyűjtése)

Mi történt Nagyapa halála óta – Zoli

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ha arra gondolok, hogy mi történt Nagyapa halála óta, akkor az első dolog, ami eszembe jut, az egyik visszatérő álmom. Úgy hívom ezt az álmot, hogy öreg ház. Álmomban egy öreg házban bolyongok. A padláson, a pincében csodálatos rejtett termekre, szobákra lelek, ahol könyvek, tükrök, szekrények, ágyak mesélnek ősi történeteket. Felemelő a gazdagság, amit a falak rejtenek, de amikor úgy döntök, hogy megóvom, kiderül, hogy már beszakadt a padló, dőlnek a falak, hogy itt már élet sosem lesz. Egyszerre rémísztő, szomorú és felemelő ez az álom. Lehet, hogy a tárgyi emlékek és épületek nem vészelnek át generációkat, de az igazi örökség a szívben van.

Második, ami eszembe jut, az a család. Katival 23 éve vagyunk házasok és mindvégig egymás szeretete és tisztelete hatotta át az egységünk és ebben cseperednek gyerekeim. Fiam kitűnő hallgató a matematika szakon az ELTE-n. Kati lányom (született január elsején, mint az anyja és ugyanúgy hívják mindkettőjüket) a Trefort gimnáziumban, Kamilla lányom a Patronában tanul. Amikor esténként csendben hallgatom, hogyan csevegnek a lányok, látom ahogy a fiam tervezget, vagy éppen a feleségem főzi a húslevest, arra gondolok, hogy vajon nekünk is ad az ég 69 évet?

Nagyapa azt várta, hogy Nobel díjas leszek. Még lehetséges, de matematikailag igen kicsi az esélye. Az akadémiai világgal már csak halvány a kapcsolatom. Ugyan minden évben van egy kurzusom Franciaországban a Pau-i egyetemen és 5 éve vezetem a Logisztikai szakot a Neumann János Egyetemen, a munkám sokkal inkább a megvalósítás felé fordítottam. Lacival közösen alapított Optasoft szépen növekszik évről évre. Egyre több a nyugati ügyfelünk. Tavaly 75%-ban amerikai, ír, holland ügyfeleink voltak és büszke vagyok arra, ahogy a csapat értékeket és minőséget alkotva érik. Hiú perceimben azzal áltatom magam, hogy vezetőként ez rajtam is múlott.

A család és a családon belüli szeretet tisztelete után a második, amit örökségül kaptam, az a tudás szeretete. Sosem álltam le és mindig újabb és újabb dolgokat tanulok. 11 olyan képesítésem van, amelyek mindegyike alkalmas arra, hogy önmagában abból megélhessünk. Mind közül a legizgalmasabb a szarvasgomba. 

40 éves koromban megajándékoztam magam egy kutyával, hogy egy újabb misztikummal bővüljek. Magam akartam találni erre a méreg drága és elérhetetlen föld alatti gombára. Eleinte olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban. Azt hiszem sokan feladták volna, de én makacs vagyok, mint a Nagyapám, és csak küzdöttem tovább. 2 év után sikerült. Kiköltöztünk egy hónapra az erdőbe kisgyerekek, Kati, Pami és én. Addig gyakoroltam, amíg meg nem tanultam a gombakeresést. Egyszer, amikor a gombászásról, 4 kg gombával, a kutyával és a gyerekekkel a hátsó ülésen, hazaindultunk, Kati lányom megszólalt: „Apa, ha Te valamit a fejedbe veszel, azt tűzön vízen át megvalósítod!”

Eleinte hajószakács akartam lenni, aztán erdész, majd vegyészmérnök. Mérnök lettem, de sosem tudtam magam olyan jól érezni a munkámban, mint az erdőben. Úgyhogy, nyugdíjas koromra is gondolva, vettem 10 hektárt a Bakonyban. Elindult az erdőtelepítés. Ma már 18 hektáram van, 30-40 ezer tölgyfa csemetém. A Som hegy mögött bukik le a nap és úgy érzem, amikor a földemen vagyok, hogy megérkeztem. Augusztusi estéken 150 méterre bőgnek a szarvasok, tavasszal a pacsirta dalol, nyáron van egy gólyánk, róka kaffog esténként. Annyi csoda ér, hogy el sem lehet mesélni. Elvégeztem a Permakultúra tervező képzést az Oregoni egyetemen, hogy minél élőbb és természetesebb gazdaságot hozhassak itt létre. Azt tervezem, hogy az unokáim ebben a 180000 négyzetméteres kertben játszhatnak majd napestig, fák és állatok között. Szabadon szüretelhetik a sok-sok gyümölcsöt a fákról. Pont úgy, ahogy egykoron az unokatestvéreimmel én is tehettem, Nagyapaék csodálatos kertjében…

Gyerekkori emlékek – Zsuzsi

Közzétéve Szerző:
Válasz

Niki családfát keresgél, igyekszik szigorú pontossággal feltérképezni a felmenőit, én viszont teljességgel szubjektív emlékeket szeretnék megosztani veletek.

Milyen volt az élet gyerekkoromban a Pilóta u 5-ben (akkor még Kossuth Lajos utca 3-ban)? Varázslatos, regényes, megalázó, unalmas, izgalmas – mikor milyen.

Anyám gyönyörűen varrt, kötött – még 20 éves koromban is szinte a teljes ruhatáramat ő készítette, de kötött pulóvert, kardigánt az egész családnak, ezért nagyon elfoglalt volt, hiszen munka mellett csinálta. Ha vissza gondolok rá, csak kötőtűvel a kezében látom. Kötni úgy nevezett mentett fonálból kötött. Valahol olcsóbban vehettünk fonalat, összegubancolódott motringban vettük, így kötés előtt fel kellett gombolyítani. Varrni, pedig maradékot áruló üzletekben vett anyagot használt, mindig vitt centimétert, hogy megmérhesse ki jön-e egy-egy szoknya, vagy nadrág a kiszemelt anyagból. Jellemző volt, hogy évekig azt hittem, anyám a csirkének csak a csontos részeit szereti, mivel a kosztpénzből nem telt mindenkinek húsos darabra.

Apám volt a felelős a családban a gyerekek tanulásáért, legalábbis az én tanulásomat rendszeresen felügyelte, amit nagyon utáltam. De ha kártyázott, vagy kirándult velünk (velem), azt nagyon szerettem. Szívesen olvasott mese helyett verseket, Adyt, Tóth Árpádot, Kosztolányit, Radnótit és a francia költőket. Néhány verses kötetét még őrzőm. Nem élveztem annyira, mint a meséket, de nem volt választás kérdése. De talán, ezért szerettem a francia nyelvet középiskolában. A családban minden apa körül forgott, azt kellett tenni, amit előírt, legyen az főzés, tanulás, szórakozás.

Nanci – anyai nagyanyám – velünk lakott. Halványan a nagyapámra is emlékszem, de csak, mint ágyban fekvő betegként. Nanci főzött a családra, emlékeim szerint jól, a kosztpénz betartását, apám felügyelte. Esténként kettős könyveléssel, lekönyvelte a kiadásokat. Egy hónapra előre, elő volt írva, mennyit költhetünk kenyérre, tejtermékre, cukorra, lisztre, húsra, zöldségre – annak érdekében, hogy változatosan étkezzünk. Én segéderőként tanulás után segítettem, persze nem jószántamból.  Ha lehetett meglógtam előle, hol a padláson olvasgattam, hol valamelyik fatetejére másztam fel. Nancinak köszönhettem azt, hogy szinte kezdetektől volt TV-nk. A lottón volt egy 4-es találata, és ekkor vette.

Peti bátyám a kalandot, izgalmat, védelmet – másik bátyám elől – jelentette számomra. Megtanított fára mászni, sőt még kis „várakat” is épített deszkából a magasban, ahol le lehetett ülni, nézelődni, olvasni, gyümölcsérés idején az uzsonna is tálalva volt.  Fabrikált nekem íjat, nyílvesszőket. és célba lőni tanított. Néha a „fiúk” féltett kincsét (a légpuskát) is használhattam, amihez a töltényeket ő csinálta nekem ólomlemezből. Minden játékban benne volt, és nagyszerű dolgokat tudott kitalálni. Sajnos ez a szép időszak csak néhány évig tartott, mert egészen kicsi koromra nem emlékszem, és 14 éves voltam, amikor megnősült, és már nem jutott rám ideje. Néhány év múlva megszületett Peti és Zoli fiuk, akiket nagyon szerettem, sőt Peti születésekor még egy intőt is kaptam, mert óra alatt dicsekedtem el vele, hogy nagynéni lettem.

Miki bátyámmal nem volt ilyen bensőséges kapcsolatom, talán a nagy korkülönbség miatt, hiszen már majdnem 15 éves volt, amikor születtem. A családi legendák közé tartozik, hogy amikor megtudta, hogy kishúga fog születni, neki szegezte a kérdést, a szüleimnek: Minek kellett ez nektek? Néha szülői felszólításra mesélt nekem, de ha lehetett lerázott, és fel-alá sétálva verset írt.

A ház, amiben éltünk egy gyáros nyaralója volt – ide költöztették a családot – más családdal együtt – a háború alatt, mert az eredeti házat lebombázták. Ebből adódóan nyáron kellemes hűvös volt, de télen kifűthetetlen nagy hodály. A gyárosnak cselédei voltak, ezért a konyha, kamra, mosókonyha, széntároló a pincében volt. Fenn 3 szobát, a fürdőszobát, wc-t, és egy nagy előszobát laktunk. Konyha nem volt, a tűzhelyet beállították a szüleim a fürdőbe, mert itt volt víz, lehetett mosogatni is. Az egyik szoba a fiúké, a másik az anyai nagyszüleimé volt, én nagyapám haláig a szüleimmel aludtam egy szobában. Utána a nagyanyámmal osztoztunk egy dupla ágyon. Lehet, hogy a háború volt az oka, vagy a nélkülözés, de mindenki magányos volt, ma ezt úgy hívják társas magány. A szeretet és összetartozást, a közös munka jelentette. Csak Peti bátyámmal voltam szabad és boldog, vele nem voltak elvégzendő feladatok, és úgy éreztem ő sem csak kötelezettségnek tekintette a velem töltött időt.

Az előszobában egy nagy asztal állt, itt ettünk, tanultam, és néha kártyáztunk. Mindenkinek saját helye volt, sokszor próbáltam a fiuk helyét elfoglalni, de mindig visszaebrudaltak. Ez az asztal volt a főzés helyszíne is, tésztagyúrás, gombóckészítés, barátfülegyártás helye, mondhatnám a ház közepe. Az előszoba igazi konyhai funkcióját Nikinek köszönheti, aki bevezette ide is a vizet, a kert felöli szimpla, nyitható ajtók helyet falat húzott, és egy kisebb ajtót tett be, így télen is ki lehetett fűteni. Nikit a szüleim nagyon szerették, ügyes keze és jó természete miatt. Sok dolgot meg tudott javítani, amit apa nem, és mindig kész volt segíteni nekik.

Még néhány szó a kertről. A házhoz nagy kert tartozott, sok gyümölcsfával, amelyek terméseit Nanci lekvárként, befőttként hasznosította. Több barackfa is volt benne, ezért annyi baracklekvárt tettünk el, hogy ma sem tudok ránézni.  A néhány tő eper pedig sohasem ért be, mert még zölden megettem. Volt egy szomorú eperfánk (mi szerednek hívtuk), amit haszontalannak tartottak, mert sem lekvárnak, sem befőttnek nem volt jó. Annyit ehettem belőle, amennyit bírtam, még ma is ez az egyik kedvencem. Anya sok szép virágot nevelt. A kertben szerettem a bodobácsokat, szitakötőket, lepkéket, sőt a hangyabolyokat is. A vízcsaptól- szülői tiltás ellenére – patakot ástunk a bátyámmal, híddal, forgó vízikerékkel, és papírcsónakokkal.

Hát, egyelőre ennyi. Nem akartam senkit megbántani, én így emlékszem.

Zsuzsi

Lelkes Miklós: Apám költészete

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ez is egy fajta újrakiadás. Miki papa bár a felkérésemet visszautasította, hogy írjon magáról/magukról, de a facebook-on nagyon aktív és több olyan jellegű írása van, ami akár a Családi Szóba írt cikk is lehetne, így most egy ilyet teszek közzé, hátha valakinek ott elkerülte a figyelmét. Bevallom én kifejezetten szeretem Miki papa ilyen jellegű írásait, mert valami olyat mutat meg nekem egy teljesen más szemszögből, aminek én is szemtanúja/fültanúja voltam.

Apám nem nevezte verseit költészetnek, sőt, világosan látta: ez neki csak szórakozás, és egyébként sokáig, – egyetlen fiatalkori verse kivételével, – nem is írt szépirodalmi műveket, csak nagyjából élete utolsó évtizedében kezdődött „költői korszaka”. Utóbbiakat viszont, bíztatásomra, ő maga tette fel az internetre, vagy pedig én, egyszer-kétszer pedig együtt. Öcsém is segítette az internet akkori rejtélyeinek megoldásában, mint az informatikához értő.

Apám magas életkort ért el, ezt, genetikai örökségén túl, családjának gondoskodása is segítette, többek között Feleségem is sokat tett érte, nagy szeretettel. Apám nem akarta, hogy neve bármilyen formában zavarja az enyémet „költői téren” (nekem már 1989 előtt sok írásom jelent meg újságokban, folyóiratokban, antológiákban, 1989 után pedig, – olykor egyetértések mellett, – sok gyűlölködő, rosszindulatú kritikát is kaptam, több internetes fórumtól meg kellett válnom, ezek a szitkozódó ellenvélemények később azért szűntek meg, mert egyre inkább látszott: nekem volt igazam, és a „bírálók” elhallgattak). Így Apám, megegyezésünkként, L. Miklós Péter néven közölte írásait. Én azért szeretem Apám verseit, mert, ha egyszerűek is, bennük van a mindennapok sok kis és nagy igazsága, formailag tökéletesek, és nagyon kedvelem őszinteségüket is. Kétségtelenül nem „nagy versek”, nem olyanok, amelyek az örökkévalóság polcára tartanának igényt, – különben: létezik-e az örökkévalóság? Ebbe most nem érdemes belemenni, mert, ha nem létezik, az is elszomorító, ha létezik, az is. Ám Apám fordítgatott is németből, franciából, ezeket szöveghűség tekintetében Sógornőm ellenőrizte, én meg egyébként fordításait igen jó műveknek tartom szépirodalmilag.

Verseiről Ő maga írta ARS POÉTIKÁM címmel:

Írogatok, mert ez a kedvtelésem. 
Nem értékelem nagyon nagyra én sem. 
Akit érdekel, annak felolvasom, 
Amikor adódik arra alkalom. 
Ez elég. Nem is akarok egyebet, 
Nem szándékozom szerezni hírnevet 
A nagy irodalmi versenypiacon 
És ehhez én a nevemet nem adom. 
A hírnév úgyis oly elillanó, 
Elolvad lassan, mint tavasszal a hó. 
Előfordul, legfeljebb annyit ér el, 
Hogy lesz belőle érettségi tétel, 
Vagy egynéhány sor majd a lexikonban, 
Amit az idő kitöröl majd onnan. 
Lehet, valakik valahol esetleg 
Fejet bólogatva még emlegetnek. 
De nekem nem kell a verseimtől több, 
Adjanak nekem még csendes örömöt.
/2005.02/

A JÓZSEFVÁROSI KISGYEREK-ben múltjáról tűnődik:

Józsefvárosi régi kisgyerek,
Mostanában gyakran kerestelek.
A régi képeket fel-felidézem,
Egykori arcodat hosszan nézem.
Az elfutó évek csak mentek-jöttek,
Nem változtál, engem meggyötörtek.
Vénült arcommal nem ismernél meg,
De más nincsen, aki ismer téged.
A régmúltat idézem fel ma itt,
Csak én vagyok, ki tudja dolgaid
Amelyről a múlt még számot adhat,
Hiszen több mint nyolcvan éve annak
És a múlt az nem változik soha.
Mennünk kell és együtt megyünk oda
Ahol semmi nincsen és ha én megyek,
Téged már többé senki nem keres.
/2005.04./

Egykori emlékként mesélte el azt a józsefvárosi epizódot, amikor Édesanyja a hozzájuk benéző „átkozott költőnek”, Somlyó Zoltánnak, valami egyszerű ételt adott, és azt az éhes költő kézcsókkal köszönte meg.

Édesanyánk volt Apám egyetlen szerelme, igen nagy, hűséges szerelem volt köztük, megismerkedésüket idézte fel PERC és PERCEK c. verseiben.

PERC
Eljönnek a percek és csak gyorsan futnak egyre,
Idő országútján el a végtelenbe.
Gyors és sűrű a sor, még észre sem veszed,
Később deríti fel csak az emlékezet,
Hogy akkor ez a perc döntötte el sorsod,
Nem is tudtad akkor, valóban mi volt ott.
Az ifjú koromból itt egy régi példa,
Azt a régi percet felidézem néha.
Harmincegyben történt, október volt talán,
Hogy egy varrónőnél ruhát rendelt anyám.
A ruhát egy kislány hozta a kezében,
Már csak a szép hosszú hajára emlékszem.
A percet, a leányt másnapra feledtem,
De hatvanhét évet éltünk együtt ketten.
Most a régi percet lehunyt szemmel látom,
Percek tengeréből újra kihalászom.
/1999/

PERCEK
Sokszor rejteget perceket az élet,
Melyek tulajdonképpen semmiségek.
Már ismertük egymást, hozzájuk jártam,
Délután volt, ott ültünk a szobában.
Ő varrt valamit, én mellette ültem,
Hallgattunk, ő dolgozott elmerülten.
Alkonyi fények játszottak az égen,
Mély volt csend, én szívdobogva néztem.
Homlokára hullt egy utolsó sugár,
És ereszkedett már az esti homály.
Nem tudtam szólni, csak néztem őt némán,
Ő is hallgatott és nem nézett énrám.
A jövőt éreztem, a jövőt vártam
És olyan mély volt a csend a szobában.
Lassan lépdelve az est megérkezett,
Az élet sokszor rejteget perceket,
Melyek tulajdonképpen semmiségek,
Talán mégis, mégis, ez volt az élet.

Karácsony (2) c. versében ott van az a világ, ami most is:

Karácsony van. A kis Jézus született.
Öldöklik egymást vadul az emberek.
Betlehem felett fényes csillag ragyog.
Repülőgép bombát egy városra dob.
Leteszik egy jászolba a szalmára.
Romok közt anyját siratja egy árva.
A pásztorok imádják, letérdepelnek.
Az utcán mindenütt holtak hevernek.
A három királyok is megjönnek még.
...és a kisgyermeket is lelőtték.
A karácsonyfán kis gyertyák kigyúlnak.
Az égő házak közt jajgatva futnak.
A szeretet ünnepe ez a mai nap.
Lőnek és gyilkolnak és robbantanak.
Mohón nyeli el a föld a tengernyi vért.
Jézus született. Meghalt az emberekért.
/2004/

Apámat finom humor is jellemezte, mint az alábbi verse is mutatja:

A MACSKA MONDJA /én jegyeztem/
Jó volt a fotelban a nyugalom.
A gazda valamit az asztalon
Éppen ide-oda sétáltatott.
Ez felkeltette figyelmem legott.
Közben egy zsinór lógott és mozgott,
Meg kellett néznem ezt a dolgot.
Kötelességem, és ez így igaz,
Megnézni, hogy ami mozog, mi az?
A zsinórt ezért meghúzogattam
És erre mi történt? Szidást kaptam.
Igazságtalanság ami engem ér,
Mert ami mozog, lehet hogy egér.
Ez a tapasztalat olyan régi
És ezt a gazda mégsem érti.
Hát ilyen dolgok történnek itten,
A gazda nem oly okos, mint hittem.
/2002/

Szeretett kártyázni, de csak családi körben, ünnepeken került erre sor. Én egyetlen kártyajátékot sem voltam hajlandó megtanulni, de a kártyalapokon levő képek érdekeltek. Apám néha egy-egy sakkjátékra rákényszerített, ám a sakkozást is, már a parti közben, meguntam. Ám Ő szeretett volna időnként sakkozni, de a családban nem akadt partnere. Talán az Öcsém időnként, de én, ha tehettem, elkerültem ezt, – inkább a sakktábla és annak figurái érdekeltek csak.Egyik versében mégis egy sakkparti jutott eszébe, egy régi emlék:

SAKK
Kint a téli este már lépked lassan.
A kályha mellett ülök egymagamban.
Kintről a fények játszanak a falon,
Nézem őket és a múltat kutatom.
És előbukkannak régi emlékek
Mit maguk alá temettek az évek.
Nem tudjuk hol voltak, hova tűntek,
Apró epizódjai életünknek.
Nagyapámról, akit távolból nézek,
Nem őrzök már csak néhány fakó képet.
Még ott a józsefvárosi lakásban
Lakunk, amikor néha-néha láttam.
Mi a konyhában voltunk, látogatni jött,
Anyám az ebédet főzte délelőtt
És kihívott engem egy sakkcsatára,
Sámlin ültünk, hokedlin volt a tábla.
Mikor is volt? Több mint nyolcvan éve.
Már nem tudom, mi volt a parti vége.
Már teljesen mindegy. Az esti csendben
A képet a múltba visszaejtem.
/2005.02./

A KÓRHÁZI FOLYOSÓ egyszerű szókimondásával megrázó:

KÓRHÁZI FOLYOSÓ
Rosszul lettem és idehoztak,
Hogy szemébe nézzek a sorsnak.
Idehoztak. Ő is itt feküdt,
Magam előtt látom mindenütt.
A folyosó falán egy fakorlát,
Lábadozó betegek fogják.
Emlékszem, ezt Ő is fogta,
Amikor elém jött mosolyogva.
Most én is a folyosón járok.
Simogatom a fakorlátot.
/2002/

Emlékező vers a FIÓK is. Nem sokkal halála előtt halála előtt „nagytakarítást”. csinált fiókjaiban.

FIÓK
Mint riasztott nyulak futottak az évek,
Már alig látom, ha utánuk nézek.
Régi emlékeim még felkeresnek,
Eltöltsék velem a magányos estet.
A régi emlékek, úgy sincs egyebem,
Néha nem jönnek, magam megkeresem.
Lapulva bújnak sokszor egy fiókban,
Ha nincsen kedvük, nem jönnek ki onnan.
Az aljáról nekem kell kikotorni,
Versek, fényképek, csupa régi holmi.
Mennyi lim-lom, fakult, kopott darab!
Elnézem, talán most vigaszt nyújtanak.
Előlép onnan egy ifjú barna lány.
Tizenhat, vagy tizenhét éves talán
A hosszú haja koszorúba fonva,
Ajka nyílik egy rejtelmes mosolyra.
Mint akkor, most is szívdobogva nézem,
Sóhajtok, ilyen volt valaha régen.
Most egy fiatalasszony jön helyette,
Nem rám mosolyog, de egy kisgyerekre.
Ez már később volt, asszony lett a lányból,
Őt is nézem, a szívem újra lángol.
Másik asszony jön, aki már idősebb.
Hol vannak? Egy fehér urnába szöktek.
Itt hagytak engem, egyedül, magamra.
Már csak én vagyok. Az emlékek foglya.
Mennyi régi fénykép és holmi volt ott!
Megnéztem. És most zárom a fiókot.

Édesanyám halálát Apám saját halála utolsó percéig gyászolta.

A "KÖNNYEK"-BÕL /1/
VERSEK 
A versek belőlem csak ömlenek
És olyanok, mint a vérző sebek,
Mint egy hete, mikor csak folyt a véred.
Elfolyt a vér, elfolyt az élet.
A véres könnyek tovább peregnek.
Nem fogynak el, sohasem feledlek.
 
A FÉSŰ
Tört fésű hever az asztal alatt.
Egyszer leesett, aztán ottmaradt.
Csak fekszik ott, törötten, árván.
Miért kell sírni egy fésű láttán?
 
CSONKASÁG
Az, aki elvesztette a lábát,
Az talán mankóval még járni fog.
Nekem az egyik felem levágták
És én soha többé már nem én vagyok.
 
TITOK
Az utcákon járkál egy halott,
Pont úgy néz ki, amilyen én vagyok.
Mintha élne, beszél és mozog,
Gép mozgatja, szíve nem dobog.
 
HALOTT HÁZ
Világosodik, fel kell már kelni.
A szomszéd ágyban nem fekszik senki.
Csak magam ődöngök a szobákban,
Nem szól senki, furcsa némaság van.
Némák a szobák, falak, bútorok,
Ráébredek, ez a ház halott.
A halott házban nincs más csak emlék,
Ami régen volt és most csak nemrég.
Emlékek közt pusztában járok,
Végül magam is emlékké válok.
/1999/

Ezen a linken nagyapa dokk.hu-n publikált versei találhatóak.

2020, Lelkes Miklós (Miki papa)

Pilóta utcai helyek

Közzétéve Szerző:
Válasz

Peti papa írását olvasva és a Gonzlik József és Lukics Irma fényképét látva eszembe jutott, hogy ez a kép hol lógott: a folyosóról balra nyíló első szobában a fésülködő tükrös asztal felett (legalábbis én így emlékszem). És hirtelen bevillantak azok a sokat használt kifejezések, amelyek a lakás egyes helyiségeit jelölték. Voltak ugye a hideg szobák, amelyeket olajkályhával fűtöttek be, de csak ünnepélyesek idejére. Egyik volt az ebédlő szoba, ahol egy hatalmas asztalt az unokák ültek körül az ünnepélyes ebédjén (a felnőttek a konyhában ettek/veszekedtek). A másik hideg szobának nem tudom volt-e neve, én nem emlékszem. Ebben lógott a fenti kép, valamint ebben volt két hatalmas ágy, amelyekben nagymama a friss befőtteket dunsztolta.

Nagymama és nagyapa szobáját TV szobának hívtuk. Ezek kívül különleges helyiségként csak a mélypince jut eszembe. A kertben pedig volt a vár közvetlenül a lépcső mellett, amelyet az ott lévő erősebb bokrok törzsén alakított ki nagyapa az unokák nagy örömére (vagy a Zoli volt az?). Bár külön neve nem volt, de a folyosó végén szemközt (a Napóleonné felé) volt egy nagy szekrény, amelyben nagyapa “raktára” volt. Itt tárolt mindenféle finomságot, illetve a későbbiekre az unokák számára tartogatott apróságot, játékot. A folyosón lévé retesszel zárható WC fölötti nagy ablak és a mögötte lévő tároló szintén gyerekkorom különleges emléke, mintha még egy pár régi síléc is lett volna ott.

Kicsit távolabb, kilépve a kertkapun ott volt a mackós, valamint a farkasos erdő, kettő között a varázsló házával, a Cziráki kastéllyal, amelyet mára gyönyörűen felújítottak. A varázsló házával szemközti lakótelep közepén lévő játszótér mellett az aszfalton egy nagy vörös festékfolt volt, a varázsló vére, amelyet menekülés közben cseppentett a földre.

Ki milyen neveket, helyeket őriz még az emlékezetében? Írjatok és beleírom a cikkbe!

A múlt, a jelen és …

Közzétéve Szerző:
Válasz

2006. augusztusában ünnepeltük a 40 éves házassági évfordulónkat. Franciaországban voltunk. Amikor hazajöttünk, ellopták az autónkat. Hétvégén mi voltunk a soron következő ügyeletesek Nagypapánál. Azon az estén Nagypapa még jóízűen evett az általa kívánt tejfölből, aztán végig fogtam a kezét, ahogy búcsúzott  az élettől. Köszönöm Zsuzsa és Laci akkori támogatását.

Mint mindig, csendes, visszahúzódó életet élünk azóta is, őrizve a szeretetet és a békét. Nyugdíjasként mindketten még hosszan dolgoztunk  ugyanazon a munkahelyen. Az unokáink egyre nőttek, és egyre inkább önállósodtak. A legnagyobb változás a legkisebb unokánk megszületése volt. Gergő sajnos már nem ismerhette a mátyásföldi Nagypapát.

Mi ketten a családi hagyományt közös karácsonyokkal, húsvéti piknikekkel és évenként augusztus elején 5 napos „Összetartással” őriztük, a két utóbbi együttlétet mindig úgy próbáltuk szervezni, hogy az ország különböző tájait is megismerhessék Kicsik és Nagyok.

Szabadidőnkben hol csoportokkal, hol sátorral, hátizsákkal jártunk erdőt, mezőt, hegyeket, falvakat, városokat, országokat. Hajóztunk a normandiai partraszállás vizein, jártunk drágakőbányák mélyén, az erdélyi havasok csúcsain, a magyar katonák doberdói és ausztriai sírjainál, Zoli futott az ókori Olimpiai Stadionban, hallgattuk a Moldva és Elba, a Duna, a fehér és fekete Tisza csobogását, láttuk az albániai hófehér csúcsokat a Shkodrai-tóról. De a legjobb útjaink itthon vittek bennünket: talán nincs is olyan tájegysége, falva, városa hazánknak, ahol vagy amely közelében ne jártunk volna. Áhítattal próbáltuk felkeresni és lefényképezni az erdők mélyén a rotundák romjait, különösen kerestük a pálos kolostorok emlékhelyeit, főleg az Árpád-kori és kora-középkori templomromokat vagy újjáépített templomokat.

Testvéreinket főleg telefonon érjük el. A pandémia most már abban is megakadályoz, hogy hozzájuk vagy bárhová elutazhassunk.

Az időben most vissza tudok utazni egy olyan ember emlékeihez, akit Mikin és rajtam kívül már nem ismer közületek senki, Ő anyai nagyapám, Gonczlik József, aki született 1891. június 9. Ruma Szerém megyei községben és meghalt (ugyanabban a szobában, ahol Lukics dédanyám és édesapám is) Budapesten 1961. június 20-án. Kongeniális eset, hogy Niki is és én is lefényképeztük.

Emlékezni szeretnék rá: Tanoncként gyémát-foglalónak tanult. Sok ezüst ékszert készített a család nőtagjainak. Amíg egészséges volt, ha tehette, a kertben tevékenykedett. Nála mindennek értéke volt; régi deszkáknak, görbe szegeknek, amiket kikalapált. Én kisgyerekként örökké körülötte lófráltam, és örültem, ha megengedte, hogy én is szeget kalapáljak, (Zolikánál alapállás az örökös kalapálás….) hogy bármiben segítsek neki.

A Bizományi Áruházban becsüsként dolgozott. Legszebb perceink téli estéken voltak, amikor hazajött a munkából és a mátyásföldi legnagyobb szobában a koksz izzott a kályhában, kinyitottuk a kályhaajtót, Mikivel odatoltuk a karosszéket a kályhához, a földre egy báránybőr kabátbélést terítettünk, leoltottuk a villanyt és Ő mesélt nekünk az inaséveiről. Olyanokat mesélt, hogy inasként még a munka megkezdése előtt hajnalban, félhomályban – mert akkor még villany nem volt – az inasoknak kellett fölsöpörni a műhelyt. Egyszer inas társai közül valamelyik a fás láda mögé bújva megijesztette. Ijedtében fejjel lefelé belevágta a másikat a fás ládába.

Az inasok szülei vidéki parasztemberek voltak, akik – hogy a gyerekeiket jól tartsák – fél disznótól kezdve a legkülönbözőbb termékeket hozták fel, de ezekből az inasok soha semmit nem láttak.  Amikor már sokadszor kaptak a mester öreganyjától babfőzeléket az inasok, lázadozni kezdtek, és úgy döntöttek, hogy nem eszik meg. Ekkor az öregasszony azt mondta, hogy nem dobjuk ki, amíg meg nem eszitek, ezt kapjátok. Másnap az inasok összebeszéltek, és úgy döntöttek, hogy mindet megeszik, hogy végre mást kapjanak. Ekkor az öregasszony azt mondta: Ízlett? Holnap is ezt kapjátok!

Gonczlik nagypapa Lukics Irmát (Nancikát) vette felségül 1915. október 17-én. Három gyermekük született, akiket családunk már elvesztett: József, Irma és Károly. Irma az édesanyánk.

Megidézném még két apai ősömet, akiknek a képét (talán dagerrotípiák) sikerült megmentenünk és most ide emelem:

Lélekben mindenkivel békében, szeretetben élünk és gondolunk rájuk.

2021.02.15. Péter és Gitta

Elmúlt 15 év – Máté

Közzétéve Szerző:
Válasz

2009-ben elvégeztem a gimit, utána 2011-ben kezdtem csak az egyetemet (műszaki menedzsment, Óbudai), addig sok minden történt velem, hosszú is lenne, és jelentéktelen is.

Az egyetem mellett dolgozgattam gyakornokként, recepciósként, és még judo edzőként is, 3 évig tartottam edzést gyerekeknek egy budai általános iskolában (“Máté bácsi” 🙂). A bécsi úti lakásból, a szülőktől elég későn, 2017-ben költöztem el, “átmenetileg” Miki Füredi utcai lakásába, ahol végül 3.5 évet maradtam. 2016-ban időközben a Vodafone üzleti szolgáltatói központjában folyamatfejlesztői munkát kaptam, teljes munkaidőre, így véget értek a gyakornoki évek. 1 évvel később a Gyömrői úti Boschnál folytattam, a logisztikai részleg informatikai támogató csapatában – ez egy nagyon kemény időszak volt, sokat tanultam, és a magánéletemben is sok minden történt. 🙂 Végül életem egyik legjobb döntését meghozva 2019 júniusában átmentem a Europ Assitance-hoz folyamatfejlesztői pozícióba, ahol már sokkal jobban passzolt minden, és a korábbi operatív, stresszes, támogatói (support) munkakör helyett projekteken dolgozhattam, IT fejlesztéseket koordinálhattam, illetve jómagam is készítettem automatizáló, riportkészítő szoftvereket, vezetői riportokat rendszeresen tőlem kérnek. Jelenleg is itt dolgozok, és most nagyon nehéz időszakom van megint – megsokasodtak a feladatok, új vezetőt kaptam, illetve 2021 januárjában elköltöztem, végre teljesen önállósítottam magam, 30 éves koromra.

Hosszútávú terveim között szerepel a saját vállalkozás de addig még nagyon sokat kell tanulnom és dolgoznom. Szabadidőmben (2016 óta) brazil jiu jitsu edzéseket látogatok rendszeresen, kerékpározni szoktam, barátokkal sörözgetni, konzolos videójátékokkal játszani. Angyalföldre költöztem, és nagyon tetszik ez a környék. 🙂