Mi történt Nagyapa halála óta – Zoli

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ha arra gondolok, hogy mi történt Nagyapa halála óta, akkor az első dolog, ami eszembe jut, az egyik visszatérő álmom. Úgy hívom ezt az álmot, hogy öreg ház. Álmomban egy öreg házban bolyongok. A padláson, a pincében csodálatos rejtett termekre, szobákra lelek, ahol könyvek, tükrök, szekrények, ágyak mesélnek ősi történeteket. Felemelő a gazdagság, amit a falak rejtenek, de amikor úgy döntök, hogy megóvom, kiderül, hogy már beszakadt a padló, dőlnek a falak, hogy itt már élet sosem lesz. Egyszerre rémísztő, szomorú és felemelő ez az álom. Lehet, hogy a tárgyi emlékek és épületek nem vészelnek át generációkat, de az igazi örökség a szívben van.

Második, ami eszembe jut, az a család. Katival 23 éve vagyunk házasok és mindvégig egymás szeretete és tisztelete hatotta át az egységünk és ebben cseperednek gyerekeim. Fiam kitűnő hallgató a matematika szakon az ELTE-n. Kati lányom (született január elsején, mint az anyja és ugyanúgy hívják mindkettőjüket) a Trefort gimnáziumban, Kamilla lányom a Patronában tanul. Amikor esténként csendben hallgatom, hogyan csevegnek a lányok, látom ahogy a fiam tervezget, vagy éppen a feleségem főzi a húslevest, arra gondolok, hogy vajon nekünk is ad az ég 69 évet?

Nagyapa azt várta, hogy Nobel díjas leszek. Még lehetséges, de matematikailag igen kicsi az esélye. Az akadémiai világgal már csak halvány a kapcsolatom. Ugyan minden évben van egy kurzusom Franciaországban a Pau-i egyetemen és 5 éve vezetem a Logisztikai szakot a Neumann János Egyetemen, a munkám sokkal inkább a megvalósítás felé fordítottam. Lacival közösen alapított Optasoft szépen növekszik évről évre. Egyre több a nyugati ügyfelünk. Tavaly 75%-ban amerikai, ír, holland ügyfeleink voltak és büszke vagyok arra, ahogy a csapat értékeket és minőséget alkotva érik. Hiú perceimben azzal áltatom magam, hogy vezetőként ez rajtam is múlott.

A család és a családon belüli szeretet tisztelete után a második, amit örökségül kaptam, az a tudás szeretete. Sosem álltam le és mindig újabb és újabb dolgokat tanulok. 11 olyan képesítésem van, amelyek mindegyike alkalmas arra, hogy önmagában abból megélhessünk. Mind közül a legizgalmasabb a szarvasgomba. 

40 éves koromban megajándékoztam magam egy kutyával, hogy egy újabb misztikummal bővüljek. Magam akartam találni erre a méreg drága és elérhetetlen föld alatti gombára. Eleinte olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban. Azt hiszem sokan feladták volna, de én makacs vagyok, mint a Nagyapám, és csak küzdöttem tovább. 2 év után sikerült. Kiköltöztünk egy hónapra az erdőbe kisgyerekek, Kati, Pami és én. Addig gyakoroltam, amíg meg nem tanultam a gombakeresést. Egyszer, amikor a gombászásról, 4 kg gombával, a kutyával és a gyerekekkel a hátsó ülésen, hazaindultunk, Kati lányom megszólalt: „Apa, ha Te valamit a fejedbe veszel, azt tűzön vízen át megvalósítod!”

Eleinte hajószakács akartam lenni, aztán erdész, majd vegyészmérnök. Mérnök lettem, de sosem tudtam magam olyan jól érezni a munkámban, mint az erdőben. Úgyhogy, nyugdíjas koromra is gondolva, vettem 10 hektárt a Bakonyban. Elindult az erdőtelepítés. Ma már 18 hektáram van, 30-40 ezer tölgyfa csemetém. A Som hegy mögött bukik le a nap és úgy érzem, amikor a földemen vagyok, hogy megérkeztem. Augusztusi estéken 150 méterre bőgnek a szarvasok, tavasszal a pacsirta dalol, nyáron van egy gólyánk, róka kaffog esténként. Annyi csoda ér, hogy el sem lehet mesélni. Elvégeztem a Permakultúra tervező képzést az Oregoni egyetemen, hogy minél élőbb és természetesebb gazdaságot hozhassak itt létre. Azt tervezem, hogy az unokáim ebben a 180000 négyzetméteres kertben játszhatnak majd napestig, fák és állatok között. Szabadon szüretelhetik a sok-sok gyümölcsöt a fákról. Pont úgy, ahogy egykoron az unokatestvéreimmel én is tehettem, Nagyapaék csodálatos kertjében…

Gyerekkori emlékek – Zsuzsi

Közzétéve Szerző:
Válasz

Niki családfát keresgél, igyekszik szigorú pontossággal feltérképezni a felmenőit, én viszont teljességgel szubjektív emlékeket szeretnék megosztani veletek.

Milyen volt az élet gyerekkoromban a Pilóta u 5-ben (akkor még Kossuth Lajos utca 3-ban)? Varázslatos, regényes, megalázó, unalmas, izgalmas – mikor milyen.

Anyám gyönyörűen varrt, kötött – még 20 éves koromban is szinte a teljes ruhatáramat ő készítette, de kötött pulóvert, kardigánt az egész családnak, ezért nagyon elfoglalt volt, hiszen munka mellett csinálta. Ha vissza gondolok rá, csak kötőtűvel a kezében látom. Kötni úgy nevezett mentett fonálból kötött. Valahol olcsóbban vehettünk fonalat, összegubancolódott motringban vettük, így kötés előtt fel kellett gombolyítani. Varrni, pedig maradékot áruló üzletekben vett anyagot használt, mindig vitt centimétert, hogy megmérhesse ki jön-e egy-egy szoknya, vagy nadrág a kiszemelt anyagból. Jellemző volt, hogy évekig azt hittem, anyám a csirkének csak a csontos részeit szereti, mivel a kosztpénzből nem telt mindenkinek húsos darabra.

Apám volt a felelős a családban a gyerekek tanulásáért, legalábbis az én tanulásomat rendszeresen felügyelte, amit nagyon utáltam. De ha kártyázott, vagy kirándult velünk (velem), azt nagyon szerettem. Szívesen olvasott mese helyett verseket, Adyt, Tóth Árpádot, Kosztolányit, Radnótit és a francia költőket. Néhány verses kötetét még őrzőm. Nem élveztem annyira, mint a meséket, de nem volt választás kérdése. De talán, ezért szerettem a francia nyelvet középiskolában. A családban minden apa körül forgott, azt kellett tenni, amit előírt, legyen az főzés, tanulás, szórakozás.

Nanci – anyai nagyanyám – velünk lakott. Halványan a nagyapámra is emlékszem, de csak, mint ágyban fekvő betegként. Nanci főzött a családra, emlékeim szerint jól, a kosztpénz betartását, apám felügyelte. Esténként kettős könyveléssel, lekönyvelte a kiadásokat. Egy hónapra előre, elő volt írva, mennyit költhetünk kenyérre, tejtermékre, cukorra, lisztre, húsra, zöldségre – annak érdekében, hogy változatosan étkezzünk. Én segéderőként tanulás után segítettem, persze nem jószántamból.  Ha lehetett meglógtam előle, hol a padláson olvasgattam, hol valamelyik fatetejére másztam fel. Nancinak köszönhettem azt, hogy szinte kezdetektől volt TV-nk. A lottón volt egy 4-es találata, és ekkor vette.

Peti bátyám a kalandot, izgalmat, védelmet – másik bátyám elől – jelentette számomra. Megtanított fára mászni, sőt még kis „várakat” is épített deszkából a magasban, ahol le lehetett ülni, nézelődni, olvasni, gyümölcsérés idején az uzsonna is tálalva volt.  Fabrikált nekem íjat, nyílvesszőket. és célba lőni tanított. Néha a „fiúk” féltett kincsét (a légpuskát) is használhattam, amihez a töltényeket ő csinálta nekem ólomlemezből. Minden játékban benne volt, és nagyszerű dolgokat tudott kitalálni. Sajnos ez a szép időszak csak néhány évig tartott, mert egészen kicsi koromra nem emlékszem, és 14 éves voltam, amikor megnősült, és már nem jutott rám ideje. Néhány év múlva megszületett Peti és Zoli fiuk, akiket nagyon szerettem, sőt Peti születésekor még egy intőt is kaptam, mert óra alatt dicsekedtem el vele, hogy nagynéni lettem.

Miki bátyámmal nem volt ilyen bensőséges kapcsolatom, talán a nagy korkülönbség miatt, hiszen már majdnem 15 éves volt, amikor születtem. A családi legendák közé tartozik, hogy amikor megtudta, hogy kishúga fog születni, neki szegezte a kérdést, a szüleimnek: Minek kellett ez nektek? Néha szülői felszólításra mesélt nekem, de ha lehetett lerázott, és fel-alá sétálva verset írt.

A ház, amiben éltünk egy gyáros nyaralója volt – ide költöztették a családot – más családdal együtt – a háború alatt, mert az eredeti házat lebombázták. Ebből adódóan nyáron kellemes hűvös volt, de télen kifűthetetlen nagy hodály. A gyárosnak cselédei voltak, ezért a konyha, kamra, mosókonyha, széntároló a pincében volt. Fenn 3 szobát, a fürdőszobát, wc-t, és egy nagy előszobát laktunk. Konyha nem volt, a tűzhelyet beállították a szüleim a fürdőbe, mert itt volt víz, lehetett mosogatni is. Az egyik szoba a fiúké, a másik az anyai nagyszüleimé volt, én nagyapám haláig a szüleimmel aludtam egy szobában. Utána a nagyanyámmal osztoztunk egy dupla ágyon. Lehet, hogy a háború volt az oka, vagy a nélkülözés, de mindenki magányos volt, ma ezt úgy hívják társas magány. A szeretet és összetartozást, a közös munka jelentette. Csak Peti bátyámmal voltam szabad és boldog, vele nem voltak elvégzendő feladatok, és úgy éreztem ő sem csak kötelezettségnek tekintette a velem töltött időt.

Az előszobában egy nagy asztal állt, itt ettünk, tanultam, és néha kártyáztunk. Mindenkinek saját helye volt, sokszor próbáltam a fiuk helyét elfoglalni, de mindig visszaebrudaltak. Ez az asztal volt a főzés helyszíne is, tésztagyúrás, gombóckészítés, barátfülegyártás helye, mondhatnám a ház közepe. Az előszoba igazi konyhai funkcióját Nikinek köszönheti, aki bevezette ide is a vizet, a kert felöli szimpla, nyitható ajtók helyet falat húzott, és egy kisebb ajtót tett be, így télen is ki lehetett fűteni. Nikit a szüleim nagyon szerették, ügyes keze és jó természete miatt. Sok dolgot meg tudott javítani, amit apa nem, és mindig kész volt segíteni nekik.

Még néhány szó a kertről. A házhoz nagy kert tartozott, sok gyümölcsfával, amelyek terméseit Nanci lekvárként, befőttként hasznosította. Több barackfa is volt benne, ezért annyi baracklekvárt tettünk el, hogy ma sem tudok ránézni.  A néhány tő eper pedig sohasem ért be, mert még zölden megettem. Volt egy szomorú eperfánk (mi szerednek hívtuk), amit haszontalannak tartottak, mert sem lekvárnak, sem befőttnek nem volt jó. Annyit ehettem belőle, amennyit bírtam, még ma is ez az egyik kedvencem. Anya sok szép virágot nevelt. A kertben szerettem a bodobácsokat, szitakötőket, lepkéket, sőt a hangyabolyokat is. A vízcsaptól- szülői tiltás ellenére – patakot ástunk a bátyámmal, híddal, forgó vízikerékkel, és papírcsónakokkal.

Hát, egyelőre ennyi. Nem akartam senkit megbántani, én így emlékszem.

Zsuzsi

Lelkes Miklós: Apám költészete

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ez is egy fajta újrakiadás. Miki papa bár a felkérésemet visszautasította, hogy írjon magáról/magukról, de a facebook-on nagyon aktív és több olyan jellegű írása van, ami akár a Családi Szóba írt cikk is lehetne, így most egy ilyet teszek közzé, hátha valakinek ott elkerülte a figyelmét. Bevallom én kifejezetten szeretem Miki papa ilyen jellegű írásait, mert valami olyat mutat meg nekem egy teljesen más szemszögből, aminek én is szemtanúja/fültanúja voltam.

Apám nem nevezte verseit költészetnek, sőt, világosan látta: ez neki csak szórakozás, és egyébként sokáig, – egyetlen fiatalkori verse kivételével, – nem is írt szépirodalmi műveket, csak nagyjából élete utolsó évtizedében kezdődött „költői korszaka”. Utóbbiakat viszont, bíztatásomra, ő maga tette fel az internetre, vagy pedig én, egyszer-kétszer pedig együtt. Öcsém is segítette az internet akkori rejtélyeinek megoldásában, mint az informatikához értő.

Apám magas életkort ért el, ezt, genetikai örökségén túl, családjának gondoskodása is segítette, többek között Feleségem is sokat tett érte, nagy szeretettel. Apám nem akarta, hogy neve bármilyen formában zavarja az enyémet „költői téren” (nekem már 1989 előtt sok írásom jelent meg újságokban, folyóiratokban, antológiákban, 1989 után pedig, – olykor egyetértések mellett, – sok gyűlölködő, rosszindulatú kritikát is kaptam, több internetes fórumtól meg kellett válnom, ezek a szitkozódó ellenvélemények később azért szűntek meg, mert egyre inkább látszott: nekem volt igazam, és a „bírálók” elhallgattak). Így Apám, megegyezésünkként, L. Miklós Péter néven közölte írásait. Én azért szeretem Apám verseit, mert, ha egyszerűek is, bennük van a mindennapok sok kis és nagy igazsága, formailag tökéletesek, és nagyon kedvelem őszinteségüket is. Kétségtelenül nem „nagy versek”, nem olyanok, amelyek az örökkévalóság polcára tartanának igényt, – különben: létezik-e az örökkévalóság? Ebbe most nem érdemes belemenni, mert, ha nem létezik, az is elszomorító, ha létezik, az is. Ám Apám fordítgatott is németből, franciából, ezeket szöveghűség tekintetében Sógornőm ellenőrizte, én meg egyébként fordításait igen jó műveknek tartom szépirodalmilag.

Verseiről Ő maga írta ARS POÉTIKÁM címmel:

Írogatok, mert ez a kedvtelésem. 
Nem értékelem nagyon nagyra én sem. 
Akit érdekel, annak felolvasom, 
Amikor adódik arra alkalom. 
Ez elég. Nem is akarok egyebet, 
Nem szándékozom szerezni hírnevet 
A nagy irodalmi versenypiacon 
És ehhez én a nevemet nem adom. 
A hírnév úgyis oly elillanó, 
Elolvad lassan, mint tavasszal a hó. 
Előfordul, legfeljebb annyit ér el, 
Hogy lesz belőle érettségi tétel, 
Vagy egynéhány sor majd a lexikonban, 
Amit az idő kitöröl majd onnan. 
Lehet, valakik valahol esetleg 
Fejet bólogatva még emlegetnek. 
De nekem nem kell a verseimtől több, 
Adjanak nekem még csendes örömöt.
/2005.02/

A JÓZSEFVÁROSI KISGYEREK-ben múltjáról tűnődik:

Józsefvárosi régi kisgyerek,
Mostanában gyakran kerestelek.
A régi képeket fel-felidézem,
Egykori arcodat hosszan nézem.
Az elfutó évek csak mentek-jöttek,
Nem változtál, engem meggyötörtek.
Vénült arcommal nem ismernél meg,
De más nincsen, aki ismer téged.
A régmúltat idézem fel ma itt,
Csak én vagyok, ki tudja dolgaid
Amelyről a múlt még számot adhat,
Hiszen több mint nyolcvan éve annak
És a múlt az nem változik soha.
Mennünk kell és együtt megyünk oda
Ahol semmi nincsen és ha én megyek,
Téged már többé senki nem keres.
/2005.04./

Egykori emlékként mesélte el azt a józsefvárosi epizódot, amikor Édesanyja a hozzájuk benéző „átkozott költőnek”, Somlyó Zoltánnak, valami egyszerű ételt adott, és azt az éhes költő kézcsókkal köszönte meg.

Édesanyánk volt Apám egyetlen szerelme, igen nagy, hűséges szerelem volt köztük, megismerkedésüket idézte fel PERC és PERCEK c. verseiben.

PERC
Eljönnek a percek és csak gyorsan futnak egyre,
Idő országútján el a végtelenbe.
Gyors és sűrű a sor, még észre sem veszed,
Később deríti fel csak az emlékezet,
Hogy akkor ez a perc döntötte el sorsod,
Nem is tudtad akkor, valóban mi volt ott.
Az ifjú koromból itt egy régi példa,
Azt a régi percet felidézem néha.
Harmincegyben történt, október volt talán,
Hogy egy varrónőnél ruhát rendelt anyám.
A ruhát egy kislány hozta a kezében,
Már csak a szép hosszú hajára emlékszem.
A percet, a leányt másnapra feledtem,
De hatvanhét évet éltünk együtt ketten.
Most a régi percet lehunyt szemmel látom,
Percek tengeréből újra kihalászom.
/1999/

PERCEK
Sokszor rejteget perceket az élet,
Melyek tulajdonképpen semmiségek.
Már ismertük egymást, hozzájuk jártam,
Délután volt, ott ültünk a szobában.
Ő varrt valamit, én mellette ültem,
Hallgattunk, ő dolgozott elmerülten.
Alkonyi fények játszottak az égen,
Mély volt csend, én szívdobogva néztem.
Homlokára hullt egy utolsó sugár,
És ereszkedett már az esti homály.
Nem tudtam szólni, csak néztem őt némán,
Ő is hallgatott és nem nézett énrám.
A jövőt éreztem, a jövőt vártam
És olyan mély volt a csend a szobában.
Lassan lépdelve az est megérkezett,
Az élet sokszor rejteget perceket,
Melyek tulajdonképpen semmiségek,
Talán mégis, mégis, ez volt az élet.

Karácsony (2) c. versében ott van az a világ, ami most is:

Karácsony van. A kis Jézus született.
Öldöklik egymást vadul az emberek.
Betlehem felett fényes csillag ragyog.
Repülőgép bombát egy városra dob.
Leteszik egy jászolba a szalmára.
Romok közt anyját siratja egy árva.
A pásztorok imádják, letérdepelnek.
Az utcán mindenütt holtak hevernek.
A három királyok is megjönnek még.
...és a kisgyermeket is lelőtték.
A karácsonyfán kis gyertyák kigyúlnak.
Az égő házak közt jajgatva futnak.
A szeretet ünnepe ez a mai nap.
Lőnek és gyilkolnak és robbantanak.
Mohón nyeli el a föld a tengernyi vért.
Jézus született. Meghalt az emberekért.
/2004/

Apámat finom humor is jellemezte, mint az alábbi verse is mutatja:

A MACSKA MONDJA /én jegyeztem/
Jó volt a fotelban a nyugalom.
A gazda valamit az asztalon
Éppen ide-oda sétáltatott.
Ez felkeltette figyelmem legott.
Közben egy zsinór lógott és mozgott,
Meg kellett néznem ezt a dolgot.
Kötelességem, és ez így igaz,
Megnézni, hogy ami mozog, mi az?
A zsinórt ezért meghúzogattam
És erre mi történt? Szidást kaptam.
Igazságtalanság ami engem ér,
Mert ami mozog, lehet hogy egér.
Ez a tapasztalat olyan régi
És ezt a gazda mégsem érti.
Hát ilyen dolgok történnek itten,
A gazda nem oly okos, mint hittem.
/2002/

Szeretett kártyázni, de csak családi körben, ünnepeken került erre sor. Én egyetlen kártyajátékot sem voltam hajlandó megtanulni, de a kártyalapokon levő képek érdekeltek. Apám néha egy-egy sakkjátékra rákényszerített, ám a sakkozást is, már a parti közben, meguntam. Ám Ő szeretett volna időnként sakkozni, de a családban nem akadt partnere. Talán az Öcsém időnként, de én, ha tehettem, elkerültem ezt, – inkább a sakktábla és annak figurái érdekeltek csak.Egyik versében mégis egy sakkparti jutott eszébe, egy régi emlék:

SAKK
Kint a téli este már lépked lassan.
A kályha mellett ülök egymagamban.
Kintről a fények játszanak a falon,
Nézem őket és a múltat kutatom.
És előbukkannak régi emlékek
Mit maguk alá temettek az évek.
Nem tudjuk hol voltak, hova tűntek,
Apró epizódjai életünknek.
Nagyapámról, akit távolból nézek,
Nem őrzök már csak néhány fakó képet.
Még ott a józsefvárosi lakásban
Lakunk, amikor néha-néha láttam.
Mi a konyhában voltunk, látogatni jött,
Anyám az ebédet főzte délelőtt
És kihívott engem egy sakkcsatára,
Sámlin ültünk, hokedlin volt a tábla.
Mikor is volt? Több mint nyolcvan éve.
Már nem tudom, mi volt a parti vége.
Már teljesen mindegy. Az esti csendben
A képet a múltba visszaejtem.
/2005.02./

A KÓRHÁZI FOLYOSÓ egyszerű szókimondásával megrázó:

KÓRHÁZI FOLYOSÓ
Rosszul lettem és idehoztak,
Hogy szemébe nézzek a sorsnak.
Idehoztak. Ő is itt feküdt,
Magam előtt látom mindenütt.
A folyosó falán egy fakorlát,
Lábadozó betegek fogják.
Emlékszem, ezt Ő is fogta,
Amikor elém jött mosolyogva.
Most én is a folyosón járok.
Simogatom a fakorlátot.
/2002/

Emlékező vers a FIÓK is. Nem sokkal halála előtt halála előtt „nagytakarítást”. csinált fiókjaiban.

FIÓK
Mint riasztott nyulak futottak az évek,
Már alig látom, ha utánuk nézek.
Régi emlékeim még felkeresnek,
Eltöltsék velem a magányos estet.
A régi emlékek, úgy sincs egyebem,
Néha nem jönnek, magam megkeresem.
Lapulva bújnak sokszor egy fiókban,
Ha nincsen kedvük, nem jönnek ki onnan.
Az aljáról nekem kell kikotorni,
Versek, fényképek, csupa régi holmi.
Mennyi lim-lom, fakult, kopott darab!
Elnézem, talán most vigaszt nyújtanak.
Előlép onnan egy ifjú barna lány.
Tizenhat, vagy tizenhét éves talán
A hosszú haja koszorúba fonva,
Ajka nyílik egy rejtelmes mosolyra.
Mint akkor, most is szívdobogva nézem,
Sóhajtok, ilyen volt valaha régen.
Most egy fiatalasszony jön helyette,
Nem rám mosolyog, de egy kisgyerekre.
Ez már később volt, asszony lett a lányból,
Őt is nézem, a szívem újra lángol.
Másik asszony jön, aki már idősebb.
Hol vannak? Egy fehér urnába szöktek.
Itt hagytak engem, egyedül, magamra.
Már csak én vagyok. Az emlékek foglya.
Mennyi régi fénykép és holmi volt ott!
Megnéztem. És most zárom a fiókot.

Édesanyám halálát Apám saját halála utolsó percéig gyászolta.

A "KÖNNYEK"-BÕL /1/
VERSEK 
A versek belőlem csak ömlenek
És olyanok, mint a vérző sebek,
Mint egy hete, mikor csak folyt a véred.
Elfolyt a vér, elfolyt az élet.
A véres könnyek tovább peregnek.
Nem fogynak el, sohasem feledlek.
 
A FÉSŰ
Tört fésű hever az asztal alatt.
Egyszer leesett, aztán ottmaradt.
Csak fekszik ott, törötten, árván.
Miért kell sírni egy fésű láttán?
 
CSONKASÁG
Az, aki elvesztette a lábát,
Az talán mankóval még járni fog.
Nekem az egyik felem levágták
És én soha többé már nem én vagyok.
 
TITOK
Az utcákon járkál egy halott,
Pont úgy néz ki, amilyen én vagyok.
Mintha élne, beszél és mozog,
Gép mozgatja, szíve nem dobog.
 
HALOTT HÁZ
Világosodik, fel kell már kelni.
A szomszéd ágyban nem fekszik senki.
Csak magam ődöngök a szobákban,
Nem szól senki, furcsa némaság van.
Némák a szobák, falak, bútorok,
Ráébredek, ez a ház halott.
A halott házban nincs más csak emlék,
Ami régen volt és most csak nemrég.
Emlékek közt pusztában járok,
Végül magam is emlékké válok.
/1999/

Ezen a linken nagyapa dokk.hu-n publikált versei találhatóak.

2020, Lelkes Miklós (Miki papa)

Pilóta utcai helyek

Közzétéve Szerző:
Válasz

Peti papa írását olvasva és a Gonzlik József és Lukics Irma fényképét látva eszembe jutott, hogy ez a kép hol lógott: a folyosóról balra nyíló első szobában a fésülködő tükrös asztal felett (legalábbis én így emlékszem). És hirtelen bevillantak azok a sokat használt kifejezések, amelyek a lakás egyes helyiségeit jelölték. Voltak ugye a hideg szobák, amelyeket olajkályhával fűtöttek be, de csak ünnepélyesek idejére. Egyik volt az ebédlő szoba, ahol egy hatalmas asztalt az unokák ültek körül az ünnepélyes ebédjén (a felnőttek a konyhában ettek/veszekedtek). A másik hideg szobának nem tudom volt-e neve, én nem emlékszem. Ebben lógott a fenti kép, valamint ebben volt két hatalmas ágy, amelyekben nagymama a friss befőtteket dunsztolta.

Nagymama és nagyapa szobáját TV szobának hívtuk. Ezek kívül különleges helyiségként csak a mélypince jut eszembe. A kertben pedig volt a vár közvetlenül a lépcső mellett, amelyet az ott lévő erősebb bokrok törzsén alakított ki nagyapa az unokák nagy örömére (vagy a Zoli volt az?). Bár külön neve nem volt, de a folyosó végén szemközt (a Napóleonné felé) volt egy nagy szekrény, amelyben nagyapa “raktára” volt. Itt tárolt mindenféle finomságot, illetve a későbbiekre az unokák számára tartogatott apróságot, játékot. A folyosón lévé retesszel zárható WC fölötti nagy ablak és a mögötte lévő tároló szintén gyerekkorom különleges emléke, mintha még egy pár régi síléc is lett volna ott.

Kicsit távolabb, kilépve a kertkapun ott volt a mackós, valamint a farkasos erdő, kettő között a varázsló házával, a Cziráki kastéllyal, amelyet mára gyönyörűen felújítottak. A varázsló házával szemközti lakótelep közepén lévő játszótér mellett az aszfalton egy nagy vörös festékfolt volt, a varázsló vére, amelyet menekülés közben cseppentett a földre.

Ki milyen neveket, helyeket őriz még az emlékezetében? Írjatok és beleírom a cikkbe!

A múlt, a jelen és …

Közzétéve Szerző:
Válasz

2006. augusztusában ünnepeltük a 40 éves házassági évfordulónkat. Franciaországban voltunk. Amikor hazajöttünk, ellopták az autónkat. Hétvégén mi voltunk a soron következő ügyeletesek Nagypapánál. Azon az estén Nagypapa még jóízűen evett az általa kívánt tejfölből, aztán végig fogtam a kezét, ahogy búcsúzott  az élettől. Köszönöm Zsuzsa és Laci akkori támogatását.

Mint mindig, csendes, visszahúzódó életet élünk azóta is, őrizve a szeretetet és a békét. Nyugdíjasként mindketten még hosszan dolgoztunk  ugyanazon a munkahelyen. Az unokáink egyre nőttek, és egyre inkább önállósodtak. A legnagyobb változás a legkisebb unokánk megszületése volt. Gergő sajnos már nem ismerhette a mátyásföldi Nagypapát.

Mi ketten a családi hagyományt közös karácsonyokkal, húsvéti piknikekkel és évenként augusztus elején 5 napos „Összetartással” őriztük, a két utóbbi együttlétet mindig úgy próbáltuk szervezni, hogy az ország különböző tájait is megismerhessék Kicsik és Nagyok.

Szabadidőnkben hol csoportokkal, hol sátorral, hátizsákkal jártunk erdőt, mezőt, hegyeket, falvakat, városokat, országokat. Hajóztunk a normandiai partraszállás vizein, jártunk drágakőbányák mélyén, az erdélyi havasok csúcsain, a magyar katonák doberdói és ausztriai sírjainál, Zoli futott az ókori Olimpiai Stadionban, hallgattuk a Moldva és Elba, a Duna, a fehér és fekete Tisza csobogását, láttuk az albániai hófehér csúcsokat a Shkodrai-tóról. De a legjobb útjaink itthon vittek bennünket: talán nincs is olyan tájegysége, falva, városa hazánknak, ahol vagy amely közelében ne jártunk volna. Áhítattal próbáltuk felkeresni és lefényképezni az erdők mélyén a rotundák romjait, különösen kerestük a pálos kolostorok emlékhelyeit, főleg az Árpád-kori és kora-középkori templomromokat vagy újjáépített templomokat.

Testvéreinket főleg telefonon érjük el. A pandémia most már abban is megakadályoz, hogy hozzájuk vagy bárhová elutazhassunk.

Az időben most vissza tudok utazni egy olyan ember emlékeihez, akit Mikin és rajtam kívül már nem ismer közületek senki, Ő anyai nagyapám, Gonczlik József, aki született 1891. június 9. Ruma Szerém megyei községben és meghalt (ugyanabban a szobában, ahol Lukics dédanyám és édesapám is) Budapesten 1961. június 20-án. Kongeniális eset, hogy Niki is és én is lefényképeztük.

Emlékezni szeretnék rá: Tanoncként gyémát-foglalónak tanult. Sok ezüst ékszert készített a család nőtagjainak. Amíg egészséges volt, ha tehette, a kertben tevékenykedett. Nála mindennek értéke volt; régi deszkáknak, görbe szegeknek, amiket kikalapált. Én kisgyerekként örökké körülötte lófráltam, és örültem, ha megengedte, hogy én is szeget kalapáljak, (Zolikánál alapállás az örökös kalapálás….) hogy bármiben segítsek neki.

A Bizományi Áruházban becsüsként dolgozott. Legszebb perceink téli estéken voltak, amikor hazajött a munkából és a mátyásföldi legnagyobb szobában a koksz izzott a kályhában, kinyitottuk a kályhaajtót, Mikivel odatoltuk a karosszéket a kályhához, a földre egy báránybőr kabátbélést terítettünk, leoltottuk a villanyt és Ő mesélt nekünk az inaséveiről. Olyanokat mesélt, hogy inasként még a munka megkezdése előtt hajnalban, félhomályban – mert akkor még villany nem volt – az inasoknak kellett fölsöpörni a műhelyt. Egyszer inas társai közül valamelyik a fás láda mögé bújva megijesztette. Ijedtében fejjel lefelé belevágta a másikat a fás ládába.

Az inasok szülei vidéki parasztemberek voltak, akik – hogy a gyerekeiket jól tartsák – fél disznótól kezdve a legkülönbözőbb termékeket hozták fel, de ezekből az inasok soha semmit nem láttak.  Amikor már sokadszor kaptak a mester öreganyjától babfőzeléket az inasok, lázadozni kezdtek, és úgy döntöttek, hogy nem eszik meg. Ekkor az öregasszony azt mondta, hogy nem dobjuk ki, amíg meg nem eszitek, ezt kapjátok. Másnap az inasok összebeszéltek, és úgy döntöttek, hogy mindet megeszik, hogy végre mást kapjanak. Ekkor az öregasszony azt mondta: Ízlett? Holnap is ezt kapjátok!

Gonczlik nagypapa Lukics Irmát (Nancikát) vette felségül 1915. október 17-én. Három gyermekük született, akiket családunk már elvesztett: József, Irma és Károly. Irma az édesanyánk.

Megidézném még két apai ősömet, akiknek a képét (talán dagerrotípiák) sikerült megmentenünk és most ide emelem:

Lélekben mindenkivel békében, szeretetben élünk és gondolunk rájuk.

2021.02.15. Péter és Gitta

Elmúlt 15 év – Máté

Közzétéve Szerző:
Válasz

2009-ben elvégeztem a gimit, utána 2011-ben kezdtem csak az egyetemet (műszaki menedzsment, Óbudai), addig sok minden történt velem, hosszú is lenne, és jelentéktelen is.

Az egyetem mellett dolgozgattam gyakornokként, recepciósként, és még judo edzőként is, 3 évig tartottam edzést gyerekeknek egy budai általános iskolában (“Máté bácsi” 🙂). A bécsi úti lakásból, a szülőktől elég későn, 2017-ben költöztem el, “átmenetileg” Miki Füredi utcai lakásába, ahol végül 3.5 évet maradtam. 2016-ban időközben a Vodafone üzleti szolgáltatói központjában folyamatfejlesztői munkát kaptam, teljes munkaidőre, így véget értek a gyakornoki évek. 1 évvel később a Gyömrői úti Boschnál folytattam, a logisztikai részleg informatikai támogató csapatában – ez egy nagyon kemény időszak volt, sokat tanultam, és a magánéletemben is sok minden történt. 🙂 Végül életem egyik legjobb döntését meghozva 2019 júniusában átmentem a Europ Assitance-hoz folyamatfejlesztői pozícióba, ahol már sokkal jobban passzolt minden, és a korábbi operatív, stresszes, támogatói (support) munkakör helyett projekteken dolgozhattam, IT fejlesztéseket koordinálhattam, illetve jómagam is készítettem automatizáló, riportkészítő szoftvereket, vezetői riportokat rendszeresen tőlem kérnek. Jelenleg is itt dolgozok, és most nagyon nehéz időszakom van megint – megsokasodtak a feladatok, új vezetőt kaptam, illetve 2021 januárjában elköltöztem, végre teljesen önállósítottam magam, 30 éves koromra.

Hosszútávú terveim között szerepel a saját vállalkozás de addig még nagyon sokat kell tanulnom és dolgoznom. Szabadidőmben (2016 óta) brazil jiu jitsu edzéseket látogatok rendszeresen, kerékpározni szoktam, barátokkal sörözgetni, konzolos videójátékokkal játszani. Angyalföldre költöztem, és nagyon tetszik ez a környék. 🙂

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ami 2006 óta történt velem (röviden)

Ami 2006 és 2009 között történt velem, az annyira nem izgalmas, ugyanis tinédzserként csöndben, egyszerűen éltem az életemet, a suliban a kis barátnői körömmel. Sokat utazgattunk tavasszal és nyáron az osztállyal, jártunk Balaton-felvidéken, Ukrajnában, Bécsben, Vácon, Olaszország északi területein, a családdal pedig a Balatonnál, Horvátországban, és Olaszország északi részén is, a Ledro illetve a Garda-tó mellet, Kőszegen, stb.

2012-ben végeztem a gimnáziummal, és még nem egészen voltam vele tisztában, hogy mi is az, amit legszívesebben csinálnék az érettségi után, de bejelöltem pár helyet. Eredetileg a Képzőművészeti Egyetemre vagy a MOME-ra szerettem volna járni, de sajnos nem vettek föl. Érdekelt még az óvodapedagógus szakma is, így hát elkezdtem csinálni, és be is fejeztem, de végül nem helyezkedtem el benne, mert úgy éreztem, sok lenne annyi gyerekkel együtt lehúzni 6-8 órát, még ha nagyon is kedvelem őket, és ez kölcsönös általában. Viszont egy bébiszitter szolgálatba beléptem, és bár a jelenlegi vírushelyzet miatt most nem csinálom, de bejött. Elkezdtem tavaly ősszel alkalmazott grafikusnak tanulni, illetve a 3D grafikát is tanulom, mert nagyon érdekel. Ezek mellett sajnos nem is lenne időm gyerekvigyázásra.

2017-2018-ig titkárnőként dolgoztam, de rengeteg időt elvett az utazás oda-vissza, és annyira nem is tetszett, így 2018 év végén eljöttem onnan, és 2019 óta a Digic Pictures Kft. nevű 3D grafikus cégnél dolgozom recepciósként. Szeretnék a közeljövőben itt dolgozni, mert ez a szakma mindig is nagyon érdekelt, de a pszichológiánál nem jobban. 🙂 Folyamatosan ilyen témájú előadásokat hallgatok, könyveket olvasok, és próbálom megérteni az emberi lélek legmélyebb zugait. Egyszerűen a véremben van.

Hobbim a rajzoláson és az olvasáson kívül a sport. Egy évtizedig röplabdáztam, egy ideig a Vasasban, majd egy évet 2010-ben a BSE-ben. Sajnos az utóbbinál nagyon széthúzó volt a csapat, ezért eljöttem. Emellett rájöttem, hogy nem szeretek annyira versenyezni, csinálni viszont annál inkább, így pár évvel később még másfél-két évig edzettem egy budapesti kis középhaladó csapattal. Mostanában már csak futni járok és tornázok otthon. Ilyenkor kiürül a fejem, szuper lazítás így egyénileg mozogni, zenét hallgatni közben.

Tamással, a barátommal már 6,5 éve vagyunk együtt, nagyon szeretjük egymást. Van két macskánk: Merci és Károly. Károly sziámi-keverék, Merci pedig skót állófülű (ő állófülűnek született kis “selejt” 🙂 ). Imádjuk őket, unalmas lenne az életünk nélkülük. Károlyt örökbefogadtuk egy ismerőstől, Mercikét pedig még egy macskakiállításról hoztuk el 4 éve.

Ami a szüleimet illeti, pár éve külön élnek, de mindkettejükkel szoktam néha találkozni, tartom velük a kapcsolatot. Mátéval is szoktunk beszélgetni, találkozni.

Most ennyit tudtam mesélni, aztán majd úgyis frissítjük évről-évre ezeket a sztorikat. 🙂 Mindenkit üdvözlök, vigyázzatok magatokra! Jó hallani felőletek.

Szilvi

2006-2021 Laci

Közzétéve Szerző:
Válasz

2007-ben született a lányom, Anna. Erről még nagyapa is tudott. A Kriszti már terhes volt nagyapa halálakor. Ebben az évben még egy tragédia ért bennünket, Kriszti apukája egy gyors lefolyású hasnyálmirigy gyulladásban szintén meghalt.

Anna születése után pár évvel (2010) döntöttünk úgy, hogy elég volt a zuglói Ilka utca belvárosiasságából és elkezdtünk házat keresni a XVI. kerületben. Házat nem, de végül telket találtunk az Ikarus sportpálya mellett, a Blaha Lujza utcában. Ezután hosszas tervezés következett, majd tervek birtokában pedig hosszú, nehéz, szorongásos időszak, hogy bele merjünk-e az építkezésbe vágni. Ebben az időszakban, 2012-ben született meg a fiam, Áron.

Végül az építkezésbe is belevágtunk 2013 végén, amit 2015 tavaszán fejeztünk be. Az építkezés nem volt egyszerű, de úgy gondolom nem ezen múlt, hogy megromlott a házasságunk Krisztivel, hanem hogy a gyerekek születésével valahogy más irányba változtunk, ami végül akkora ellentéteket okozott, hogy végül 2015 végén, kb. fél évvel az új házba költözés után a Kriszti arra kért, hogy átmenetileg költözzek el. Egy évet laktam Ómátyásföldön, a Mészáros József utcában albérletben, de már 2016 tavaszán 4-5 hónap sikertelen próbálkozás után, hogy mentsem ami menthető megismerkedtem a mostani feleségemmel, Évával és megkértem a Krisztit, hogy akkor váljunk el. Ez a fejezet 2016 végén zárult, amikor aláírtuk az ügyvédnél a gyerekek és a vagyon megosztásával kapcsolatos megállapodásainkat. Közös felügyeletben, vagy másképp váltott gondozásban állapodtunk meg, a gyerekek fele-fele idejüket töltik nálam és nálunk Évával. Én visszaköltöztem a házba, Kriszti pedig megvette a lakást, amiben albérletben voltam és ez a helyzet jelenleg is. Az osztott felügyelet, de még inkább az osztott nevelés, egyenlő jogok, meg persze a mozaik család sok kihívást tartogat azóta is.

Majdnem 3 év után 2018. szeptemberben összeházasodtunk Évával. A COVID előtt rengeteget utaztunk, jellemzően sátorral, túrázva. Voltunk Izlandon, Törökországban, de bejártuk a balkánt is (Albániát, Boszniát, Montenegrot). Nászúton egy chile-i nemzeti park túrán voltunk. Szintén a COVID előtt rendszeresen jártunk falat mászni és továbbra is rendszeresen futunk (2 éve lefutottam az első félmaratonom, egyenlőre az utolsót is :)). Éva gyerek nélkül, egy kutyával érkezett és közös gyerekünk úgy néz ki már nem lesz. A gyerekek mellett, akik most két hetente laknak itt nálunk 2 hetet, van két örökbefogadott kutyánk, egy macskánk és két nyulunk.

Anna Waldorf oviba járt, majd szintén Waldorfban kezdte az iskolát, de aztán 4. év végén besokalltunk a túl nagy szabadság (számomra inkább bizonytalanság) miatt. Izgalmas volt, mert a Waldorf rendszer nem igazán NAT kompatibilis és Annának egy kis tanulási nehézsége (diszlexiája) is van, de végül csont nélkül váltottunk iskolát és Anna már első évben az osztály legjobbjai közé küzdötte magát. Most 7. osztályos ott, ahol az uncsitesók, Vera és Szofi 6. és 4. osztályba jár és ahol aztán tavaly Áron is elkezdte a sulit, a XVI. kerületi Lemhényi Dezső Általános iskolában. Most már a középiskolai felvételi miatt izgulunk, egyenlőre ez is nagy mérföldkőnek tűnik, remélem visszanézve olyan lesz, mint az iskolaváltás. Anna a suli mellett 6 éves kora óta ritmikus sportgimnasztikázik és versenyez.

Áron szintén Waldorf oviba járt, de nála már meg sem próbáltuk a Waldorf iskolát, az Annával tapasztaltak miatt. Nem a legjobb az állami oktatás, de annak legalább egyértelműek a buktatói. Áron szívesen megy iskolába, Annával ez nem volt ennyire egyértemű. Áron aikidozik, ami most szünetel a COVID miatt, valamint többször vittem boulderezni, falat mászni, de most egy éve erre sincs lehetőségünk. Viszont most kezdett teljesen saját akaratból zongorázni járni. A vele járó szolfézs már nem annyira saját akarat, de egyenlőre ott is lelkes.

A gyerekekkel minden évben síelünk, bár ebből is kimaradt az utolsó kettő (az idei és a tavalyi), sőt két éve az Annával elmentünk snowboardozni tanulni, így most már egy szezon snowboard is van a hátunk mögött. Nekik is próbálok átadni valamit abból a sátras, kocsiban alvós életérzésből, amit Éva mellett úgy megkedveltem (meg vagány is, na!), úgyhogy az őszi fix eseményem velük valami ilyen kiruccanás (idén horvátországi kempingezés, tavaly kocsiban alvós legoland volt).

A munka frontja az egyetlen, amiben az elmúlt 15 évben nincsen változás. Ugyanannál a magyar kis (most már 50 fős) cégnél dolgozom, amit Netvisor Zrt-nek hívnak. Voltam programozó, vezettem programozó csapatot, aztán IT rendszerintegrátor csapatot, most pedig kiemelt projekteket vezetek és térinformatikával foglalkozom. A cégnek 15 év alatt a résztulajdonosa is lettem. Zolival (Lelkes) 2004 óta van egy közös cégünk Optasoft Kft. néven, először mindenki csak munka mellett csinálta, de aztán Zoli rájött, hogy neki ez több ennél és szívét-lelkét beletette és átvezette a legnehezebb, legbizonytalanabb időszakokon és egy most már kifejezetten sikeresnek, szellemiségét tekintve pedig unikumnak számító céggé tette. Az utóbbi 6-8 évben inkább csak csendestárs vagyok.

Az elmúlt 15 év – Ibolya

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az elmúlt 15 év, huhh. Laci kérte szépen, hogy foglaljuk össze, mi történt velünk amióta nincs családi össztalálka. Nekem kicsit mozgalmas volt az elmúlt 15 év, bár előtte sem unatkoztam. Nem tudom, ki mikor vesztette el a fonalat velem kapcsolatban, de 2005-ben ugye meguntam Tibit, és a nem annyira szeretetteljes kis házasságunkat és főleg azt, hogy nem csak ketten voltunk benne, és a harmadik nem egy gyermek volt. A válásunk 2007-ben lett végleges, én 2005 novemberében költöztem Anyuékhoz vissza és két csudaszép évet töltöttem otthon extra gyerekkorként. Máig visszasírom! Gyerekként is jó dolgom volt, de ebben a két évben Anyu és Apu teljeskörűen támogatott mindenben. Nyugodtan meggyászolhattam a 11 éves kapcsolatomat, beszerezhettem egy szép fekete-fehér cicust és belevághattam a „francba a pasikkal, macskás nő leszek” életvitelembe.

2006 közepe táján úgy gondoltam, hogy azért nem lenne baj, ha elkezdenék saját fészek után nézelődni, mert jó Anyuékkal ugyan, de 31 évesen azért már illene magamat menedzselni. Így élve a gaz gyurcsányi svájci frankos hitellel, belevágtam egy kislakás megvételébe, ami még csak papíron létezett. Aztán megépült, imádtam. Csodák csodájára exsógornőm, Zsu is ugyanabba a házba vett lakást párjával, így a Szabó család továbbra is követte életutamat. Főleg, hogy közben Tibi is fel szerette volna melegíteni a kapcsolatunkat. Én nem szerettem volna. Elsősorban azért , mert 2007 novembere táján egy nagyon kedves barátnőm megkérdezte, nem lenne-e kedvem a barátnőjének bátyjával megismerkedni. Kérdeztem, macskákat szereti-é. Szereti. Akkor jöhet, válaszoltam. 

Ezután felgyorsulnak az események, 2008 januárjában két hét szkájp randi, két valós randi után úgy döntöttünk Attilával, hogy vének vagyunk már a lassú tempóhoz. Csak azért nem aludt minden nap nálam, hogy néha aludjunk is. Az év végére már összeköltöztünk. 2009-ben pedig a mostani lakásunkba a kilencedik kerület közepén. Körülbelül a beköltözésünk után három hónappal kibuktam neki, hogy döntse már el, hogy a rumli szoba milyen funkciót kapjon: gyerekszoba, vagy iroda legyen. Megijedt. Gondolkodást kért. Jogos volt a rémület, ugyanis mikor megismertük egymást, ő már 40 éves vénlegényként tekintett magára, akinek ez a hajó elúszott. Hagytam kicsit főni a levében, de végül egy évre rá a gyerekszoba mellett döntött, helyesen.

Sajnos itt egy kicsit megakadtunk. Mert bár az első baba nagyon hamar megfogant, gyakorlatilag az első alkalommal, nem volt velünk, csak 9 hetes koráig. Ezt a 12 hetes UH-on tudtuk meg, két nappal az esküvő előtt. Pénteken feküdtem be a kórházba, az esküvőre pont odaértem, majd vissza a kórházba, mert elrontották a műtétet. Fél évet vártunk és egy újabb babát vesztettünk el, szintén 9 hetesen. Ekkor már a szülész dokim is azt mondta, valami nem stimmel, és tovább küldött egy specialistához. Pajor professzor, mikor meghallotta Zoli agyi infarktusát, közölte, hemosztázis. A következő baba 36 és fél éves koromban fogant meg, 2011 szeptemberében és azonnal vérhígítóval kellett magamat szúrni. Kilenc hónapot feküdtem, szinte mozdulatlanul, félidőben lábat felemelve, mert Gergő úgy döntött, túl kíváncsi a világra. Hősként végig bírta a teljes kiírt időszakot, és a végén nagyon ügyesen, gond nélkül jött a világra. 

Lehet, hogy lettek volna testvérei, ha fiatalabbak vagyunk, de most neki is nagyon örülünk. Ha ránézek Anyu és Peti néz vissza rám. És persze az összes makacsságom és rossz szokásom. Meg a jók is. Persze Attila is, mert nagyon erősen az apjára is hasonlít. giczi, assa- és ablanczkürti Ghyczy Gergely Tamás, mert nem elég, hogy szegény félig Szerencsés/Lelkes, de a másik ágon kutyabőre is van. És még kilenc éves sincsen. 

Azóta mióta kiscsalád lettünk csak loholunk magunk után. Pislogok egyet és már ovi, most már a suli. Szinte levegőt sem tudunk venni, mindig történik valami. Gergő pedig mindenre fittyet hányva fejlődik, okosodik, és kiskamaszodik. 

Számomra ezek voltak a fontos történések. Kíváncsi vagyok Rátok. Hiányoznak a találkozók.